Az alábbi interjú eredeti megjelenési helye: olvassbele.com (2015. június 17.)

A rövid, nyelvi ismeretterjesztő írások közreadásának igen komoly hagyománya van a magyar sajtóban, habár a megjelenési forma már átalakult. Kibővült a honlapokon megjelenő cikkekkel. Ezek sorsa azonban nem változott: kötetbe szerkesztik őket. A közelmúltban került ki a nyomdából Horváth Péter Iván gyűjteményes kötetecskéje, a (Ny)elvi kérdések. A Tinta Könyvkiadó és az Inter Kht. közös kiadásában megjelent mű száz könnyed ismeretterjesztő cikket tartalmaz. A könyvbemutató után a szerzőt a Tinta Könyvkiadó vezetője, Kiss Gábor kérdezte.

Szokatlan egy könyv címében a zárójel. Mit kíván ezzel kifejezni?
Azt, hogy minden nyelvi kérdés több elvi kérdést is felvet. Mindenekelőtt azt, hogy a sokféle lehetséges válasz közül melyik a legjobb, és miért, illetve egyáltalán létezik-e tökéletes válasz. Elvi kérdés az is, hogy a kutatónak be kell vallania, ha valamit csak hiányosan ismer, és akár soha nem is fog teljesen kifürkészni. És ami számomra a legfontosabb elvi kérdés: a nyelvésznek nem szerencsés azt a látszatot keltenie vagy azt a közkeletű tévedést megerősítenie, hogy ő a nyelv alkotója, sőt olyan véleményvezér, akire mindenkinek illene hallgatnia, mielőtt megszólal.

Ön fordító is. Milyen nyelvekről fordít? És mi volt a legkülönösebb, amit le kellett fordítania?
Főleg angolról, spanyolról és portugálról dolgozom, de jegyzőkönyvek, feljelentések, periratok, egyebek esetében jól elboldogulok a franciával, a katalánnal és az olasszal is. 2001-ben lettem hivatásos szakfordító és tolmács. Azóta olyan sok minden ment át az agyamon, hogy különösnek már semmit nem tudok nevezni. Azt viszont érdekesnek és izgalmasnak tartom, hogy egy napon belül – mind fordítóként, mind lektorként – többféle műfajjal és nyelviránnyal van dolgom, például fuvarlevél magyarról spanyolra, hatósági engedély spanyolról angolra, pályázati ajánlat portugálról magyarra és hasonlók.

Horváth Péter Iván

Tapasztalatai alapján egyetért-e azzal, hogy a magyar a világ leggazdagabb szókincsű nyelve? És látja-e a magyarnak valamiféle különlegességét más nyelvekkel összehasonlítva?
Fordítóként és tolmácsként mindig szövegekkel foglalkozom, nem a mögöttük rejlő rendszer egészével, így munka közben nem számolgatom az egyes nyelvek szavait. Már csak azért sem, mert a szó fogalmának nincs jó nyelvészeti meghatározása. (Ilyesmiket is fejteget a Hány szó van a miben? című tárca.)
A magyar nyelv számomra különleges, hiszen ez köt a szüleimhez, a rokonaimhoz és a barátaimhoz; kissé fennkölten fogalmazva: az eszmélésemtől kezdve ennek révén kapcsolódom a valósághoz. Az általam ismert többi nyelv nem játszik ilyen kitüntetett érzelmi és értelmi szerepet az életemben. Ugyanakkor tárgyilagosan szemlélve nem vélem felfedezni a magyarban az „alternatív kutatók” azon megállapításait, hogy ez a nyelv jobb agyféltekés, mellérendelő, logikus, csupa képi gyökből áll, szerves egységet alkot a mindenséggel, és a legősibb a világon, de legalábbis annak egyenes leszármazottja.

Tudom, hogy foglalkozik a spanyol nyelv olyan szavaival, amelyek beépültek a magyarba. Történelmünk során mi, magyarok nem nagyon érintkeztünk a spanyolokkal. Akkor mégis hogy kerültek ezek a szavak a nyelvünkbe?
Szigorú értelemben véve nincsenek, hiszen az etimológia alapelve szerint csak azokat lehetne annak nevezni, amelyek közvetlenül a spanyolból kerültek hozzánk; ám a kutatások alapján – csak a legismertebb elemekkel példálózva – a casco és a dákó „német importáru”, míg a macsó és a pláza amerikai. [Vagyis ilyen közvetítéssel kerültek hozzánk. – K. G.] Ennek ellenére szeretnék könyvet írni a témáról, mert a spanyollal mint átadó nyelvvel nagyon mostohán bánnak a magyar lexikológiai szakmunkák.

A doktori értekezését viszont a fordítás szakterületéről írta. Mit vizsgált?
Arra voltam kíváncsi, hogy milyen különleges ismeretek és készségek szükségesek a lektoráláshoz – ha egyáltalán vannak ilyenek. Valamint arra is, hogy mi mindent változtatnak meg a lektorok egy-egy fordításban, és miért. Mivel az ilyesmikről korábban csak elszórt megjegyzések és megbízhatatlan önbevallások alapján lehetett képet alkotni, végignéztem öt lektornak fejenként 30 oldalnyi munkáját, és csoportosítottam az ott talált javításokat, majd kísérletként odaadtam mind­egyiküknek ugyanazt a fordítást, hogy ellenőrizzék a szokásos munka­módszerükkel. A két vizsgálatból egyaránt az derült ki, hogy a lektorok inkább a szavakra, mint a mondatszerkezetekre összpontosítanak, és a kelleténél többet változtatnak, mégpedig stilárisan, ami viszont olykor elvonja a figyelmüket a szöveghűségről.

Ha már a fordításnál tartunk: mi a véleménye a gépi fordító­prog­ra­mokról? Eljön az idő, amikor teljesen meg lehet kerülni majd az em­bert a fordítás folyamatában?
A gépi fordítás informatikai alapjaihoz nem értek, így erről nincs érdemi mondanivalóm. Az hasznos, hogy ma már egyetlen gombnyomással megérthetjük egy idegen nyelvű szöveg lényegét, de gyanítom, hogy az ilyen technikai vívmányok a stílusos és élvezetes fogalmazásra jó darabig alkalmatlanok lesznek, hiszen ehhez mindenestül kellene ismernünk a nyelv működését, attól pedig a nyelvészet nagyon messze van.

Horváth Péter Iván: (Ny)elvi kérdések

Visszatérve a könyvére, az írásai először az E-nyelv.hu Magazinban, elektronikus formában jelentek meg. Miért tartotta fontosnak, hogy nyomtatásban is napvilágot lássanak?
Feltételeztem, hogy hozzám hasonlóan mások is szeretnék végiglapozni és megszagolgatni a könyvet, és szívesebben fogadnának be a szemükkel ennyi mindent egy-egy hajlékony papírlapról, mint a számítógép-képernyő sík felületéről.

A tárcáinak egyik jellemzője, hogy sok nyelvből hoznak példákat egy-egy nyelvi jelenség megvilágítására. Hogyan bonyolódott bele a nyelvé­szetbe?
Az első találkozás még a kilencvenes évek második felében történt, amikor angol–spanyol szakra jártam az ELTE-n. Nyelvtanár szüleim génjeinek köszönhetően rögtön megtetszett a dolog, bár a kezdeti lelkesedésemet hamar lehűtötte egy bukás fonetikából, majd még egy a nyelvészeti alapismeretekből. Aztán valamikor 2000 után a kezembe került több ismeretterjesztő mű is. Előbb ezek, később pedig a folyamatosan vásárolt szakkönyveim segítettek pótolni a hiányosságaimat. Ezzel az önképző módszerrel végül sikerült odáig eljutnom, hogy a doktori iskolában én tarthattam meg a csoporttársaimnak a nyelvészeti bevezető kurzust, vagyis azt a tárgyat, amelyből hajdan kudarcot vallottam.

Széles körűek a nyelvészeti ismeretei, sok nyelvből hoz példákat. Hogyan látja a magyar nyelvrokonság napjainkban zajos vitákat keltő ügyét?
Magyar szemmel nézve megdöbbentőnek, a külvilág nézőpontjából pedig szégyenletesnek tartom, hogy a magyar nyelv uráli származása ilyen sok (gyakran szándékos) félreértést és gyalázkodást vált ki. Nyilvánvaló, hogy a rokon nyelvek szétválásának ideje, az egyes családtagok önálló és másokkal összefonódó élete, illetve a különböző hang- és jelentésváltozások csupa olyan terület, ahol másfél évszázad kutatásai után is bőven van mit finomítani vagy új megvilágításba helyezni. Ám maga az elmélet összességében annyira jó, hogy aligha lehet tudományosan megdönteni. A nyelvrokonságot mint olyat természetesen érdemes szembesíteni a kreolisztika és általában a kontaktológia eredményeivel. [Kreolisztika: egy adott területen élő, többféle eltérő anyanyelvű közösség keveréknyelvét tanulmányozó tudományág; kontaktológia: a szociolingvisztika körébe sorolható tudományközi szakág, mely az azonos területen egymással érintkező két nyelv elkerülhetetlen kölcsönhatását vizsgálja. – K. G.] Egyébként bizonyos finnugristáktól eltérően nem hiszem, hogy az uráli származás „szilárd bizonyítékokkal alátámasztott tény” lenne, hiszen a magyar nyelv eredetét és rokoni kapcsolatait nem lehet sem bizonyítani, mint a Pitagorasz-tételt, sem kísérletezéssel ellenőrizni, mint a részecskegyorsulást. Ezért is használtam az elmélet szót. De azt is mondhatnám, hogy egy olyan modellel állunk szemben, amely mai tudásunk szerint a legvalószínűbb. Gyanítom, hogy az uralisztika részben dacból, a 19. század óta rázúduló töméntelen személyeskedés és gyűlölködés miatt ragaszkodik a tény és a bizonyíték szavakhoz, pedig semmit nem vonna le az érdemeiből, ha a nyelvrokonságról tett megállapításait – tudományfilozófiailag védhetőbb módon – elméletnek nevezné.

Vita folyik napjainkban a nyelvművelésről is. Vannak, akik szerint fontos ez a tevékenység, mások viszont egyenesen kártékonynak nevezik. Ön nyelvművelőnek tartja magát?
Abban az értelemben feltétlenül, hogy szívügyem a nyelvi ismeretterjesztés, sőt örömmel végzek nyelvi tanácsadást és készségfejlesztést is. De abban nem, hogy ki akarnék seprűzni a nyelvből bármilyen alakváltozatot, kifejezést vagy szerkezetet, illetve olyanokat hangoztatnék tudósként, hogy „visszás jelentés”, „sajnálatosan elterjedt hiba”, vagy „nem becsüljük meg az anyanyelvünket”.

Könyvében több tárca is foglalkozik az idegen szavakkal. Azt mondja, nincsenek felesleges idegen szavak a nyelvünkben. Akkor ne is törekedjünk arra, hogy kerüljük őket? Mégiscsak jobban hangzik az, hogy derűlátó, mint az, hogy optimista.
A felesleges idegen szó az egyik legszívósabb áltudományos kifejezés; nagyjából olyan, mint az ezotériában az energia vagy az asztráltest. Elemeire bontva értelmesnek látszik, de összességében valahogy kisiklik a tudós kezei közül. Ami a két említett szót illeti, kutatói minőségemben egyiket sem nevezhetem szebbnek, mert ez ízlés dolga, engem pedig a tárgyilagos elemzés érdekel. Az pedig, hogy érdemes-e törekedni az optimista kerülésére, nem nyelvészeti, hanem kulturális kérdés.

Horváth Péter Iván: A szakfordítások lektorálása

Napjaink nyelvi jelenségeivel, nyelvünknek a szemünk előtt zajló változásaival a kötet számos írása foglalkozik. Provokatívan azt kérdezhetném: megállíthatjuk-e nyelvünk romlását. De ehelyett csak azt kérdezem: milyen irányba változik napjainkban a magyar nyelv?
Minden nyelvben olyan sok az egyidejű kölcsönhatás, hogy nem jelölhető meg valamiféle főcsapás. Egyetlen részterületet kiemelve: a magyar igék végtelenül konzervatívak, hiszen már bő száz éve csak egy jelen, egy múlt és egy jövő idejű alakjuk van (már ha a fog jönni szerkezetet önálló igeidőnek tekintjük). Ugyanakkor erős újítási hajlamról tanúskodnak az igekötőkkel kialakított kapcsolataikban: vállal ~ elvállal ~ felvállal ~ bevállal. Visszakérdezek: milyen változási irány ez? Én sem virágzást, sem züllést nem látok benne, csak próbálok eligazodni az aspektusok és az akcióminőségek rengetegében.

Melyik a legkedvesebb írása a most megjelent száz közül?
Nehéz lenne egyet kiemelnem, bár némelyiket ezért vagy azért valóban szeretem. A legelsőt például azért, mert programadó cikk gyanánt sűríti össze a többiben megnyilvánuló nyelvszemléletemet és elemzési módszeremet. Bizonyos tárcák főleg azok miatt fontosak nekem, akiknek a beszéde, neve vagy a véleménye megihletett: kettőt rögtön a leendő feleségem megismerése után írtam. És vannak olyan esszék is, amelyekben szerintem jó ellenérveket tudtam szembeszegezni egyes makacs tévhitekkel (mint a 34. Ballag már a médiák. 36. Nincs itt hiba! 46. Kettő dudás egy csárdában); igaz, ezeknek a szemléletformáló hatásáról csak az olvasók tudnának nyilatkozni.