Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában

Milyen csonka ma a Hold,
Az éj milyen sivatag, néma,
Milyen szomorú vagyok én ma,
Milyen csonka ma a Hold.

Minden Egész eltörött,
Minden láng csak részekben lobban,
Minden szerelem darabokban,
Minden Egész eltörött.

Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

A vers elemzéseiből

Ez a vers mutatja, hogy Ady munkássága a világosi fegyverletétel után elsötétült.

A költő a rázós, összevissza taposott úton kivilágítatlanul bolyong az éjszakában.

A gazdagságra vágyó költő egy rossz szekéren kénytelen közlekedni, mert nem tudott annyi pénzt összeszedni, amennyire vágyott. Nagy forgalom lehet a kocsiúton, mert az érzés általános.

Ady annyira magányos, hogy már csak valamennyire ember, de csak részben, s még a rossz szekér is egyszer összeomlik, így az is magára hagyja.

A magyar pragmatikai kutatások és publikációk elmúlt évekbeli örvendetes gyarapodásának (vö. Németh T. – Bibok 2003, Szili 2004, Németh T. 2006, Nemesi 2009) legújabb, igen fontos állomása Tátrai Szilárd könyve, amely a funkcionális kognitív nyelvészet felől közelítve – annak nézőpontjából – igyekszik átfogó rálátást nyújtani a pragmatika területére.

A munka meghatározó, több szinten és módon is vissza-visszatérő kulcsszava a nézőpont. Egyrészt magát a nyelvészeti pragmatikát is sajátos nézőpontként, szemléletmódként értelmezi a szerző, másrészt a nyelvi megismerés perspektivikusságának kiemelt szerepe révén a nézőpont fogalma metaszinten és tárgyszinten is érvényesül a kötetben, amit két nagy tartalmi egységének egymáshoz viszonyítva khiasztikus elrendezésű címei is jeleznek: A pragmatika nézőpontja – A nézőpont pragmatikája.

A kötetet a tudománytörténetben önreflexíven elhelyező bevezető rész a pragmatikai hagyomány történetének rövid felvázolása (1.1.) és a pragmatika diszciplináris státusának bemutatása után (1.2.) megismertet a könyv felépítésével, alapvető kérdéseivel is (1.3.).

A két nagy tartalmi egységre tagolódó munka első része (A pragmatika nézőpontja) koherens pragmatikaelméleti modell megalkotására törekedve a nyelvi tevékenység funkcionális szemléletű, kognitív nyelvészeti szempontokat érvényesítő leírását nyújtja.

A nyelvi tevékenység általános jellemzésében a szerző (2. fejezet) meggyőzően mutatja be, hogy a nyelvi megismerés genetikai és környezeti alapokból, illetve a köztük lévő kölcsönviszonyból indul ki. A nyelvi megismerést ugyanis meghatározza az, ahogy az emberek a saját testükből kiindulva megtapasztalják a körülvevő világot; ez a fiziológiai tapasztalat pedig abba a szociokulturális környezetbe ágyazódik be, amely az emberek társas tevékenysége révén formálódik. A világgal kapcsolatos tapasztalatainkat a nyelvi szimbolizáció révén tudjuk mások számára is hozzáférhetővé tenni, ebben a folyamatban pedig a figyelemirányításhoz kapcsolódó intencionalitás, az interszubjektív aktusként működő referencialitás és a perspektivikus jellegű fogalmi konstruálás is szerepet játszik (2.1.).

A nyelvi interakciókban a beszélők nemcsak ilyen világreprezentációkat hoznak létre, hanem azzal egyidejűleg személyközi kapcsolataikat is alakítják. E két meghatározó kommunikációs funkció közül az első a figyelemirányítás triadikus viszonyrendszerével jellemezhető interszubjektív megismerő metafunkció, a másik pedig az egymásra figyelés diadikus viszonyában megvalósuló interperszonális kapcsolatteremtő metafunkció. Ezek mellett működésbe léphet az úgynevezett diszkurzív metafunkció is, amely a társalgások alakítására való képességet jelenti. A személyközi viszonyok nyelvi alakítását tekintve igen fontos a nyelvi udvariasság kérdésköre, az egyes udvariassági elméleteket és a magyar nyelvű empirikus eredményeket is érintő alfejezet az udvariasságot a mások iránti szociális figyelem megnyilvánulásaként értelmezi (2.2.).

A nyelvi tevékenységet általánosan jellemző fejezetet lezáró egység a nyelvi tevékenységben egymást feltételezve és kiegészítve érvényesülő választás, az egyezkedés és az adaptáció jelenségét mutatja be. A tankönyv szemléletes, megvilágító erejű példáit jelzi a három fogalom illusztrálására alkalmazott párbeszéd: egy egyetemi szituációban a tegezést választó beszélő nem tegező választ kapva maga is áttér a távolságtartóbb nyelvi formák használatára (2.3.).

A 3. fejezet a pragmatikai szemlélet egyik igen fontos kérdését, a kontextus mibenlétét és működését tárgyalja. Ebben az értelmezésben a kontextus „olyan dinamikus viszonyrendszer, amely a résztvevőket, illetve az általuk mozgósított ismereteket foglalja magában. Egyszerre jelenti a megnyilatkozások kommunikációs körülményeivel kapcsolatos ismeretek rendszerét és ezen ismeretek alkalmazásba vételét a dinamikus jelentésképzés folyamatában” (51). Ezért a kontextus összetevői kettős szempontrendszer révén közelíthetők meg: egyrészt olyan értelemtartományként, amely a szituációra, a cselekvésre és a témára vonatkozó ismereteket tartalmazza (3.1.); másrészt olyan viszonyrendszerként, amely a résztvevőket, illetve fizikai, szociális és mentális világukat foglalja magában (3.2.). Az így értett kontextus elkülönül a kotextustól, amely a megnyilatkozás nyelvi környezetét jelöli. A kontextus tehát nem előre adott, a megnyilatkozástól függetlenül létező realitás, hanem az értelmezés folyamatában jön létre, azaz a kontextus a nyelvi tevékenység folyamatával párhuzamosan a résztvevők konstruktív hozzájárulására révén alakul (3.3.). A sokszor a humort sem nélkülöző nyelvi adatokat és magyarázatokat jelzi a fejezetben szereplő, tehenet fejő lányt szemlélve elhangzó Nem mondom, szép jószág megnyilatkozás többféle értelmezhetőségének a fejtegetése.

"Nem mondom, szép jószág"

A tulajdonnevekből lett köznevek listája hallatlanul érdekes és gazdag művelődéstörténeti adatokban. Jól kiaknázható a diákok nyelvi érdeklődésének a felkeltésére, valamint az általános műveltség gyarapítására. Ezért a jónak látjuk a köznevesült szavak egy listájának a közrebocsátását.

A listán szereplő 70 szó jól mutatja, hogy a szó valóban az élet tükre.

Aggastyán. Egy régi egyházi rend, az Ágoston- (Ágostyán-) rend remetéi nagy szakállt növesztve éltek a világtól visszavonulva. Elhanyagolt külsejük, de főleg nagy szakálluk nagyon öregítette, valóságos aggastyánná, öreg emberré tette őket. Ezért mondták később az idősebb emberekre, hogy aggastyánok, vagyis olyanok, mint az Ágoston-rend remetéi.

Akadémia. Az ókori Görögország sporttelepeit gimnáziumoknak nevezték. Mindegyik gimnázium egy kiváló ember nevét viselte, akárcsak ma az üzemek és iskolák. Az egyik például Akadémos hősről nyerte nevét. Mivel itt a testedzés mellett hírneves tudósok előadásait is hallgatták az ifjak, áthagyományozódhatott a név a későbbi tudományos intézetekre, az akadémiákra is.

Amerika. Az ismert utazóról, Amerigo Vespucciról.

Amerigo Vespucci

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Raszkolnyikov összetévesztette magát Istennel.

Mily kár, hogy barátunk, ez a nagy költő, nem érhette meg saját emléktábláját!

Jó példa Kassák művészetére a Ló meghal verse szökőkút formája.

Baudelaire menedéke a szimbólumokkal tűzdelt világ, a borban lelte otthonát.

Tímár a nőfaló férfi prototípusa Az aranyemberben.

A revideál jelentése: rev-ideál, nem-példakép.

Pilinszky egy lánynevelő intézetben tanulta meg azt a szegényes stílust, amivel megragadta tárgyát.

Isten megteremti az embert, amivel mindenki egyetért.

Lucifer Istennel szembeszállva nem akarja, hogy az emberiség benépesüljön a földön.

Kétszáz éve, 1823. január 20-án született Madách Imre, Az ember tragédiájának szerzője.

A Tragédia az emberiség történelmének kiemelkedő jeleneteit foglalta magába, úgy, hogy ezek során az őket egybefoglaló mennyei keretjáték jelképeivel az emberi lét értelmét kísérelje meg kifejezni.

Madáchnak szerencséje volt. E burokban született remekmű megkapta más nagyoktól mindazt, ami létrehívójában csak az ihletettség felfokozottsága idején volt teljes értékű. Arany páratlan türelemmel és tapintattal úgy simította át a drámai költemény szövegét, hogy az zavartalanul kerülhetett az élőnyelv áramlásába. Paulay Ede észrevette a Tragédiában rejlő kivételes színpadi lehetőségeket, színre vitte, s útjára indította a magyar színházi élet eleven fejlődésében. Zichy Mihály pedig olyan illusztrációkat készített hozzá, amelyek a színházhoz nem jutó olvasók képzeletében is maradandó hatással idézték fel a mű történelmi és kozmikus látomásvilágát.

Valószínűleg megint olyan remekművel gyarapodott szótárirodalmunk, amely nem részesül majd kellő elismerésben. Előző idegenszó-tárunk, Bakos Ferenc szintén méltán népszerű munkája ugyanis, minden erényével együtt sem terjedelmében, sem színvonalában, sem pedig információgazdaságában nem ér még nyomába sem ennek a remek kötetnek. Még sorolni is nehéz, mi mindenben hoz újat a korábbi próbálkozásokhoz képest Tóthfalusi István szótára: Terjedelmében – 28 000 címszó majd ezer oldalon – mindenképpen. A címszavak feldolgozottságában szintén – hiszen nemcsak értelmezést, hanem kiejtési útmutatót, sokszor a közvetítőnyelvekre és a köztes alakokra is utaló eredetmagyarázatot is ad. Ám meg kell említenünk a kitűnő, korrekt és minden nagyképűségtől mentes előszót, a tudományos megbízhatóság és az érthetőség közt megtalált ideális egyensúlyt, a biztos nyelvérzéket (mert hasonló kiadványok esetében csakis ez használható), amellyel a szerző eldöntötte, melyik szó tartozik szótárába, s melyik nem, a feldolgozott réteg- és szaknyelvek diakrón és szinkrón sokszínűségét, az összetett és képzett szavak feldolgozásának világos szerkezetét, a helyes nyelvhasználat módjára vagy az elterjedt forma esetleges helytelen mivoltára való igen hasznos utalásokat, az azonos szócsaládhoz való kapcsolódások jelzését, vagy éppen az idegen szavak helyesírási problémáinak, lehetőség szerint következetes, magyaros – de sosem zavaróan magyarító – megoldásait. Aki pedig éppoly szerelmese a nyelvnek és a szavaknak, mint Tóthfalusi István, nem csupán szótárként forgathatja ezt a csodálatos kötetet, hanem érdekfeszítő olvasmányként is elmélyedhet benne. A nyelvek gourmandja, az igazi philologosz ugyanis nyilván mélységes gyönyörségét leli majd az olyan szavak magyarázatában, sőt puszta ízlelésében is, mint a „sirventes”, a „luciferáz”, a „cupringer”, az „ogam”, a „svarumlénia” vagy a „goliárd”.

Tótfalusi István: Idegenszó-tár

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Első vázlatpontom: A tragédia; második: Bánk bán megszületése

Személyesen sajnálom, hogy Ady Endre nem érte meg a Tanácsköztársaság győzelmét, életével rászolgált arra, hogy nyugodtabban haljon meg a dicsőséges 133 nap valamelyikén.

Petőfi az Alföldet úgy írja le, mintha madár lenne.

A nők minden dologra alkalmasak, de szervezetük másra is szükséges.

Őseink nem éltek a haláluk napjáig, mert rendszerint előbb elestek a csatában.

Eredetileg megjelent: Magyar Tudomány 184 (2023), 4, 547–549. o.

Egy kultúra világszemlélete, tapasztalata és sok sajátossága megjelenik a nyelvében, s ez megfordítva is így van, egy kultúra nyelve meghatározza, hogy képviselői miként látják a világot, hogyan állnak hozzá a különféle jelenségekhez, mily módon értelmezik őket. Ez természetesen Kínára is igaz, ahol a kultúra és a nyelv kapcsolata különösen szoros, s ahol a külső szemlélő helyzetét nagyban nehezíti, hogy a kínai kultúra és nyelv gyakorlatilag végtelen – minél elmélyültebben tanulmányozza ezeket valaki, annál inkább rájön, hogy mennyi mindent nem tud még, s mennyire reménytelen vállalkozásba is fogott. (Ez természetesen minden nyelvvel és kultúrával így van, de a kínai tényleg nehéz eset, bármilyen felkészült is az ember – ahogy a kínai fogalmaz, „akármilyen hosszú az ostor, nem ér el a ló horpaszáig”.) A nagyjából három és fél ezer éves folyamatos írásbeliség, illetve az írott szövegek, az irodalom és a bölcselet páratlan kultusza miatt a rendelkezésünkre álló nyelvi anyag óriási, így ha a nyelven keresztül próbáljuk megközelíteni a kínai kultúrát, bőségesen lesz miből dolgoznunk, ugyanakkor a mennyiség természetesen számottevő akadályt is jelent.

A kultúrák fontos nyelvi megnyilvánulásai a frazémák, állandósult szókapcsolatok, amelyek éppen a kultúrák sajátosságai miatt rögzültek az adott módon. A frazémák – szólások, mondások, szállóigék, helyzetmondatok stb. – jóval többet árulnak el az őket használó népek hagyományairól és életéről, mint a szavak, hiszen komplexebb összefüggéseket fogalmaznak meg. A magyar „Csáki szalmája” vagy a kínai „szarvasra mutat, lónak mondja” (kb. „a csillagot is lehazudja az égről”) kifejezések konkrét tapasztalatokat és mentalitásokat öntenek nyelvi formába, amelyek lehetnek nép-, nyelv- vagy helyspecifikusak, de lehetnek kultúrától függetlenek is. Ezért a frazémák kutatása mind a magunk, mind a mások kultúrájának, mind pedig az általános emberinek a megismeréséhez rengeteget tehet hozzá.

Az archaikus világlátásban az emberek, állatok, növények, hegyek, vizek, természeti jelenségek stb. neve sokkal többet jelentett, mint egyszerű megkülönböztetést, eligazodást a világban: a név a léttel való mély és sokoldalú kapcsolatot jelentette, és azonos volt hordozójával; kiejtése egyenlő volt maga a nevezett megidézésével. Ezt jól rekonstruálhatjuk a szájhagyományban ránk maradt mítoszokból, mesékből, a régi írásos emlékekből. A névadás múltjának kutatása az ősi természeti világlátás és világkép jobb megismeréséhez vezet, rádöbbent arra, hogy mai kapcsolataink mélyén is lappangva, rejtve ott vannak a régi jelzések.

A névadás a létbe való bejegyzés

A káosznak, a nemlétnek nincs neve. A lét előtti nemlétet, a káoszt a Gilgames néhány kezdő sora így fejezi ki (Rákos Sándor fordításában):

Midőn fönn az ég nevetlen
S alant a föld szintazonképp
…
Név nélkül szunnyadt a sor is,
Betöltetlen várt a végzet.

Ugyanezt sugallja több más ősi teremtésmítosz is. Egy ausztráliai törzs szerint Sólyomsas embereket alkotott. A vadászrítusok és táncok kísérte művelet utolsó mozzanata az volt, hogy mindegyik embernek nevet adott. A csendes-óceáni Gilbert-szigetek teremtésmítosza szerint Nareau isten azáltal teremtette a világot, hogy kimondta: „Itt van a föld. Itt van az ég. Fény az égen, fény mindenütt.” A teremtés a zsidó teremtésmítosz szerint is úgy megy végbe, hogy Isten megnevezi azt, amit teremt. A többi élőlénynek azonban az ember ad nevet, és „amely nevet adott az ember minden baromnak, az ég madarainak és minden mezei vadnak, az annak a neve”.

A névadás, a személyek, élőlények és tárgyak megnevezése tehát egyet jelent a „teremtéssel” vagy az újrateremtéssel. De elgondolkoztató az archaikus felfogásnak egy másik sugallata is: nevezetesen az, hogy az egész világ: emberek, állatok, folyók, az ég és a csillagok, az egész univerzum nem valami távoli idegenség, hanem az a bensőséges és otthonos közeg, amelyben él. Ezért a természeti ember mindennek nevet ad. Még pontosabban a névadás egyszersmind megszemélyesítés is. Hiszen nem tudja felfogni a fa, a hegy, a folyó absztrakcióját; számára csak bizonyos nevű fa, folyó, hegy létezik. Ez a fajta névadás nem azonos a modern ember amaz igyekezetével, hogy a dolgok megnevezésével jobban eligazodjék a világban. De még a modern emberben is maradt valami az ősi hajlamból, amikor például nevet ad a tájfunoknak (és enyhe célzással mindig női neveket).

A Katrina hurrikán 2005. augusztus 28-án

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Gorkij beiratkozik a kazanyi egyetemre, ahol megismerkedik a munkásosztállyal.

Katona József itt született, a róla elnevezett utcán.

Arany János bemutatja Toldi szerény házát és kertjét, amit már felvert a perje, és az idő vasfoga megrugdosott.

Ádám hiába ugrik már le, az emberiség úgyis megvalósul.