Március 19-én, kedden 18 órától mutatta be a TINTA Könyvkiadó legújabb kiadványát, a Nagy magyar tájszótárat a Józsa Judit Galériában.

Kiss Gábor bemutatja a Nagy magyar tájszótárat

Ambrus Károly tárogatójátéka után Kiss Gábor, a kiadó igazgatója mondott rövid köszöntőt, majd átadta a szót az első előadónak, Cs. Nagy Lajos nyelvjáráskutatónak, aki nyelvjárásaink múltjáról, jelenéről és jövőjéről beszélt. Elmondta, hogy eleinte semlegesen viszonyultak az emberek a nyelvjárásokhoz, az irodalmi nyelv létrejöttével azonban lenézett nyelvváltozatokká váltak (például beszédhibának minősítették a rövid á és hosszú a hangok használatát), így beszélőik szégyellni kezdték, és idegenek előtt nem használták. A kilencvenes évektől kezdődően változás figyelhető meg: elfogadottá vált a nyelvjárási beszéd, sőt értéknek kezdték tekinteni. Ma már nem kérdés, hogy az otthonról hozott, nyelvi komfortérzetet adó nyelvváltozat mellé, nem pedig helyette kell megtanítani az iskolában a gyerekeknek a standard nyelvváltozatot. Habár eltűnőben vannak a nyelvjárások, még sokan beszélik őket – előfordul például, hogy egy professzor regionális köznyelven tart előadást az egyetemen, de a szüleivel tájnyelvben beszél. A kirívó nyelvjárási elemek ugyan eltűnnek, maguk a nyelvjárások viszont megmaradnak – szerencsére, tehetjük hozzá, hiszen a helyi hagyományok, népszokások megőrzésében is fontos szerepük van.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2016/1. számában jelent meg.

A Tinta Könyvkiadó immár az ötödik tanulmánykötetet adta ki 2015-ben a Pszicholingvisztikai tanulmányok sorozatban, a jelen kötetet Bátyi Szilvia és Vígh-Szabó Melinda szerkesztésében. A kötetben szereplő húsz tanulmány mindegyike a nyelv rendszeréről, használatáról és alkalmazásáról szól. Mivel a szerzők nemcsak magyarok, hanem Németországból, Hollandiából, Angliából és Horvátországból is vannak, a kötet munkanyelve magyar és angol. Kilenc cikk angol nyelven, tizenegy pedig magyar nyelven jelent meg. A tanulmányok a pszicholingvisztika számos területét felölelik, így szólnak az egynyelvű beszédprodukció és beszédpercepció jellemzőiről, a másodiknyelv-elsajátításról, a két- és többnyelvűségről, de a gyümölcstani szaknyelv történetéről is olvashatunk a kötetben.

Az alábbiakban a tanulmányok kérdésfeltevéseit és legfontosabb eredményeit a megjelenésük sorrendjében mutatom be.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2017/2. számában jelent meg.

A márka és márkanevek napjaink elengedhetetlen részét képezik, hiszen a 21. század fogyasztói társadalma előszeretettel emeli ki a márkák jelentőségét. Manapság lépten-nyomon márkák vesznek bennünket körül, az életünk szerves részét képezik. Az életünknek nincs olyan területe, ahol a márkák ne lennének jelen, ezért a márkakutatás napjainkban kiemelt fontossággal bír magyar és külföldi viszonylatban egyaránt.

Kovács László 2017-ben megjelent könyve, a Márka és márkanév. Márkakutatás és nyelvészet – metszéspontok, lehetőségek, kihívások rendszerező jelleggel összegzi a hazai és a nemzetközi szakirodalom eddigi kutatásait, illetve a további kutatási lehetőségekre is felhívja a figyelmet. A kötet témája a márkakutatás, illetve a(z alkalmazott) nyelvészet kapcsolódási pontjainak feltárása, valamint a kutatásban rejlő további lehetőségek ismertetése. A kötet szerzője Kovács László egyetemi docens, aki már több tanulmányt is írt a márkakutatással kapcsolatban. Már az író előzően kiadott munkái is a marketing és a nyelvtudomány kapcsolódási pontjainak világába kalauzolták el az olvasót: a Márkakutatás és nyelvtudomány (2011), Asszociációs vizsgálatok alkalmazási lehetőségei a márkanevek vizsgálatában (2012), valamint a Kognitív struktúrák és márkaasszociációk (2015). 

A szerző a „Márkakutatás és nyelvészet” alcímet választotta kötetének, melynek első borítója is jól szemlélteti a témaválasztást, itt ugyanis egy szófelhő tűnik fel az olvasónak (az angol „wordcloud” szóból), amely a márkához kapcsolódó szóasszociációkat foglalja magában. A színes szófelhő pedig egyértelműen pozitív vizuális ingereket tud kialakítani az érdeklődőkben, és a könyv elolvasására buzdíthat. A logikusan szerkesztett munka 7 fejezetre tagolódik, a 2–6. fejezetek pedig további alfejezetekből állnak.

A közelmúltban jelent meg Bárdosi Vilmosnak, az ELTE professzorának a Nincsen rózsa tövis nélkül című szótára a TINTA Könyvkiadóban. Alcíme szerint az új kiadvány Növény-, virág- és gyümölcsneves szólások, közmondások szótára. A szerzőnek ez a harmadik tematikus gyűjteménye a kiadóban. 2013-ban látott napvilágot Lassan a testtel – Emberi testrészek a magyar szólásokban, közmondásokban, az elmúlt évben pedig az Itt van a kutya elásva! Állatneves magyar szólások, közmondások szótára jelent meg. Az új gyűjtemény megjelenése alkalmából Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője beszélgetett a szótár összeállítójával.

Kiss Gábor: Számtalan, tán több tucat szólás- és közmondásszótára van a magyar nyelvnek. Ezek közül kiemelkedik az Ön Szólások, közmondások eredete című, 2015-ben megjelent „eredeztető” nagy kézikönyve. Honnan jött a gondolat, hogy összeállítsa most a „növényes” közmondások szótárát?

Bárdosi Vilmos: Az állatneves szólások, közmondások gyűjteménye után azért tűnt számomra kézenfekvőnek egy növényes szólásszótár összeállítása is, mert a fauna és a flóra gyakran fordul elő a mindennapi életünkben is párba állítva. A két gyűjtemény tehát szerencsésen egészíti ki egymást, érdemes azokat párban forgatni.

Fehér, mint a liliom

Kiss Gábor: A szótár alcímében olvassuk, hogy a 280 feldolgozott szólásban, közmondásban növények, virágok vagy gyümölcsök neve szerepel. Hogy oszlanak ezek meg pontosan?

Bárdosi Vilmos: A legtöbb, 197 darab, szólás. Helyzetmondatból 53, közmondásból pedig 30 darab szerepel a gyűjteményben.

Az alábbi szöveg rövidebb változatban elhangzott a Tinta Könyvkiadó 2018. IX. 28-án a Józsa Judit Galériában tartott könyvbemutatóján.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét” – írta Hegel „A jogfilozófia alapjai” című művének előszavában, utalván arra, hogy a filozófia akkor érkezik el, miután a valóság elkészült. Erre a hasonlatra gondolok, amikor a most bemutatott kiváló nyelvészeti munkák után én egy bölcsességet rejtő és kínáló könyvet szeretnék a szíves figyelmükbe ajánlani. A könyv, amelyről szó lesz, Szent Ágoston gondolataival és intelmeivel ismertet meg bennünket.

Ahhoz, hogy megértsük e könyv jelentőségét, elöljáróban talán érdemes lesz pár szóval megvilágítani, mit is érthetünk bölcsesség alatt. Maga Szent Ágoston először megkülönbözteti, majd egybevonja az emberi bölcsesség két szintjét. Szavai szerint az örök dolgok szemlélete bölcsesség (sapientia), a földi dolgok helyes használata tudomány (scientia). Hasonlóképpen írja: „Más az örök dolgok szellemi megismerése, és más az evilági dolgok célszerű megismerése.” Ismételten rámutat: „Igyekeztünk elhatárolni az értelem szerepét az evilági dolgokban mind a megismerés, mind a tevékenység vonalán, és ugyanannak az értelemnek a magasabb szerepét, amely az örök dolgok szemléletében megy végbe.”

Szent Ágoston azután Ciceróra emlékeztetően így ír: „Akik a bölcsességről vitáztak, azok ezt a meghatározást adták róla: A bölcsesség az isteni és az emberi dolgok tudománya. Ezért az egyik előző részben én is kifejtettem, hogy a kétféle dolognak, az isteninek és az emberinek az ismeretét lehet bölcsességnek nevezni.” Itt már a bölcsesség két elemének összekapcsolását látjuk, amelyet tovább részletez: „Más dolog csak azt tudni, hogy az embernek mit kell hinnie a boldog élet megszerzése céljából, ami nem más, mint az örök élet, és más tudni azt, hogy ez a jókat hogyan viszi előre. (…) Kimutattam azt is, hogy mennyire szükséges az örök dolgok eléréséhez azokra az evilági dolgokra vonatkozó hit, amelyeket az Örökkévaló értünk vállalt és emberségében elszenvedett.”

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1–2. számában jelent meg.

Pár hónappal ezelőtt Margit Langemets, az Észt Nyelvi Intézet (Eesti Keele Instituut) munkatársa intézményének hasznosságáról és fontosságáról nyilatkozott. Kifejtette, hogy az észt nyelv védelmére tett hazai törekvések a kisszámú beszélőközösség miatt csupán „szociális luxus” volnának, és mint oly sok esetben, a szótárkiadás is veszteséges üzlet lenne. A hazai nyelvpolitika és korpusztervezés, az észt nyelv oktatásban és informatikában betöltött szerepe, a szótárkiadás azonban e nyelvet a „nagy nyelvek” közé emelik. Mindez szép példája annak, miként lehet egy kis nyelvet a nyelv- és korpusztervezés egyik fontos szegmensével, a lexikográfiával (is) életben tartani. A most bemutatott kötetben felsorakoztatott, finnugor nyelvközösségben megjelent szótárak többek között ezt hivatottak szolgálni.

A könyv Maticsák Sándornak, a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszéke vezetőjének, Tóth Anikó Nikolettnek, a tanszék PhD-hallgatójának és Petteri Laihonennek, a Debreceni Egyetem Finnugor Nyelvtudományi Tanszéke volt finn nyelvi lektorának közös munkája. A kötet első öt fejezetét Maticsák Sándor, az azt követő három fejezetet Tóth Anikó Nikolett, a záró fejezetet Maticsák Sándor és Petteri Laihonen írták.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1-2. számában jelent meg.

Általában egy olyan kötetnek, amelynek célja valamely tudományterület szerkezetének a bemutatása, legyen szó akár az adott tudomány teljes fejlődési ívének megrajzolásáról, akár annak egy apró részletének a prezentálásáról – nem kerülheti el azt, hogy ne legyen terebélyes méretű, több száz oldalra kiterjedő nagyságú. Azonban ez az állítás nem minden könyv esetében igaz, mint ahogyan erre az írásra sem az. A szerző a száz oldalnál alig vastagabb kiadványban felépítette a 20. század legjelentősebb – elsősorban külföldi – nyelvészeinek és nézeteiknek a világát, miközben végig sikeresen megőrizte ennek a világnak az áttekinthetőséget és a szakmai alaposságot.

A szerző, Bencédy József a TINTA Könyvkiadónál megjelent könyveivel

A könyv első fejezetében a 20. századi nyelvészet előzményei kerülnek felvázolásra, amely leírás során a szerző világosan kifejti, hogy írását nem egy többkötetes összefoglaló műnek szánta, így csupán olyan elméletalkotók nevei kerültek bele a kész írásba, „akik és amelyek érdemben előbbre vitték korunk nyelvtudományát” (p. 9). Ennek oka az, hogy a könyv célja elsősorban az ismertetés a különböző nyelviskolák, tudósok és művek kapcsán, míg másodlagos szerepe abban áll, hogy további olvasásra buzdítson a különféle elméletek és irányzatok pontosabb megismerése és megértése kapcsán.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2015/1–2. számában jelent meg.

Beregszászi Anikó munkája címét Arany Jánostól kölcsönzi. Arany János mai szemmel határon túli (külhoni) magyar. De ki merné elvitatni összmagyar jelentőségét? Nem tudom (nem is akarom) eldönteni: a cím szándékolt párhuzam, véletlen egybeesés, vagy a szerzőnek a magyar költőóriás iránti tisztelete. Ami ennél fontosabb: a magyar nyelv peremvidékén nevelkedő, munkálkodó nyelvész összmagyar nyelvpedagógiai mondanivalót fogalmaz meg érthetően és hitelesen.

Arany János arcképe

A munka hat fejezetben dolgozza fel a címben megjelölteket, de én inkább két nagy tartalmi részre osztanám. Az elsőbe az a három fejezet tartozik, melyek az elméleti alapokat fejtik ki; a következő három fejezet kifejezetten gyakorlati; divatosan: alkalmazott nyelvpedagógia, azaz miként lehet/kell az anyanyelvet megalapozó (különböző) diszciplínákat nyelvpedagógiai aprópénzre váltani. A hetedik fejezet a felhasznált és a legfontosabb ajánlott szakirodalommal segíti a leírtak feldolgozását, befogadását, illetve további szakirodalom olvasására serkent.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2018/2. számában jelent meg.

Bárdosi Vilmos Szólások, közmondások eredete. Frazeológiai etimológiai szótár című munkáját elemzem Fóris Ágota Lexikológiai és lexikográfiai ismeretek magyar (mint idegen nyelv) tanároknak (2018) című munkájában ismertetett elemzési szempontok szerint.

Fontosnak tartom a frazémák tanításának beépítését a nyelvtanításba, hiszen a frazeológiai egységekkel kifejezőbbé tehetjük magunkat. A frazémák kialakulásának történelmi, irodalmi, művelődéstörténeti, néprajzi magyarázata is lehet, de frazémák kialakulhattak a beszélőközösség mindennapi életéből, szokásaiból táplálkozva is. Így a frazémák oktatása a nyelvi kompetenciák fejlesztése mellett lehetővé teszi a kulturális ismeretek, másképpen fogalmazva a célnyelvi civilizációs ismeretek bővítését, az interkulturális kompetencia fejlesztését. A szótár nyelvtanításába történő bevonását segíti az is, hogy a frazémák jelentős részének számos idegen nyelvi megfelelőit is tartalmazza a könyv. A szótár megadja a frazémák pontos jelentésértelmezését, eredetmagyarázatát, továbbá stiláris minősítését is. A szótár segítségével megválaszolhatjuk tanulóink kérdéseit: ki, kinek, miért, mikor mondta? A szerző az előszóban megfogalmazza, hogy ezen kérdések megválaszolása a könyv megírásának egyik célja (Bárdosi, 2015: 10).

A Szólások, közmondások eredete a Tinta Könyvkiadó gondozásában jelent meg, A magyar nyelv kézikönyvei sorozat 27. tagjaként. A szerzőt a szótár hátlapján is bemutatják néhány sorban.

A magyar nyelv kézikönyvei sorozat többi tagjához hasonlóan a Szólások, közmondások eredete is igényes, esztétikus külalakú könyv. A 746 oldalas B5-ös formátumú munka keménytáblás kötést kapott, mely indokolt, hiszen jobb tartást biztosít a vaskos, 700 grammos kötet számára. A védőborító belső részén és a fülszövegben a kiadó más nyelvészeti munkáit sorakoztatja fel, így biztosítva azoknak reklámfelületet.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2018/2. számában jelent meg.

„Az első és legfontosabb dolog [...] nem választani el a nyelvet a beszélő embertőlˮ – ez a Gombocz Zoltántól származó idézet áll A magyar nyelvtörténet kézikönyvének az élén. Bizonyára nem volt véletlen, hogy a szerzők ezt a mondatot választották a kötet mottójául, hiszen a nyelvtörténeti kutatásokban az utóbbi időben egyre nagyobb szerephez jutottak a történeti szociolingvisztikai, illetve szociopragmatikai kutatások, és ezeknek a szempontoknak a figyelembevétele a könyv szemléletmódjában és a korábbi kötethez képest új fejezeteinek a tartalmában is tükröződik.

A könyv közvetlen előzményéül a Magyar nyelvtörténet című (Kiss Jenő – Pusztai Ferenc szerk., 2003) egyetemi tankönyv szolgált, és a szerzők jelentős része is megegyezik az előzőével. Az új nyelvtörténeti összefoglaló munka részben más olvasóközönséget szólít meg, hiszen míg a 2003-as könyv elsősorban magyar szakos egyetemi hallgatók és szakemberek számára készült – tankönyv jellegét a fejezetek végén található feladatok, részletes szakirodalom-jegyzék és továbbvezető irodalom, a sok-sok alfejezetre való tagolás is mutatták –, addig az új kötet a szakembereken kívül „az anyanyelv története iránt érdeklődő minden rendű és rangú olvasóhozˮ igyekszik szólni.

Miben mutatkozik meg ez a szélesebb olvasóközönséget megcélzó szándék? Öt nagy fejezete közül a középső, a harmadik a könyv központi része, ez tartalmazza a tulajdonképpeni nyelvtörténeti leírást, az egyes nyelvi szintek bemutatását. Fő rendezőelvül azonban itt nem a nyelvtörténeti korszakok szolgáltak, mint a 2003-as könyvben; hanem a nyelvi szintek, akárcsak a Bárczi Géza – Benkő Loránd – Berrár Jolán-féle 1967-es A magyar nyelv történetében. Ez a megoldás könnyebben áttekinthetővé, jobban átláthatóvá teszi az egyes nyelvi szinteket érintő változási folyamatokat azáltal, hogy nem szakad meg a tárgyalásuk a négy korszak határán. Mivel a középmagyar korban, illetve utána a hangrendszerben és a nyelvtani rendszerben jelentősebb változások már nem történtek, így a követő korszakok tárgyalásától el lehetett tekinteni, illetve a fejezetek másféle (nem elsősorban időrendi) strukturálásával az egyes részek tömörebbé és olvasmányosabbá is váltak. A régi-új fejezetekben jóval kevesebb a szakirodalmi hivatkozás is, mivel a szerzők számára az szolgált irányelvül, hogy elsősorban a 2003 után megjelent publikációk közül válasszák ki a közvetlenül felhasznált irodalmat. Táblázatok és ábrák teszik jól követhetővé és szemléletessé a nyelvi változási folyamatokat: ilyen például kilenc bibliafordítás ugyanazon helyeinek az eltérő megoldásainak a bemutatása a 15. századtól 2014-ig (1. táblázat, 30–31. oldal) vagy a mai magyar beszédhangok jelölésmódjának az áttekintése a Tihanyi alapítólevéltől a 20. századig, annak megadásával, hogy mióta él a mai jelölésmód (2. táblázat, 96–97. oldal). A könyv végén található nyelvtörténeti szakszó-tár (Pusztai Ferenc munkája) szintén újdonság az előzménykötethez képest, és egyben fontos segédlet az olvasónak: nemcsak az egyetemi hallgatókat segítheti a tanulásban, hanem a nem-nyelvész olvasók számára is megkönnyítheti a könyv olvasását, megértését.