450 évvel ezelőtt született Pázmány Péter, s ez alkalomból mai tisztelői megbecsülésük jeleként konferenciát rendeztek, könyveket jelentettek meg. A legendás hitszónok nyelvgazdagító, irodalmi munkásságára hívja fel a figyelmet két idézetgyűjteménnyel a Tinta Könyvkiadó.

Az Iránytű sorozat két összetartozó kötetét többek között azért választottam bemutatásra, mert felkeltette érdeklődésemet a sorozat címe, a szerkesztő személye, a választott források aktualitása, a művek nyelve. A címlapon látható iránytű ez alkalommal az irodalom rengetegében segít eligazodni, a sorozat ugyanis nem teljes műveket ad az olvasó kezébe, hanem szemelvényeket közöl régi híres, értékes művekből azzal a céllal, hogy közelebb hozza szerzőjüket napjainkhoz.

A kötetek szerkesztője, Kiss Bernadett klasszika-filológiát tanult, érthetően nagyon tájékozott a régi korok szövegeiben. Ógörög, latin és régi magyar nyelvű szövegeket kutatva igen gazdag anyagból meríthetett szemelvénygyűjteményei számára. Korábban is megjelentek összeállításai az ókori és középkori irodalmakból (A boldogság titka; Egyházatyák intelmei; Angyalok a Bibliában; Bűnök és erények a Bibliában; Úton Isten felé; 500 rövid ókori sztori; Középkori szentek bölcsességei), nagy hozzáértéssel válogatta az érdekes-értékes gondolatokat, rövid történeteket.

Nem feladatom most Pázmány Péter (1570–1637) életrajzának ismertetése, sem írói munkásságának méltatása, aki ez iránt érdeklődik, sokféle forrásból talál bőséges anyagot. A mostani két kötet az ún. füveskönyvekre emlékeztet, amelyek elemi ismereteket közvetítettek az emberi élet alapigazságairól. De vajon érdekes-e ma az a világ, érthető-e számunkra a középkor vagy a barokk irodalom nyelve? Saját tapasztalatom alapján ki merem jelenteni, hogy a sok évszázaddal ezelőtti művekben is bőven találhatók értékes, érdekes gondolatok. Igaz, ezeket a mai átlagolvasó nehezen tudná követni, ezért kell közel hozni szemezgetéssel, némileg modernebb nyelvre, mai helyesírásúra átalakítva ezeket a szövegeket.

I. Szótárak szótára, a magyar nyelv SzóTudásTára

A nyelv és a szó helye a nyelvben

A nyelv különös helyet foglal el az emberiség és az egyes egyén életében. Abban majdnem mindenki egyetért, hogy a nyelv az emberiség legnagyobb „találmánya”. Eredete homályba vész. Csak csodálkozhatunk és ámulhatunk, hogy a világ hozzávetőlegesen 4000 nyelvén ki tudjuk fejezni gondolatainkat, érzelmeinket, közölhetjük a legfrissebb tudományos felfedezéseket, és költői alkotásokban mély emberi érzéseket fogalmazhatunk meg.

Nem véletlen, hogy kiemelkedő egyéniségek csodálattal szóltak az emberi nyelvről.

Werner Heisenberg (1901–1976) Nobel-díjas atomfizikus A rész és az egész című könyvében olvashatjuk a következő gondolatot a nyelv állandóságáról, ugyanakkor hajlékonyságáról is: „Nyelvünknek furcsa, változékony jellege van. Sohasem tudhatjuk, hogy mit jelent egy-egy szó egészen pontosan. Szavaink értelme nagymértékben függ attól, hogy milyen módon rendezzük mondattá őket, és hogy milyen körülmények között beszélünk, és még számtalan hasonló másodlagos tényezőtől. Az atomfizika pedig élesen mutatja, hogy a legmegbízhatóbbnak vélt fogalmaink is csak bizonyos, igen szűk korlátok között maradnak érvényben.”

A XVI. században élt taoista bölcselő, Tu Csi Hsui kiemeli a nyelv közösségi jellegét, hangsúlyozza, megfogalmazza a beszéd „kétirányúságát”: „A beszédem akkor lesz egy velem, ha jóakarattal igazat és fontosat mondok annak, akit megillet.”

Bárczi Géza (1894–1975), a XX. század talán legnagyobb magyar nyelvésze így foglalja össze az emberi nyelv fontosságát: „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Kétségtelen, hogy a tagolt, hajlékony emberi nyelv az emberiség legnagyszerűbb vívmánya, melyet a mai változataiban a nemzedékek végeláthatatlan sorainak állandó erőfeszítése teremtett meg.”

Számunkra, magyar anyanyelvűek számára különös jelentősége van a nyelvnek. Bátran állíthatjuk, hogy a magyar nyelv a legnagyobb hungarikum. Ezt bizonyítják a következő állítások a magyar nyelvről: 1. nemzeti kultúránk legfőbb hordozója; 2. a nemzet memóriarendszere; 3. kollektív tudat; 4. összetartó, nemzetmegtartó erő.

Nem véletlen, hogy magyar anyanyelvünkkel kapcsolatban képszerű metaforákkal élünk. Pl.: az anyanyelvünk: 1. édesanya (szeretni való, kedves, egyetlen); 2. kincs (féltett, őrzendő); 3. erős vár (összetartó erő, védelmet nyújtó); 4. kert (burjánzik, nyesegetni és ápolni kell); 5. gépezet (kopik, romlik).

Közismert tény, hogy a nyelv két nagy részből áll. Egyrészről „építőkockák” halmazából, amelyek a nyelv minden szintjén jelen vannak. Ezek a hangok, morfémák, szavak és szókapcsolatok. Másrészről a nyelv „építési szabályok” sorából áll, ez a nyelvtan, amely megmondja, hogy a gazdag építőelem-készletből miként rakhatjuk egymás mellé az építőelemeket.

Kétségtelen tény, hogy a nyelv építőkocka-készletének központi és legfontosabb eleme a szó. Nem véletlen, hogy maga a „szó” több mint kétszáz magyar szólásban szerepel. Pl.: állja a szavát; szaván fogják; elakad a szava; egyik szavát a másikba ölti; szavahihető ember; szót fogad; szavakon lovagol; az utolsó szó jogán.

A TINTA Könyvkiadó épp ennek a központi nyelvi elemnek, a szónak leltározását, szótárakban foglalását tűzte ki célul és végzi következetesen több mint két évtizede.

A SzóTudásTár létrehozója a TINTA Könyvkiadó

A TINTA Könyvkiadó magyar tulajdonú, budapesti székhelyű szótár- és nyelvészeti szakkönyvkiadó. Évente 30-40 nyelvészeti szakkönyvet és 6-8 saját fejlesztésű magyar szótárt ad ki. Napjainkban a magyar egynyelvű szótárkiadás piacvezetője.

A kiadó magas színvonalú munkásságát számos szakmai elismerés, kitüntetés bizonyítja: Budai Nagydíj, Könyvtárosok Fitz József-díja, Lőrincze Lajos-díj, MTA Kiváló Magyar Szótár Díj, Pro Cultura Díj, Szép Magyar Könyv Oklevél.

A SzóTudásTár felülete

„A fény harcosa kitart a vágya mellett, de tudja, hogy ki kell várnia a legjobb pillanatokat.” (Paulo Coelho)

A türelem olyan fa, amelynek keserű a gyökere, de édes a gyümölcse – így szól a perzsa mondás, de ott találjuk Kresznerics Ferenc reformkori szótárában is, ami Aranyigazságok címmel jelent meg a Tinta Könyvkiadónál Kiss Bernadett, Kiss Gábor és Miksné Mátyási Eszter összeállításában: Keserű a tűrés, de édes a gyümölcse. Ám miért legyünk türelmesek? Jogos a kérdés, viszont a válasz szinte ugyanaz, mint az élet többi nagy megvalósítandó pozitív tulajdonság miértjének a fölvetődésekor: a harmonikus, nyugodt, teljesebb élet elérése érdekében.

Mondhatnánk, a türelem pejoratív fogalom, hiszen alapja valaminek az eltűrése. Ám jóval bonyolultabb a fogalom, hiszen a türelem – bár sokszor így ítélik meg – éppen nem alávetés, gyávaság, tétlenkedés, határozatlanság, gyengeség, megadás, elvtelen engedékenység. A türelem, a tolerancia egy olyan magatartás – sőt akár egy teljes életen át megvalósítandó cél –, amely az elfogadásnak a gyakorlata, és ez nem más, mint a szellemi szabadság tiszteletben tartása. A türelmünk alkalom lehet az erőforrásaink összegyűjtésére, figyelhetünk arra, amit mozgásba lendítettünk. A dalai láma szerint „a türelem gyakorlásához tulajdonképpen ellenség szükséges. Ellenségünk tettei nélkül nincs lehetőség arra, hogy kialakuljon bennünk a türelem és a tolerancia. Normális esetben barátaink nem teszik próbára türelmünket, azt csak ellenségeink tehetik meg. Ebből a nézőpontból ellenségünket legnagyobb tanítónknak tekinthetjük, és hálásak lehetünk neki, amiért alkalmat adott a türelem gyakorlására. Ezzel válik lehetségessé a lelki nyugalmunk fenntartása, és ez teremti meg azokat a körülményeket is, amelyek között örömteli életet tudunk élni. Segíthet ebben az Om mani padme hum mantra”.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 107–108. oldal.

A hazánkban legismertebb almafajta meghonosodásának, neve közismertté válásának hosszú története van. Ezt a tetszetős piros színű, jó ízű, bőven termő és könnyen szállítható almafajtát először az Egyesült Államokban tenyésztették ki még a múlt század elején. A New York állam fővárosában, Albanyben működő Jesse Buel mezőgazdász és lapszerkesztő, aki 1829-ben ezt a fajtát már szaporította is, nevezte el gyümölcsészeti nomenclaturájában Jonathan-nak. Az elnevezést valószínűleg azon Jonathan Hasbrouck tiszteletére alkotta, aki elsőnek hívta fel a figyelmet erre a fajtára, melynek magról kelt őseredetijére egy woodstocki farmon (New York állam) bukkant egy-két évtizeddel előbb.

Ma Magyarországon mindenki törvényileg van kötelezve kételemű név viselésére. Első eleme a vezetéknév, második a keresztnév. Ez a helyzet is történeti fejlődés eredménye.

Nevek azóta vannak, mióta az ember beszél, azaz bizonyos hangokhoz bizonyos meghatározott képzetet kapcsol. A beszéd kezdetleges fokain a nevek is kezdetlegesek voltak: egy szótagúak. Nyelvünk tökéletesedésével, azaz a képzett szók szaporodásával és a képzők bizonyos funkcióra való állandósulásával a név is két vagy több szótagúvá vált, illetőleg külön kedveskedő-becéző képzők alakultak ki. Legrégibb lejegyzésű neveink már ezt a fejlődési fokot mutatják: Árpád, Ézelő, Bulcsú stb. A kereszténység felvétele sem változtatott lényegesen ezen az állapoton. Eltérés csak annyiban történt, hogy az addigi, többé-kevésbé értett nevek helyére – az európai művelődési körbe való bekapcsolódásunk természetes következményeként – keresztény nevek is kerülhettek. Mivel azonban az egyház, a közhiedelemmel ellentétben, a középkorban nem szorgalmazta különösebben a szentek neveinek felvételét, az Árpád-korban a keresztény nevek aránylag lassan terjedtek. (Csak a XVI. század derekán tartott tridenti zsinat rendelte el, hogy a keresztelendőnek valamely szent nevét kell adni, illetőleg számára védőszentet kell választani.) Az eredeti magyar nevek visszaszorulása csak a tatárjárás után következett be, s mint az előbbiekben láttuk, nem egyházi utasításra, hanem világi hatásra. A kereszténységnek az alsóbb néprétegek által való befogadása és a kolduló rendek működése vonta maga után ezt a – természetesen az egyház szándékával is egyező – irányzatot.

A Mihály keresztény név, a tatárjárás után lett népszerűbb

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.” (Örkény István)

Mottónk gondolata egybecseng a római mondással: Dum spiro, spero = Míg élek, remélek. „Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.” Hankiss Elemér azonosítja a remény és a hit fogalmát. Egymás mellett vannak már a Korinthusbeliekhez írt I. levél 13. rész 13. versében is, kiegészülve a szeretettel: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három”. Pál apostol a reményt a keresztény élet alappillérének nevezi. Azt írja róla, hogy örökkön-örökké létezik, magának a létezésnek a része, tehát jelentősége messze túlmutat az anyagi világon. Kegyelem által kapjuk, és a kinyilatkoztatásban való éltetőerőt sugározza belénk, ezt is ünnepeljük pünkösd fényében. Átéljük azt a végtelen szakadékot, amely köztünk és Isten között mélyül, sötétül, és amit a remény erejével lehet és kell áthidalnunk. Friedrich Schiller így vall erről:

„Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik –
Az ember remél mindhalálig.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 106–107. oldal.

Ez a szó eddig sem volt ismeretlen nálunk, azonban a közelmúltig csak könyvekben, a serdülőkorú fiúk olvasmányaiban élt. Hat-nyolc évvel ezelőtt a divat szeszélye a szót egy új értelemárnyalattal gazdagította, és széles körökben elterjesztette nyelvünkben. Kisdiákkorunkban Cooper és May Károly regényeiből megtudtuk, hogy ez a neve az észak-amerikai indiánok bocskorának. Már 1813-ban azt írta Horváth Zsigmond csöngei ev. prédikátor Amerikának haszonnal mulattató esmértetése című, Győrött megjelent könyvének 268. lapján az indiánokról: „Némelly mesterségeket jól értenek, kivált azon munkák, mellyeket az Aszszonyok a lábbelik (Mocossins) kivarrása, tűzése és tzifrázása körűl tesznek, tsudálkozásra méltó.” Öt évvel később Baranyay Ferenc alsóbüki ev. prédikátor Weld Izsák Utazásai Éjszaki Amerikának Státusaiban és Felső s Alsó Canada Tartományaiban 1795, 1796, 1797-dik esztendőkben című Pesten megjelent fordításának 237–8. lapján már részletesebb tájékoztatást adott. „A Mokkasinok (botskorok) jávorszarvas- vagy bialbőrből tsináltatnak, mellyet a füstön setétbarnára szoktak festeni. Tsak egy darab bőrből állanak: egyik varrás a lábhegytől a szorító felé megy, a másik, valamint a mi tzipellőinknél, hátul van; s újjal kötik öszve azokat a bokán alól; a szíj felett függ egy keskeny hajtóka le felé, és ez, valamint a varrások is, szépen ki vágynák tzifrázva tüskés disznónak a tüskéivel és klárisokkal. Ezeket a tzifra mokkasinokat tsupán innepi alkalmatossággal viselik, mivel a tzifraságok drágák és a bőr nem tartós; minden napra más oltsóbbakat viselnek. Sok fejérek is, a kik a határokon laknak, élnek illyen lábbelivel; de jól hozzá kell az embernek szokni, hogy egyenes földen mehessen azokban, mivel a bőrek igen puha és enged; a szobában ellenbe igen kellemetes viselet. Az Indusok általjában viselik.”

Indián mokaszin

Az alábbi írás a Magyar Nyelvőr folyóirat 144. évfolyamának 3. számában (2020. július–szeptember) jelent meg (374-377 o.).

Új erőt, célokat, területeket kívánt a retorikába lehelni Chaïm Perelman (1912–1984), a lengyel származású, 1925-ben Brüsszelbe emigrált filozófus, a brüsszeli egyetem professzora, akit olykor a „huszadik század Arisztotelészének” is neveznek. első magyar nyelvű könyve, A retorika birodalma nemrég (2018) jelent meg.

Perelman a filozófiai hagyományokra alapozva jelöli ki a retorika helyét a modern társadalomban. Következtetése az, hogy most egyenesen a retorika birodalmába érkeztünk: a retorika mindenhol, mindenben ott van. Nem véletlenül nevezi W. Jens tübingeni egyetemi tanár a retorikát a humán tudományok régi és új királynőjének (179). De mi is ez az új retorika? A meggyőző diskurzus elmélete: „mihelyst a kommunikáció arra törekszik, hogy egy vagy több személyt befolyásoljon, irányítsa a gondolkodásunkat, felszítsa vagy lecsillapítsa érzelmeiket, hogy egy cselekvésre ösztönözze őket, az a retorika területéhez tartozik. […] [A] retorika a nem formális gondolkodás hatalmas területét fedi le: ezért beszélhetünk a retorika birodalmáról” (179). Ahogy az idézetből kitűnik, ez a modern retorika voltaképpen kiterjesztett, részben alkalmazott kommunikációelméletnek is felfogható.

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.”
(Babits Mihály: Második ének)

Az egész univerzum és földi létünk szerves eleme a ritmus. A szabályos ismétlődések jellemzik – csupán néhányat kiemelve – a bolygók pályáját, a Hold és a Föld kapcsolatát, az évszakok váltakozását, a bimbózást és hervadást, az élőlények szervrendszereinek működését egyaránt. A ritmus tehát azonos vagy hasonló folyamatok, történések, jelenségek időbeli rendszere; szabályos váltakozása, ismétlődése. Természetes, hogy minden művészeti alkotásnak lényegi összetevője, érzékszerveinkkel fölfogható, és művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg.

Giorgione: Koncert a szabadban (1510 körül)

Döntő fontosságú a zenében, ahol a dallam mellett a belső forma fundamentális összetevője, a hangok és hangsúlyok időbeli elosztásának rendje.

Márku Anita írása eredetileg az Anyanyelv-pedagógia folyóirat XIII. évfolyamában, a 2020. évi 3. számban jelent meg.

Következetesen tartja magát a laikusok között az a nézet, hogy a nyelvjárások kiveszőben vannak a magyar nyelvterületen, és mára már inkább csak az idősekre jellemző a nyelvjárásias beszédmód. Ezért nem lehet eleget beszélni, írni arról, hogy a nyelv nem egy statikus, megragadható entitás, hanem dinamikusan változó, és változataiban él. A nyelv területi és társadalmi rétegződése nem egy beszűkülő, kihaló jelenség, hanem a változatosság és a változás ma is teljesen természetes, persze az egyes regiszterek változásának dinamikájában lehetnek, vannak eltérések, hangsúlyeltolódások. A digitális kultúra térnyerése, a globalizációs folyamatok talán leglátványosabban a regionális nyelvváltozatokat, dialektusokat érintették. A nyelvjárási beszélők nyelvhasználatában egyre inkább megfigyelhető a regionális változat mellett a köznyelvi változat birtoklása is, „illetőleg kialakult a regionális köznyelviség köztes sávja” (7).

Parapatics Andrea monográfiájában arra vállalkozik, hogy a magyar nyelv regionalitását a közneveléssel összefüggésben tárgyalja. Miért is van erre szükség? Az egyszerűnek nem mondható válasz szerint azért, mert a köznyelv magasabbrendűségébe vetett hit ma is meghatározza a nyelvi viselkedést nemcsak a laikusok, politikusok, de még a tanárok körében is. Kutatások bizonyítják (Jánk 2018 és jelen kötetben a szerző kutatásai is: Parapatics 2019, 2020), hogy a tanárok a tartalmi tudás figyelmen kívül hagyása nélkül rosszabb osztályzatot adnak a nyelvjárásias beszédmódban felelő tanulónak, mint aki a köznyelvi változatot használva mondja el ugyanazt.