Az alábbi interjú eredetileg a Szabad Földben jelent meg 2019. február 2-án.

NYELVÉSZ, PEDAGÓGUS, EGYETEMI TANÁR. Számos tankönyv, szótár és tanulmány szerzője. Az ELTE Bölcsészettudományi Kar Romanisztikai Intézetének igazgatója. És nem mellesleg szólások, mondások gyűjtője. Bárdosi Vilmossal F. Tóth Benedek beszélgetett.

– Professzor úr, az lehetséges, hogy mire a beszélgetésünk végére érünk, addigra kitaláljunk egy szólást vagy közmondásszerűséget? 

– Szólást akár, ám közmondást kevésbé. A közmondás ugyanis jól megkövült egység, többnyire mondatértékű, életbölcsességet tartalmaz; kialakulásához évtizedekre, évszázadokra van szükség. 

– Ám ha egy közmondás hosszú évek életbölcsességének esszenciája, akkor nem lehet, hogy az éppen egyetlen emberből tör elő? 

– Előfordulhat, de abból eleinte még csak bölcs megállapítás, bölcs mondás lesz. Az csak idővel derül ki, hogy megmarad-e a nyelvünkben. Használata ugyanis egyéni, társadalmi és kulturális környezettől, élethelyzettől is függ. Egyszer felmérést végeztünk arról, hogy a magyar ember hány közmondást ismer. Tippeljen, hogy az átlag magyar hányat ismer! 

– Kétszázötvenet? 

– Nem is rossz… Százötvenet. Ennél többet nem ismer, és nem is használ. Szólások esetében ez a szám jóval nagyobb. De ha már keletkezésről beszélünk: itt van például a dob egy hátast. Ez a képszerű, eltúlzott, jelentős hangulati elemmel bíró szólás nem is olyan régen született, de mára olyannyira elterjedt, hogy szaknyelven szólva is szótáréretté vált. 

Milyenek voltak az orosz szótárak régen és milyenek ma? Milyen új szavakkal bővült az orosz nyelv az évek során, és hogyan változott a magyarok hozzáállása a nyelvhez, amióta nem kötelező tanulni? Kugler Katalin, az Új szavak, új jelentések az orosz nyelvben című szótár írójával Kiss Gábor készített interjút.

Kiss Gábor: A második világháború után politikai nyomásra kötelező volt mindenkinek az orosz nyelvet tanulni. Hogy látja, eredményes volt az orosz nyelv ilyenféle erőltetett tanítása?

Kugler Katalin: Ez attól függött, hogy ki tanította az orosz nyelvet. Nálunk az általános iskola felső tagozatán egy tüneményes, „régi vágású” tanárnő tanította az oroszt. Megszerettük őt, és általa az orosz nyelvet. (Felvidéki volt, ismerte a szlovák nyelvet, ezért gyorsan átképezték oroszosnak.)

Kugler Katalin

K. G.: Jómagam egyszer egy nagyon meglepő szituációban arattam „sikert” orosztudásommal. A kilencvenes években Budapesten sétálva egy számunkra értelmezhetetlen cirill betűs kiírást pillantottak meg tizenéves fiaim. Mikor elolvastam és lefordítottam nekik, elképedte, s mondták: Apa te ezt is ismered? Önnek mikor segített orosztudása?

K. K.: Legutóbb egy kínai szomszéd lakótárssal folytatott kommunikációs vákuumban. Kiderült, hogy fizikusként Szentpéterváron volt továbbképzésen, ahol egész rendesen megtanult oroszul. Micsoda élmény volt számunkra oroszul folytatni a beszélgetést! (Jelenleg a szegedi lézerközpontban dolgozik.)

Az alábbi recenzió eredetileg a Korall folyóiratban jelent meg 2013-ban (14. évf. 53. sz.: 216-219. o.)

„Magyarországon a Szabad Nép egyszerre volt az MDP vezetésének hivatalos szócsöve, irányt mutatni hivatott népnevelője, papír-agitátora; tananyag és tanítási vezérfonal; emellett – nem csupán a párt tagjai számára – a napi politikai tájékozódás elsődlegesnek szánt iránytűje, a rendszerbe szocializálás megkülönböztetett fontosságúnak tekintett eszköze; mindenhez értő szerepben tetszelgő termelési és termelésszervezési útmutató; a rendszer hagiográfiai/démonológiai kalendáriuma, nyomatékkal ünnepelve a sajátnak tekintett jeles napokat, szekularizált szentjeinek születési (és halálozási) évfordulóit, egyúttal visszatérően dehonesztáló összefüggésben tűnnek fel lapjain a status quo »antikrisztusai«.” (Gyarmati György 2011: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956. ÁBTL–Rubicon, Budapest. 468.) Gyarmati György listája kiválóan példázza, milyen sokrétű és változatos módszereket megkövetelő analízisek forrásául kínálkozik az államszocializmus emblematikus napilapja. Míg az idézett felsorolás elsősorban a társadalomtudós és/vagy történész érdeklődésére számot tartó „fúráspontokat” számlálja elő, Jobst Ágnes alábbiakban tárgyalt kötete határozottan a nyelvészet (azon belül talán leginkább a történeti médiaelemzés) teoretikus kereteit érvényesíti a Szabad Nép bizonyos szövegeit vizsgálva.

Az elemzésgyűjtemény címe meglehetősen félrevezető, hiszen „a második világháború utáni média” aligha szűkíthető az említett lap összesen nyolc vezércikkére 1946-ból, 1950-ből és 1951-ből. Ami a konkrét cikkek kijelölésének szempontjait illeti, a szerző – azon túl, hogy indokolja a Szabad Nép nek és a vezércikk műfajának korabeli fontosságát – voltaképpen a történészekhez irányítja az olvasót: „A kiválasztott vezércikkek olyan eseményekhez fűződnek, amelyek sikeres kommunikálása a hatalom szempontjából nagy jelentőséggel bírt.” (18.) Amennyiben a történész szempontjait érvényesítjük a forrásbázist illetően, talán csekélynek tűnik ez a szövegmennyiség, melynek alapján a szerző levonja a következtetéseit. (A források kellő mennyiségének kérdése már egy korábbi recenzensben 2 is felmerült, aki bővebben is vitatta a választott cikkekben feltűnő események ennyire kiemelt jelentőségét.) Az elemző ugyanakkor határozottan leszögezi és érvekkel támasztja alá a kvalitatív nézőpont választását a médiaelemzésekben egyébként nem szokatlan kvantitatív nézőponttal szemben. Ezzel együtt némely ponton ő maga is él a verbális kvantifikáció eszközével, amikor a levéltári adatbázisra támaszkodva meghatározott forráscsoportok tematikus arányait idézi. Hozzátehetjük, hogy a korabeli hatalmi kommunikáció sajátosságainak ismeretében nem lenne megalapozott azt feltételezni, hogy a nyelvész bővebb szövegmerítés esetén eltérő következtetésekre jutott volna. Kérdésfelvetései és vizsgálati eljárásai ehhez túlságosan átfogó érvényűek.

Az alábbi interjú eredetileg a Magyar Nemzet 2012. május 19-i számában jelent meg.

A magyar növénynevekkel foglalkozó, komoly érdeklődést kiváltó előzmény után nemrég jelentette meg a Tinta Könyvkiadó a folytatást, az Állatnevek enciklopédiáját. A Kiváló Magyar Szótár díjat több kiadványával is elnyerő kiadó az idei könyvhétre újabb hiánypótló kötet megjelentetésével készül.

– Az Állatnevek enciklopédiájában nem csupán néprajzi érdekességeket, hanem szinte krimiszerűen izgalmas kultúrtörténeti adalékokat is talál az olvasó. Hol lehet meghúzni a határt egy enciklopédia szerkesztésekor?

– Három éve jelentettük meg Rácz János előző munkáját, a Növénynevek enciklopédiáját, ami nemcsak a nevek eredetét mondta el, hanem az élettani hatásukról és gazdasági jelentőségükről is írt. Ezt követően állította össze a gerinces állatok enciklopédiáját. Az állatok nevéről, azok történetéről, azt hiszem, majdnem teljes körű a leírás. Gazdasági szempontból vagy a hiedelmek terén lehetne még hozzátenni, de az már egy másik könyv lenne. És sajnos sok szólásnak nem tudjuk az eredetét. O. Nagy Gábor halálával ez az úgynevezett „mifántológia” meg is szakadt, azóta nem olyan intenzíven kutatják a szólások eredetét, pedig továbbra is élénk irántuk az érdeklődés. (Az interjú elkészülte után három évvel megjelent a Szólások, közmondások eredete című szótár Bárdosi Vilmos tollából – a szerk.)

Szathmári István professzor nevéhez tíz olyan könyv köthető, amely a TINTA Könyvkiadóban látott napvilágot. 2008-ban jelent meg Szathmári István főszerkesztésében az Alakzatlexikon, amelynek alcíme: A retorikai és stilisztikai alakzatok kézikönyve. Szathmári Istvánt, az ELTE BTK professzor emeritusát, nemzedékek egyetemi oktatóját Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgatója kérdezte 2014-ben, alább olvasható az eredetileg a Könyvhét magazinban megjelent interjú.

Kiss Gábor: Tisztelt professzor úr! Milyen a fogadtatása, a szakmai visszhangja a 196 stilisztikai szakfogalmat 596 oldalon magyarázó Alakzatlexikonnak?

Szathmári István: Röviden szólva először is a nyelvészeti, irodalmi, irodalomtörténeti és néprajzi folyóiratok közül a legrangosabbak mind ismertették, és az irodalmiak is – ez utóbbi egyáltalán nem kis dolog – jó véleménnyel voltak róla. Még a Helsinkiben megjelenő Finnisch-Ugrische Forschungen is nagyon kedvező recenziót hozott róla. Továbbá a művet közvetlenül használók: a kutatók, a középiskolai tanárok és egyetemi hallgatók – már akikkel szót ejtettem róla – szintén pozitívan nyilatkoztak.

A kínai nyelvben nincs semmi ördöngösség – vallja P. Szabó József, a magyar újságírás jól ismert alakja. A világon a kínai mandarin nyelvet beszélik a legtöbben, már csak ezért is érdemes megismerni. A Magyar–kínai alapszótár és a Kinai–magyar alapszótár mindennapi életünkben is hasznos lehet.

A világon a kínai mandarin nyelvet beszélik a legtöbben, Kína a szemünk előtt válik gazdasági szuperhatalommá, ezért is érdemes a kínai nyelv tanulásába kezdeni. A Magyar–kínai alapszótár célja, hogy a kezdő és középhaladó nyelvtanulóknak segítséget nyújtson a kínai nyelv szavainak megtanulásához. A Magyar–kínai alapszótárt a kezdő nyelvtanulók mellett ajánljuk mindazoknak, akik már tanulták a kínai nyelvet, de szükségét érzik tudásuk felelevenítésének. Azok is haszonnal forgathatják, akik rövidebb-hosszabb ideig együtt dolgoznak kínai kollégákkal.

2014-ben jelent meg P. Szabó József és Zhang Shi szerkesztésében a Magyar–kínai alapszótár a TINTA Könyvkiadónál, két évre rá, 2016-ban pedig követte a Kínai–magyar alapszótár. Az alábbi interjút Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője készítette a szerzővel, P. Szabó Józseffel 2014-ben, az első kötet megjelenésének apropójából. Az interjú eredetileg a cultura.hu-n jelent meg.

Az idősebb korosztály számára ismerősen cseng az Ön neve, hiszen a 1970-es, 80-as években igen gyakran szerepelt a televízióban a távol-keleti események és politika szakkomentátoraként. Még ma is gyakran felismerik az utcán jártában-keltében?

Való igaz, hogy a kilencvenes évek közepéig szinte naponta szerepeltem a képernyőn, tehát hozzászokhattam, hogy felismernek az utcán. Van, aki köszön, ami tulajdonképpen kellemetlen, ha az illető idősebb, vagy velem egykorú, mert akkor talán nekem kellene előre köszönnöm. Csakhogy ma is előfordul, hogy pl. a buszmegállóban ismeretlen szólít meg, azzal, hogy "emlékszem ám magára"! Olykor még azt is hozzáteszi: "mindig érdekeseket mondott Kínáról". Egy ötven körüli férfi a minap nyersebb volt, valahol a Madách tér környéken kiáltotta felém, hogy "gyermekkoromban mindig magát láttam a képernyőn, amint Kínáról beszél". Ez a megfogalmazás nem biztos, hogy dicséret akart lenni… Tény, hogy nemcsak Kínában, az egész Távol-Keleten ha új esemény történt, többnyire én beszélhettem róla a tévében, rádióban, amihez azonban röviden még annyit, hogy az Echo TV-ben és az ATV-ben, a Dunában vagy más csatornákon, aztán főleg a helyi tévékben néha ma is fel-felbukkanok, nem szólva egy-egy újságcikkről, a rádióról. Nemrég még a Magyar Rádió reggeli hírműsorának is vendége lehettem, amikor kínai filmhét volt az Urániában.

A TINTA Könyvkiadóban 2014-ben látott napvilágot a Rokon nyelveink szótárai című kötet, amelynek alcíme Fejezetek a finnugor lexikográfia történetéből. Száraz témának tűnik, de a kötetet megismerve egy izgalmas világ tárul elénk. A bibliográfiai kötetet három szerző jegyzi: Maticsák Sándor, Tóth Anikó Nikolett és Petteri Laihonen. Laihonen úr öt évig volt a Debreceni Egyetemen finn lektor, most már a Jyväskyläi Egyetem kutatójaként dolgozik. A kötet megjelenése kapcsán így a magyar szerzőkkel beszélgetett Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője. (Jelen írás eredetileg a Könyvhét magazinban jelent meg.)

Önök mindketten a Debreceni Egyetem Finnugor Intézetnek az oktatói. Milyen hagyományai vannak a finnugrisztikának Debrecenben?

Maticsák Sándor: A XX. század elején vetődött fel annak a gondolata, hogy a híres és nagy múltú Debreceni Kollégiumot egyetemmé kellene fejleszteni. Az új egyetemen az oktatás 1914 őszén kezdődött meg a Hittudományi, a Jogi és Államtudományi, valamint a Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karon. Az alapító tanszékek között volt a magyar nyelvészeti is, amelynek első vezetője a híres finnugrista, Pápay József volt. A debreceni finnugor oktatás az idén ünnepli tehát fennállásának centenáriumát.

Napjainkban mennyire népszerű a finnugor szak, illetve a rokon népek nyelvei az egyetemen a diákok körében?

M. S.: Az ún. kétciklusú képzésben (ismertebb nevén a bolognai rendszerben) az alapképzésben a hallgatók két évig tanulhatnak finn nyelv és irodalom specializáció keretében, majd a mesterszakon önálló finnugor szakon folytathatják stúdiumaikat. A szak nagyon népszerű, jelenleg az alap- és mesterképzésben több mint 60 diákunk van. Az is tény persze, hogy a hallgatóink java része elsősorban finnül szeretne megtanulni, a finn irodalmat és kultúrát szeretné megismerni, s viszonylag kevés azoknak a diákoknak a száma, akiket a finnugor nyelvészet rögös útjára tudunk csábítani. Belőlük lesznek a PhD-s hallgatók; a tanszék ugyanis tagja a kar nyelvészeti doktori iskolájának.

Péter Mihály az ELTE szlavista nyelvészprofesszora rendre meglepi olvasóit izgalmas könyveivel. Ezek a könyvek szorosan véve nem a szláv nyelvekkel foglalkoznak, hanem a nyelvnek valamiféle eddig keveset vizsgált, de mindennapi feladatát írják le. Így volt ez a két évtizede publikált A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai könyvben és így van a TINTA Könyvkiadónál a 2013-ban megjelent A leplező nyelv – Álcázás és ámítás a nyelv használatában című kiadványban is. Péter Mihályt a TINTA Könyvkiadó munkatársa, Cserháthalápy Ferenc kérdezte. Az interjú eredetileg a Royal Magazinban jelent meg.

Cserháthalápy Ferenc: Miről szól a A leplező nyelv című könyv?
Péter Mihály: Ma már egy iskolás gyermek is tudja, hogy a nyelv gondolataink, érzelmeink, a világhoz való viszonyunk kifejezésére és közlésére szolgál. Kevesebb figyelemben részesül az, hogy a nyelv egész életünket átható működésének van egy úgyszólván fonák oldala, egy sajátos funkciója, nevezetesen gondolataink, szándékaink stb. különböző okok folytán vagy célok érdekében történő leplezése, álcázása (velatív funkció). E leplezésnek különféle eszközeiről, illetve módjairól szól ez a könyv, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Péter Mihály: A leplező nyelv

Cs. F.: Mióta vizsgálják ezt?
P. M.: A téma nem új keletű. Már Ésaiás próféta hirdette: Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak… (5, 20). Egy régi latin mondás szerint A világ azt akarja, hogy becsapják, tehát csapjuk be (Mundus vult decipi, ergo decipiatur). Wittgenstein is tömören fogalmazott: A nyelv álruhába öltözteti a gondolatot.

2015-ben jelent meg Huszár Ágnes nyelvész A gondolattól a szóig című könyvének második kiadása a TINTA Könyvkiadónál. A szerzővel Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője készített interjút, amely eredetileg a Royal Magazinban jelent meg.

Kiss Gábor: A nyelvészetet sokan az anyanyelvápolással, a nyelvműveléssel azonosítják. A TINTA Könyvkiadónál megjelent két művében – A gondolattól a szóig és Bevezetés a gendernyelvészetbe – egy sor nyelvművelést sem találunk. Milyen az a nyelvészet, amelyik nem „nyelvművelő”?

Huszár Ágnes: A nyelvtudomány és a nyelvművelés közötti különbség a szemléletmódban van. A nyelvészet feladata a nyelvi tények leírása, a köztük levő összefüggések megtalálása. A nyelvművelés ezzel szemben előíró jellegű, különbséget tesz a helyesnek tartott, javasolt nyelvi alakok és a kárhoztatott formák között. Ez két különböző megközelítés, mindkettőnek megvan a létjogosultsága, de keverni őket nem tanácsos.

Az utóbbi években több nyelvész is vitatja a hagyományos nyelvművelés létjogosultságát. Tulajdonképpen miért támadják őket?

H. Á.: Én nyelvművelőként kezdtem a pályafutásomat, az MTA Nyelvtudományi Intézetében dolgoztam Grétsy László osztályán Ladó Jánossal és Lőrincze Lajossal együtt. Írtam nyelvművelő cikkeket, tartottam előadásokat, és válaszoltam nyelvhelyességi kérdésekre telefonon és levélben. Részt vettem egy nemzetközi együttműködésben készülő kötetnek az összeállításában, ezért a munkámért kaptam 1989-ben egy MTA-kitüntetést. Az együttműködés alaptétele volt, hogy a nyelvművelés vagy – ahogy több más nyelven mondják – a nyelvi kultúra a nyelvtudománynak olyan területe, amely a nyelvi norma kérdéseivel foglalkozik. Ezt ma is így gondolom. A nyelvművelésnek ezenkívül feladata a nyelvi ismeretterjesztés, tehát a nyelvtudomány más területein (pl. fonetika, nyelvtörténet, dialektológia) született új felismerések, kutatási eredmények közvetítése az érdeklődő nagyközönségnek.

Kiss Gáborral, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztőjével beszélgettünk egy izgalmas, botrányszagú kiadványuk, az Első magyar sznobszótár megjelenése kapcsán.

– Jól érzem, hogy az Első magyar sznobszótár fricska korunk emberének? Hiszen ebben a szótárban köznyelvi szavainknak csupa idegen nyelvi megfelelőjét találjuk, mint például jegyzék: lista, sillabusz, katalógus, lajstrom, regiszter, vagy teljes: komplett, totális, globális, perfekt, abszolút.

– Az Első magyar sznobszótárral a kiadó görbe tükröt tart a magyarul beszélők elé. Remélem, a tükörben mindenki magát is meglátja, nemcsak embertársait. Bízom benne, hogy a média szereplői is majd gyakran belenéznek ebbe a tükörbe.

– Nagyot nevettem, amikor a következő mondatokat olvastam: „A kommunikáció során eddig mindenki precizitásra törekedett. De nem célravezetőbb-e, ha üzenetünk homályos és többértelmű? Így később nem kérhetik számon rajtunk korábbi mondanivalónkat, és kibújhatunk a felelősségre vonás alól is.” Valóban ennyire tragikus lenne a helyzet?

– Magyarul beszélünk és még megértjük egymást. Ezért mondhatjuk, hogy nyelvünk még betölti elsődleges feladatát. Az új szótár arra hívja fel mindnyájunk figyelmét, hogy óvnunk, ápolnunk kell, törvényszerűségeit fel kell tárnunk, új jelenségeit számba kell vennünk. Fontos, hogy az atomfizikától kezdve a mindennapok eseményein át, az élet végső kérdéseiről is tudjunk pontosan és szépen magyarul szólni.