Bogáncs: piros vagy kék fészkes virágzatú, kórószerű tüskés gyomnövény. 1470 körül a Casanate-glosszákban bogaczkoro alakban szerepel. Tájnyelvi alakváltozata a bogács, bogácskóró, bógáncs. Származékszó, mely a bog 'göb, csomó' szóból keletkezett -cs névszóképzővel, amely valószínűleg kicsinyítő szerepű. A szó belseji n másodlagos betoldás. Az erdélyi Magyarózdon semeregburján a neve. Az elnevezésnek az a magyarázata, hogy ha a bőrön „semereg”, sömör képződött és terjedt, a bogáncskórólevél tövén meggyűlt vízzel borogatták.

Vajon szükségszerű a nyelvhasználat és a nemzeti tudat összetartozása? Nem szükségszerű. Egyrészt azért nem, mert valakinek anyanyelve lehet egy nyelv anélkül, hogy kellő fokon, érzékelhető módon hozzákapcsolódna a megfelelő nemzeti tudat, amely felfogásom szerint a szokások és hagyományok őrzését, a történelmi múlt vállalását, legfőképpen a magyarság megmaradását, boldogulását elősegítő törekvést jelenti. Vannak korok, amelyek eleve nem kedveznek a nemzeti tudatnak, s mi éppen ilyen korban élünk. Nem csak én gondolom így. A Magyar Nemzet 1997. november elseji számában egy jeles orvosprofesszor, Bertók Loránd hasonlóképpen vélekedett. Mivel teljesen egyetértek vele, idézem néhány sorát.

„Nálunk a magyarságtudat kifejlődését nem támogatta se az előző, se a mai rendszer. Így, ha valaki otthonról nem hozott magával nemzeti tudatot, úgy a hazánkhoz való ragaszkodása, az érte való tenniakarás vágya többnyire nagyon gyenge vagy teljesen hiányzik. Ennek tulajdonítható, hogy értelmiségünk jelentős részének nincs megfelelő nemzeti tudata.”

Egyrészt tehát ezért nem szükségszerű a nyelvhasználat és a nemzeti tudat összetartozása. De nem szükségszerű fordítva sem, vagyis úgy, hogy a nemzeti tudathoz mindig szorosan kapcsolódik az anyanyelv ismerete, használata. Bodor Pált, az Erdélyből áttelepült jeles publicistát idézem.

A könyv szellemi manna, égi táplálék. A könyv ópium és álom. 75 gondolat a könyvről

1. A tudás: könyvtárak párlata. (Anatole France)
2. Őrizkedj attól, akinek csak egy könyve van. (Aquinói Szent Tamás)
3. Könyvekről szólni egy kicsit mindig annyi, mint önmagunkról szólni. (Babits Mihály)
4. A könyvekben a bölcsekkel társalkodunk, a cselekvésben a bolondokkal. (Francis Bacon)
5. Sok ember van, aki csak azért olvas, hogy gondolkodni ne kelljen. (Bajza József)
6. A könyvtáros, tapasztalatom szerint, lelki orvos. (Benedek Marcell)
7. A könyv kenyér és bor. Táplál és elragad. (Bibó Lajos)
8. A könyv nélkül nincs élet. (Bibó Lajos)
9. Nincs olyan szórakozás, amely elhódítana a könyvektől. (Geoffrey Chaucer)
10. A szoba könyv nélkül olyan, mint a test lélek nélkül. (Marcus Tullius Ciceró)
    

Egy Vencel téri, régi kávéházban, reggelinél, Prágában. A teát kortyolom – fanyar. Nem szeretem a cukros-citromos teát. Ezt a fanyar ízt szeretem.
     Előző nap sokat járkáltunk, este színházban voltunk, vacsora után zenét is hallgattunk, a táncolókat néztük; bocsánatos bűn: ma későn ébredtünk. A fiatal, könnyű napfény feloldja a maradék bűntudatot is.
     A szomszédban, a kis márványasztalnál, két idősebb férfi beszélget. És jobbra is, meg balra is, egészen a terem mélyéig ugyanilyen férfiak és nők. Mintha csak tükrök sokszoroznák őket: mind öregek. Délelőtt fél tíz. Persze az ő idejük. Őket már nem várja munkapad, íróasztal s feladat. Itt ülnek a délelőttben, ülnek és várakoznak, mint egy meleg vizű tóban az elégedett, telt vízirózsák.
     Már éppen fizetnék, amikor a szomszéd asztalnál feláll az egyik férfi, hozzánk lép.
     – Bocsánat, magyarok?
     Tetten érve bólintunk.
     – Kérem, ne értsenek félre… Valamit kérdeznék… Nagyon furcsát fogok kérdezni… Nem baj?
     A telt, puha arcon derű, bizakodás és aggodalom. Hellyel kínálom.
     – Ülve talán nem is lesz olyan furcsa…
     Leül, s mint a támadó kedvű vívó, rögtön felém szúrja a kérdést:
     – Mi a vadtyúk magyar neve?

Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1994 elején felhívást tett közzé politikai és közéleti stílusunk kulturáltságának megőrzésére. Többek között ez olvasható a felhívásban, amelyet több lap is közölt:

„…nyomatékosan kérjük a hivatásos politikusokat és a nem hivatásos politizálókat egyaránt: őrizzék meg propagandatevékenységükben és vitáikban kulturáltságukat, elsősorban azzal bizonyítva saját emberi méltóságukat, hogy tiszteletben tartják a másokét. Gondolják meg: az országépítés további folyamatában úgyis együtt kell működniük, s korántsem mindegy, milyen emlékekkel, milyen előzmények után! Fogják tehát vissza indulataikat, nem feledve: a vita nem az érzelmek, indulatok harca, hanem »két vagy több személynek szellemi küzdelme valamely kérdés eldöntésére«.”

Azóta jó pár év eltelt, de sajnos nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a szövetség felhívásának bármilyen foganatja lett volna. Sőt, inkább romlott a helyzet. A társadalmi érintkezés számtalan területén egyre inkább zöld utat kapnak olyan érdes, faragatlan, parlagias szavak és kifejezések, amelyek korábban csak a bizalmas baráti érintkezés szférájában voltak használhatók. Ma már az országos hírközegekben, sőt a parlamenti megszólalásokban sem számítanak fehér hollónak az olyanféle nyelvi formulák, mint jó buli, visszapofázás, macerás ügyek, ki viszi el a balhét? stb. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy egy-egy ilyen szó vagy kifejezés használatakor egy akár valóságos, akár csupán sajátos hangsúlyozással érzékeltetett idézőjel utal arra, hogy igen, ez a szó itt nincs a helyén, én most csak kivételesen, a hangulat vagy a téma komorságának oldása végett szőttem bele cikkembe, felszólalásomba. De nem, többnyire nincs semmi jelzés, semmi kikacsintás. Csak a buli, a balhé, a visszapofázás, a macera – na meg a parlamenti közbeszólók tegeződő gorombáskodása.

MAGYARTANÍTÁS

Szerző: Dr. Bakos József nyelvész, Comenius-kutató (1912–1997)
A cikk első megjelenése: Protestáns Tanügyi Szemle, 1944., 3. 1944/5. szám, 106–110. oldal 

A mai középiskola gyakorlatában a tanulók inkább csak az idegen nyelvek tanulásában használnak szótárakat. Hogy „Magyar Szótár”-ra is szükség van, csak 1938-ban jöttem rá az érsekújvári gimnáziumban. A csehszlovák gimnáziumban tanult magyar gyermekek magyar nyelvi tudásának legnagyobb hiánya az volt, hogy kevés a szókészletük, s nem látták tisztán a magyar nyelvi fogalmakat. Ez a tény szinte kényszerített arra, hogy a Magyar Szótárt is bevezessem. Éppen ezért Karácsony Sándor „A könyvek lelke” című tanulmányában nagy figyelemmel és – megvallom őszintén – némi elégtétellel olvastam a következő sorokat: „Nevetséges, szomorú és – tegyük hozzá, hiszen a tények is bennünket igazolnak – merőben reménytelen erőlködés, hogy iskolás gyermekeinknek van német, latin, francia vagy görög szószedetük, magyar meg nincs...” (A könyvek lelke: Bp., 1941. 69. 1.) Szerény gyakorlatomban már használtunk magyar szótárt is. Hogy van komoly értelme ennek az új magyar nyelvi nevelési eszköznek, eddigi tapasztalataim is bizonyítják. A kísérletezés után a nyilvánosság elé hozom tapasztalataimat.

A magyar tanár gyakorlatában igen rövid idő alatt rájön arra, hogy bizony a tanulóknak kevés és szürke a szókincse, s nem látják tisztán a fogalmakat. A szóhiány miatt nehézkes a kifejezőkészségük, nincs rend magyar szóhasználatukban. Sok a képzavar is mondataikban, s használt szókészletük nyomán igen ritkán éled szemléletes képszerűség stílusukban. Sok a „hamis” és kevés az „eleven” szó mondataikban.

Ezek a hiányok teszik szükségessé a „Magyar Szótár” használatát. Ez a szótár a magyar lelki gazdagodás eszköze is. A távolabbi nevelői cél: a jó magyar stílusra való nevelés. A stílus pedig maga az ember. A magyar stílusmunkálás pedig így komoly magyar lélekformálás.

A jó stílus komoly előfeltétele a gazdag, színes, eleven szókészlet is. A mondatot alkotó szó eleven sejt a nyelv szövetében. Sajnos, igen kevés az élő sejt tanulóink nyelvi szövetében. Köznyelvünk vizsgálata is erről tanúskodik. „Szavakban gazdagodjunk!” jelszót írtuk magyar szótáraink címlapjára.

Az alábbi interjút Dömök Viktória készítette 2009-ben a diplomamunkája részeként. Néhány, azóta megváltozott adatot aktualizáltunk.

Dömök Viktória: Milyen volt a magyar kulturális élet a második világháború után?

Kiss Gábor: Azt a társadalmat központosított hatalom irányította. A gazdáságra a tervgazdaság volt jellemző. Kiszámolták, megtervezték, hogy miből mennyi kell, és azt próbálták előteremteni, legyártani. Előre kiszámították, hogy hány női pulóver, hány kerékpár és hány szappan, mennyi WC-papír kell a lakosságnak. Mivel gyakorlatilag minden állami kézben volt, hogy mit gyártsanak és mit ne, azt is pontosan szabályozta a központ. Az elosztás is az állam kezében összpontosult, állami direkt elosztás volt. De Kornai András közgazdász meglátása szerint igazából hiánygazdaság volt az a rendszer. Nagyon sok áruból folyamatos volt a hiány.

Dömök Viktória: A kultúrára is érvényesek ezek?

Kiss Gábor: Ugyanúgy, mindent központilag irányítottak a kultúra területén is. Központilag hozták be a filmeket, amelyek majdnem kizárólag orosz filmek voltak. Központilag határozták meg, hogy melyik színház mit játsszon. A központ hívta meg legtöbbször az orosz művészeket, tánccsoportokat. És természetesen a könyvkiadás területén is a Kiadói Főigazgatóság döntött minden kézirat felett, és engedélyezte a kinyomtathatókat megjelenésre. A könyvkiadás a kultúrpolitika kiemelt területe volt. A filmekhez hasonlóan itt is nagyon sok orosz ifjúsági regény jelent meg az ötvenes években. A fordítás sok olyan magyar írónak is megélhetést biztosított, akik nem is publikálhattak. Ismert, hogy az Úszó falu című vonalas orosz regényt Német László fordította például. Aztán természetesen a hatvanas években enyhült a központ szerepe, egyre több egyéni kezdeményezés valósulhatott meg. 

Ausztrália faunájának legjellegzetesebb képviselőit az erszényes emlősök rendje adja (mintegy 200 faj; Dél-Amerikában is megtalálhatók), ezen belül pedig kiváltképpen a kengurufélék családja (51 fajuk ismeretes). Valamennyi kengurufélét a legutóbbi időkig a kenguru elnevezés fogta egybe és csak az újabban meghonosodó vallabi szó jelentkezésével módosult a helyzet. (A két szó végső soron két különböző ausztráliai bennszülött nyelvből jövevényszó.) A kenguruk és vallabik megkülönböztetése az ausztráliai angol köznyelvből származik és az utóbbi években különböző útleírásokon és tudománynépszerűsítő műveken keresztül elterjedt több európai nyelvben is. Az ausztráliai köznyelvben csak néhány nagy testű kengurufaj megnevezése kangaroo [kEngöru:], a közepes és kis termetűeké wallaby [wolöbi], sőt más, kevésbé átfogó terminusok is használatosak, például wallaroo [wolöru:] az egyik fajtára (Balázs 1981: 44–45).

James Cook kapitány társaival 1770-ben hajózta végig Ausztrália keleti partjait, és figyelmüket a kontinens erszényesei is felkeltették. (Egyébként európaiak a mintegy 200 ausztráliai nyelv egyikével is ekkor találkoztak először.) A kenguru szó a „guugu yimidhirr” nyelvet beszélő bennszülöttek nyelvéből való, akikkel akkor kerültek kapcsolatba, amikor Cook Endeavour („Törekvés”) nevű hajójának javításakor a Botany-öböltől, a mai Sidneytől mintegy kétezer mérföldre északra, a kontinens északkeleti csücskén, az Endeavour-folyó vidékén, a mai Cooktown környékén időztek. Különösen Sir Joseph Banks jeleskedett a guugu yimidhirr szavak gyűjtésében. 1773-ban, amikor Cook hajónaplóját megjelentették, hatvan szavas listát publikáltak a gyűjtésből. Ebben szerepelt a helybeli nyelv gangurru szava (náluk ’nagy fekete kenguru’, valószínűleg a Macropus nemre vagy valamely fajára), amelyet kangooroo, kanguru formában jegyeztek fel, majd a kengurufélék családjának valamennyi tagjának („kenguruknak és vallabiknak”) jelölésére vált használatossá.

Eleanor Rosch az 1970-es években közel egy tucat tanulmányban alternatív nézetet terjesztett elő azzal a “hagyományos” nézettel szemben, mely szerint a fogalmak megkülönböztető jegyek olyan halmazaiból állnak, melyek szükségesek és elégségesek egy fogalom előfordulásainak meghatározására. Rosch szerint a fogalmaknak “belső struktúrájuk” van: a fogalmak “magjelentésekből” épülnek fel, ezek a “legtisztább esetek”, “legjobb példák”, “prototípusok”, s ezeket veszik körül csökkenő mértékben a kategória további tagjai. A fogalmakat tehát Rosch szerint a legjobb prototípusoknak tekinteni: például a “madár” fogalmát nem egy sor megkülönböztető jeggyel (meleg vérű, tojásrakó, szárnyas, tollas stb.) érdemes meghatározni, hanem úgy, hogy tipikus példákra hivatkozunk. A madár prototípusa inkább egy vörösbegy vagy egy veréb, mint egy sas, egy csirke, egy pingvin vagy egy strucc.

Rosch például Kaliforniában végzett tesztekkel a következő, felülről lefelé csökkenő mértékű fokozatokat találta egy-egy kategóriába (gyümölcs, madár, jármű, zöldség) tartozás eldöntésekor:

Ami például az angol furniture ‘bútor’ kategóriát illeti, Rosch Kaliforniában végzett tesztjei szerint legtipikusabb tagok a chair ‘szék’, sofa és couch ‘dívány’, table ‘asztal’, kevéssé tipikus a lamp ‘lámpa’ és piano ‘zongora’, még kevésbé a mirror ‘tükör’, television ‘tévé’, clock ‘óra’ és refrigerator ‘hűtőszekrény’, legkevésbé az ashtray ‘hamutartó’, fan ‘legyező, ventilátor’ és telephone ‘telefon’. Ellenőrzésképpen hasonló tésztet végzett hasonló eredménnyel a német Möbel ‘bútor’ kategóriával René Dirven. Nyilvánvaló, hogy a “madár” kategóriába tartozást erőteljesen meghatározza a természeti környezet, a “bútor” kategóriába valót a kulturális környezet. Ugyanakkor az etnobiológiai osztályozások körében is előfordulnak kulturális különbségek, például a denevérek gyakran, de nem mindig a madarak közé sorolódnak. Mindenesetre a Rosch által tesztelt példák közül a “madár” és a “bútor” bizonyult a leghálásabb mintafeladatnak, néhány tanulmányban azt is hangsúlyozva, hogy a prototípus-elemzés és a megkülönböztető jegyes elemzés kiegészítik egymást.

A számnév általában az újabb európai, így a magyar nyelvészeti hagyományban önálló szófajnak számított. Jellegzetes, szemantikai szempontokat érvényre juttató és a kor nyelvészetét is jól képviselő (a számnevet a melléknévhez közelítő) Gálffy Mózes meghatározása: “A számnév a melléknevekhez hasonlóan járulékos jegyet kifejező névszó. A főnévtől jelölt személyek, dolgok számát, mennyiségét vagy egyéb ilyen vonatkozását jelöli”. A számneveknek a magyar nyelvtanokban elfoglalt helyét, elsősorban szemantikai alapon felállított kategóriáját tanulságosan tekintette át Ágoston Mihály. Ágoston egyébként érdekes epizódját képviselte a szófajtannak: a számneveket és velük rokon szóosztályokat halmaznevek néven rendszerezte.

Dionüsziosz Thrax, Priscianus és Petrus Ramus rendszerében a számnév még nem önálló szófaj, igazán önállóvá válásának kora csak a XIX. század.

A magyar nyelvnek a XVIII–XIX. század fordulóján készült egyes leírásaiban (Főldi Jánoséban, a Debreceni Grammatikában, Verseghy Ferencnél) már fokozottan érvényesültek disztribúciós elvek is, ám a nyelvleírás fő csapásirányához képest csak epizódot képviseltek. Főldi János nyelvtanában a számláló szók (számnevek) a rávető szók (melléknevek) közé sorolódtak (1790). A Debreceni Grammatika is a “számot jelentő neveket” (számneveket) a mássalérthetők (melléknevek) közé sorolta (1795). Verseghy Ferencnél “A’ számnevek olly melléknevek, mellyek számokat jelentenek” (1818). Riedl Szende is nyelvtanában a számneveket a melléknevek alosztályának tartotta (1864). XIX–XX. századi nyelvtanaink azonban általában a számneveket a kortárs európai hagyományhoz igazodva külön szófajként tárgyalták, részben mivel más, mintául szolgáló nyelvekben (latinban, németben stb.) is a számnevek a nyelvtantól bizonyos értelemben független, önálló rendszert alkotnak.