A sárga rókagomba (Cantharellus cibarius) lombos és tűlevelű fákkal képez mikorrhizát; előszeretettel fordul elő a lucfenyő alatt mohában, de a magas fűben és kavicsos helyen is megtalálható. Kedveli a savanyú talajt. Júniustól októberig terem, de a fő termésideje a nyár eleji hónapokra esik. Ilyenkor esőzések után telepeken jön elő, és számottevő mennyiségben szedhető. Egyes megfigyelések szerint a tölgyesben kevesebb van, de nagyobbra nő, mint a fenyvesben, és a színe is világosabb. (A fenyvesekben ráadásul később is megterem, mint a lomberdőkben.) Más vélemény szerint a hegyekben termett zamatosabb a síkföldinél.

Mikor kiüti a fejét a földből, gömbölyded, félgömb alakú, tömött húsú, kívülről tojássárgájához hasonló színű vagy narancsszínű. A kalap egyre magasodik, majd kiterül, 2–12 cm széles lesz. A kifejlett példány kalapjának közepe benyomott, majd tölcsér alakú, széle hullámos; termőrétege lemezszerűen eres, vastag, a tönkre lefutó. 3–6 cm hosszú tönkje sima, merev, lefelé elkeskenyedő. Jellemző átmérője 3–7 cm. Színe általában sárga árnyalatú; a kalap világos, kompakt húsa dörzsölésre narancssárgára vagy vörösre változik. Illata a kajszibarackra emlékeztet; nyersen enyhén savanykás ízű.

Levesnek is kitűnő, leggyakrabban azonban a friss rókagombát tokánynak vagy paprikásnak (utóbbi módon tejfölösen, galuskával vagy rizzsel) készítik meg. Szárításra kevéssé alkalmas, legfeljebb hosszú fővésidejű levesekbe (tipikusan bablevesbe) való. Gombapora azonban kitűnő, akár más gombákéival keverve is. Sózva állítólag érdemes tartósítani. Savanyúságnak, zakuszkának (lecsóféleségnek) magában, de más gombák (például sárga korallgomba) társaságában szintén finom, hálás étel. Nagy hagyománya van a sós vízben (például az erdélyi Szovátán a Géra-forrás vizében) való tartósításának.

Az alábbiakban bemutatom a rókagombának a neveit a gombászat szempontjából is jelentős európai nyelveken, esetenként nyelvjárásokban. Az adatok jelentős részét Eric Danell svéd mikológus volt szíves rendelkezésemre bocsátani. A Cantharellus cibarius népi elnevezései a következők:

(A francia chanterelle szóból eredeztetett formák némelyike jöhet a tudományos Cantharellus névből is.)

Etnomikológiai szempontból a nevek alapján is feltűnik, hogy a germán népek e gombafajt a neolatin népektől ismerték meg, a magyarok pedig a szlávoktól.

Ami a sárga rókagomba magyar elnevezéseit illeti, magyar nyelvterületen nyugaton a nyúlgomba, északon a csirkegomba, Erdélyben a rókagomba előfordulása a legtipikusabb, s valamennyi szláv tükörszónak tekinthető (Gregor 1973: 43), s ebben az esetben az erdélyi népi név szolgált a tudományos névadás alapjául. (Maga a gombafaj is tipikusan erdélyi gombának számít, az erdőkben szegény Alföldön szinte ismeretlen.) Carolus Clusius és Beythe István szójegyzékében dunántúli nevén, niwl gomba néven szerepelt (1584). A rókagomba elnevezés a XVIII. század második felétől adatolható (Mátyus István is említi, 1787), innentől kezdve gyakori.

A fenti listából kiderül, hogy a gombafaj elnevezéseit elsősorban (1) termőideje (Szent János-gomba), (2) színe (tojássárgája, arany, róka), (3) alakja alapján nyerte. Külön etnogrammatikai érdekesség a szláv nyelvekből a kicsinyítő képző, valamint a németben a különösen hal- és gombaneveknél jellegzetes -ling képző használata.

Kicsi Sándor András

Irodalom

Gregor Ferenc: Magyar népi gombanevek. Bp.: Akadémiai 1973. (Nyelvtudományi Értekezések 80.)
Gub Jenő: Erdő-mező növényei a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet 1996.
Kicsi Sándor András: Népi gombaismeret. Bp.: Orpheusz 2009.
Péntek János & Szabó Attila: Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Bukarest: Kriterion 1985.
Zsigmond Győző: Gomba és hagyomány. Etnomikológiai tanulmányok. Sepsiszentgyörgy: LKG, Bp.: Pont 2009.