Eredeti megjelenés: Finnugor Világ, 2007. június, 28-30.

A kilencvenes évek eleje óta egyre hevesebb vita folyik magyar nyelvterületen a nyelvrokonságról: a régebben főleg emigráns körökben tapasztalható uralisztikaellenes hangulat a rendszerváltás óta átterjedt Magyarországra és a magyarok lakta területekre is. Elsősorban az értelmiség soraiból – mérnökök, orvosok, régészek, történészek stb., és újabban sajnos tanárok is, akik persze az ifjabb nemzedéket is „megfertőzik” – cáfolják egyre többen az elmúlt 100–150 évben elért, a magyar nyelv eredetére vonatkozó kutatások eredményeit, habár nyelvészettel – főleg történeti nyelvészettel – tudományos módon nem foglalkoznak.

Legfőbb ideje tehát olyan érvekkel a nyilvánosság elé lépni, amelyeket a laikusok is megértenek. Ez voltaképpen az Etimológiai szótár (a továbbiakban: EtSz.) célkitűzése: „Elsődleges célunk az, hogy a magyar szókincs elemeire irányuló eddigi magas színvonalú etimológiai kutatásokat összegezzük a művelt nagyközönség igényeinek megfelelően egyetlen kötetben” (XI).

A szótár bevezetője (VII–XIII) több alfejezetből áll: „Etimológiai szótáraink áttekintése” (VII–X), amelyben a szerkesztők felsorolják és röviden jellemzik az EtSz. forrásait; „A magyar szókincs eredet szerinti csoportosítása” (X–XI), amelyben több érdekes statisztikai adatot közölnek, pl.: „Nyelvünkben összesen [...] mintegy 700 uráli, finnugor és ugor eredetű tőszó található, melynek hozzávetőlegesen a fele finnugor, egy-egy negyede pedig az uráli, illetőleg az ugor korra vezethető vissza. Adatolható ősi szavainknak ma 89%-a köznyelvi, 9%-a nyelvjárási, 2%-a pedig kihalt, illetőleg elavult szó” (X); fel vannak sorolva a legfontosabb jövevényszórétegek, valamint további irodalom is. Ez után következik „Az Etimológiai szótár elé: célkitűzés és jelleg” (XI–XII) című alfejezet; végül egy kis útmutató az egyes szócikkek felépítéséhez (XII–XIII).

A bevezetőt egy általános irodalomjegyzék követi (XIV–XVIII), amely terjedelmét tekintve bizony könnyen áttekinthető, de a legfontosabb művek fel vannak benne sorolva. (Három olyan etimológiai szótárt említenék meg, amelyet érdemes lenne figyelembe venni, ha az EtSz.-t egy újabb kiadásra átdolgoznák: a) Slovenski etimoloski slovar. 2., pregledana in dopolnjena izd. Modrijan. Ljubljana 2003; b) Etimologiceskij slovar' slavjanskich jazykov, Akademija Nauk SSSR, Institut Russkogo Jazyka. Pod red. O. N. Trubaceva; 1974 c) Kluge, Friedrich: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache. Bearb. v. Seebold, Elmar. 24. durchges. u. erw. Aufl. 2002 vagy egyik korábbi kiadását).

A nyelvemlékek közül a nyelvtörténet szempontjából legfontosabb glosszákat, szójegyzékeket és összefüggő szövegeket – Ibn Rusztafa X. században írt könyvétől az 1600 körül keletkezett Brassói Latin–magyar Szótártöredékig (XVIII–XIX) – közlik a szerkesztők, valamint a hangjelölést tárgyaló fejezetben megadják a leggyakoribb (latin és görög) betűk, mellékjelek és egyéb szimbólumok írásmódját és hangértékét (XX–XXI).

Zaicz Gábor (fõszerk.): Etimológiai szótár

Egy ideje a sajtó nyelvében járványosan terjed a hogy kötőszó indokolatlan mellőzése az alárendelt mondatok éléről. Mintha valaki vezényszót adott volna ki, minden tollforgató haptákba vágja magát, és habozás nélkül engedelmeskedik. Nyomukban pedig azok, akik a rádióban vagy a tévében szólnak, nyilatkoznak, vitatkoznak.

Lássuk ennek néhány példáját a sajnálatosan sok közül: A kérdés csak az, az állam parlamentje és kormánya miért nem képes a lakosság biztonságát és boldogulását szolgálni. Az újságírónak ebben a mondatban kihagyott az ébersége. Minden ok nélkül elmellőzte a hogy kötőszót, amely a vesszőnél hatékonyabban figyelmeztet rá, hogy új tagmondat (ez esetben állítmányi alárendelt mondat) kezdődik, ezenfelül előidézett egy zavaró és rossz hangzású szótalálkozást (az, az).

"A kérdés csak az, hogy az állam parlamentje és kormánya miért nem képes a lakosság biztonságát és boldogulását szolgálni."

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Ady Endre Góg és Magógjában versszakonként le lehet bontani a hősi múltat.

Lenin azért lett Lenin, mert nem Szibériába deportálták, hanem Nyugatra száműzték.

Petőfi versei között a líra a fontosabb.

II. Józsefről elmondhatjuk, hogy – sajnos – a felvilágosodás neki nem jött össze.

Villon úgy érzi, hogy az ő nyílt magatartása sokkal értékesebb, mint a többi emberé, akik ugyanazt csinálják, mint ő, csak nem nyíltan.

A Himnusz erős sora, hogy „Általad nyert szép hazát Belzebúbnak vére”.

Krisztus a mégis morál megtestesítője, mert keresztre feszítették, de mégis visszatért.

– Hát ezekkel az ütődött almákkal mit csináljak?
– Dobd őket a szemétbe!

Azt hiszem, hogy ilyesféle párbeszéd naponta tízezer számra elhangzik nyelvünkön. És épp ilyen természetesnek érezzük ezt a bejelentést is:

Pályázat útján sok új laptopot szereztünk, és elosztottuk őket a kerület iskolái között.

Ám ha egy diák ehhez hasonlót ír a fogalmazásába, elég valószínű, hogy a tanító néni kijavítja ekképp: Dobd azokat a szemétre, meg elosztottuk azokat a kerület iskolái között. És fejére idézi a szabályt: a személyes névmás csak személyre utalhat, minden másra egyedül a mutató névmás, az az használható!

Ilyen szabályt valóban emlegetnek az iskolákban, és régen több nyelvművelő író is egyetértett vele. Arról kevesen hallottak, hogy már Arany János az ellenkezőjét bizonyította be egy cikkében, és tőle szokatlanul keményen ítélte el azt, aki ilyet állít, „aki azon feltevésből indul ki, hogy az élő nép hibásan, szabálytalanul beszél, következőleg a nyelvtudós tiszte megszabni a korlátokat, oktrojálni a törvényeket, melyek határai közt szabad csupán mozogni a nyelvnek.”

Ezért az a szabály még ott lappang a fejekben, és manapság is látni néha ilyen erőltetett szöveget különböző szintű írásokban, mondjuk konyhai recept szövegében: „…ezután tűzálló tálba tesszük a pogácsákat, és enyhén megsózzuk azokat,” és nemritkán hallani hasonlót tévében, rádióban is.

"...ezután tűzálló tálba tesszük a pogácsákat, és enyhén megsózzuk azokat"

Sose sikerült kiderítenem, melyik írónk mondta (ha mondta…) még valamikor a tizenkilencedik század végén, hogy az egyszerű magyar ember egyenes lelkű, ezért egyszerű mondatokban beszél, és főként nem természete, hogy a mondanivalóját sandán alárendelő mondatokba dugdossa. Jómagam két magyartanáromtól is hallottam ezt a tanácsot iskolai pályám során; egyikük mintha Gárdonyit említette volna az óvás szerzőjeként. Az kétségtelen tény, hogy Gárdonyi szívesen használt írásaiban rövid, tömör mondatokat, de nem állíthatjuk, hogy szigorúan és elvszerűen ragaszkodott volna az egyszerű mondatokhoz.

Ez a nemzeti színű pántlikával ékesített szamárság, akárkitől való, nem sok szót érdemelne, ha a köztudatban nem élne olyan makacsul. Úgy tetszik, hogy mások is hallottak róla az iskolában, és a magyar közírás számos jelensége vall arra, hogy a kelleténél sokkal többen vették és veszik szentírásnak.

A többtagú mondatok szerkesztése más gondokat is felvet, főképp az utalószók és a kötőszóként használt vonatkozó névmások dolgában; erre a fejezet végén térek ki.

Mellékmondattal jobb lesz!

Alá- és mellérendelésekkel tagolt, arányos mondatokban beszélni igen könnyű dolog, valójában ezt tesszük, kicsik és nagyok, ha szóra nyitjuk a szánkat. Talán ez az oka annak, hogy amint valaki nekiül komoly és fontos dolgokról „komolyan” írni, gyakran úgy érzi, hogy el kell felejtenie mindent, ami könnyed és természetes.

A parti házak, amelyek valaha mint megannyi erőd szegültek szembe a martalócokkal, és ma oly szelíd derűvel nézik magukat az öböl kék vizében, összkomfortos szobákkal várják a turistákat.

Ezt a hangulatos, talán kissé zsúfolt, de azért áttekinthető mondatot én hámoztam ki a görögországi útikönyv alábbi közléséből: A valaha a martalócokkal megannyi erődként szembeszegülő és ma magukat az öböl kék vizében oly szelíd derűvel néző parti házak összkomfortos szobákkal várják a turistákat. Ez a szörnyszülött mondat több sebből vérzik. Elsőként egyetlen (fő)mondat létére rettentő hosszú, huszonöt szóból áll minden tagolás nélkül. Szerkezete miatt nem is tagolható, nincs hová vesszőt tenni. Azután: tizenkilenc szón rágjuk át magunkat, mire végre előkerül az alany, megtudjuk, miről állít valamit a szerző (a házakról), és csak a huszonharmadik szóból derül ki, mit állít (várják, ti. a turistákat).

A merénylethez képest, amelyet a szerző az olvasói figyelem teherbírása ellen elkövetett, szinte elhanyagolható az a sutaság, hogy a házak szembeszegülők. Ez a melléknévi igenévi forma ugyanis egyidejűséget jelez, holott a házak nem akkor „szegülnek szembe”, amikor a turistákat hívogatják, hanem csak hajdanában dacoltak a támadókkal. A tanulság az, hogy a melléknévi igenevet tartalmazó jelzői szerkezetekkel csínján kell bánni. Ha csak két-három tagúak, akkor természetesen hatnak. Ez mindenkinek tetsző és minden igényt kielégítő megoldás volt – egy ilyen mondatot fölösleges volna három tagmondatra tördelni. Ám a testesebb szerkezeteknek már jelzői alárendelt mondatban a helyük!

Folytassuk új példamondattal: Az északi hegyek aranyának, a keleti pusztákon tenyésztett juhok gyapjának és a termékeny délvidék búzájának a városba való szüntelen beáramlása emberek ezreinek adott munkát (történelmi ismeretterjesztő könyvből). Megint csak az a legfőbb gond ezzel a mondatkígyóval, hogy sokáig bizonytalanságban hagy. Tizenkilenc szót elolvasva sem sejtjük még, hogy a mondat melyik régiójában mozgunk. Akkor találkozunk az alannyal (beáramlása), majd a huszonharmadik szóban végre fölleljük a mondandó kulcsát, az állítmányt (adott, ti. munkát). Ha a mondat szerkezetét alaposabban szemügyre vesszük, akkor kitűnik, hogy itt az alany roskadozik egy rá épülő bonyolult és terjedelmes szerkezet súlya alatt (…aranyának beáramlása; …gyapjának beáramlása; …búzájának beáramlása; …a városba való beáramlása; …szüntelen beáramlása). Minden gond egy csapásra megoldódik, ha ezt a szerkezetet alanyi mellékmondattá formáljuk át: Emberek ezreinek adott munkát, hogy a városba szüntelenül áramlott az északi hegyek aranya, a keleti pusztákon tenyésztett juhok gyapja és a délvidék búzája. Itt is az segített tehát, hogy a nehézkes (fő)mondatot több tagmondatra bontottuk szét.

Ezt nem csupán a mondat áttekinthetősége, de a dinamikája is megkívánja. A mondat motorja ugyanis az igei állítmány. A fenti zsúfolt főmondatokban csak egy „motor” volt, az arányosan tagolt változatokban pedig három, illetve kettő, és egyebek közt ez tette őket sokkal élénkebbé, mozgalmasabbá.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A vers végén levonhatjuk a végső konfúziót.

Nagy László alapján a felbőszült idegállapot a halálfej-eszmék miatt alakult ki.

A melodráma = munkásdráma.

Előadásra kerül egy diáktárs rendezésében mindenféle segédeszközök nélkül Tartuffe Fösvény című vígjátéka.

Az 5. versszakban a költő halálán van, s ettől szenved, amely szenvedés kínszenvedés, s eközben visszaemlékezik kedvesére, kedvesét a magasba emeli. Oltani szeretne, de már nem tud.

A költő értékei, azaz a gyümölcsoltás módszere ellentétben áll az 1969-es kommunista politikai értékrendszerrel.

A nyelvi tévhitek tekintélyes részéről elmondható, hogy bennük van ugyan az igazság magva, vagyis egy bizonyos szabály a maga helyén érvényes, ám a köztudat nem veszi figyelembe, hogy illetékességének határai vannak.

Bizonyára mindenki megtanulta már az általános iskolában a fogalmazás aranyszabályaként, hogy a szóismétlés csúnya, a szóismétlést kerülni kell!

No persze joggal lendül meg a tanító nénik vagy magyartanárok piros ceruzája a nyolc-tíz-tizenkét éves gyerekek ilyesféle mondatai láttán: Tegnap kirándulni voltunk. Én nagyon szeretek kirándulni. Én a legjobban az állatkertbe szeretek kirándulni. De oda sajnos ritkán rándulunk ki. De azért a tegnapi kirándulás mégis tetszett.

Bizonyára megkapják a gyerekek a jó tanácsokat is az ilyen egyhangúság kivédésére: használjunk az ismétlés helyett rokon értelmű szavakat és kifejezéseket, kerüljük az azonos mondatkezdést s hasonlókat.

Azt viszont többnyire nem hallják oktatóiktól, sem ekkor, sem később, hogy a szóismétlés nem kizárólag hiba, hanem fontos és kifejező stiláris eszköz is lehet. Költők és írók gyakran élnek vele. Egy szó vagy szócsoport megismétlésével lehet kiemelni vagy nyomatékosítani a fontos közlendőt, a hallgató (vagy olvasó) figyelmét ébren tartani, az érzelmi hatást fokozni, a távolabb eső részmondatok összetartozására a figyelmet felhívni. A bizonyító erejű példák számosak:

A magyarok istenére esküszünk,
Esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!

(Petőfi: Nemzeti dal) 

A nyelvi műveltség nem túl magas szintjén is általánosan tudott dolog, hogy a -t tövű igék jelen idejében, a tárgyas ragozás során komoly hiba a kijelentő helyett a felszólító mód alakjait használni. Vétség tehát kijelentő mondatban látjuk, tartja, választják, feszítjük helyett azt mondani: lássuk, tartsa, válasszák, feszítsük. Ez a jelenség különben, ahogy a példák mutatják, csak a mély hangrendű igéknél, ott is az egyes szám harmadik személyében és a többes számú alakokban, valamint magas hangrendűeknél a többes szám első személyű alakban lép fel. Ahogy a válasszák mutatja, a -szt tövű igék esetében a felszólító módban nem ts, hanem ssz elem áll elő.

"Ezen a napon válasszák/választják meg a miniszterelnököt"

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

József Attila: Óda – elemzésrészletek

A költőt érzelmei már magából is kiforgatták: „hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem”.

A nő belső szerveit járja végig a költő.

Szántó Judit ugyanis nem tudott a költő asszonyává, anyjává válni.

József Attila az elmerengés első periódusában figyelve magát, rádöbben elgondolatiasodott, elidegenedett petyhüdtségére.

Az Óda negyedik részében a fokozatos kibontakozás során végigjárhatjuk a szeretett nőt kívül-belül.

A magyar nyelvhelyességi irodalomban a germanizmus azoknak az idegenszerűségeknek a neve, amelyek német nyelvi minták utánzásának tulajdoníthatók.

Jól ismert történelmi okokra vezethető vissza, hogy a német nyelv ilyen befolyásra tett szert Magyarországon. Hosszabb-rövidebb időszakokban a német a közigazgatás nyelve volt; Pest-Budának és több városunknak a lakói közt a tizenkilencedik század végéig nagy arányban éltek német anyanyelvűek. A múlt század derekáig az idegenből fordított szépirodalmi művek, szakkönyvek, népszerűsítő művek, a vallásos irodalom túlnyomó része két évszázadon át német nyelvterületről érkezett. A nyelvújításnak rengeteg új magyar szót köszönhetünk, ám ezeknek egy része csak elemeiben magyar, mert német szószerkezeti mintát másol (az ilyet tükörszónak nevezzük): pályaudvar (Bahnhof), beképzelt (eingebildet), felvág (aufschneiden). A német azért is hathatott ilyen mértékben a magyarra, mert sok más indoeurópai nyelvhez képest aránylag sok hasonló vonást mutat vele. Mindkét nyelvben vannak bizonyos helyzetben elváló igekötők, és mindkettő könnyedén alkot szóösszetételeket, olykor egészen hosszúakat is.

Pályaudvar ~ Bahnhof: germanizmus?