A nyelvi műveltség nem túl magas szintjén is általánosan tudott dolog, hogy a -t tövű igék jelen idejében, a tárgyas ragozás során komoly hiba a kijelentő helyett a felszólító mód alakjait használni. Vétség tehát kijelentő mondatban látjuk, tartja, választják, feszítjük helyett azt mondani: lássuk, tartsa, válasszák, feszítsük. Ez a jelenség különben, ahogy a példák mutatják, csak a mély hangrendű igéknél, ott is az egyes szám harmadik személyében és a többes számú alakokban, valamint magas hangrendűeknél a többes szám első személyű alakban lép fel. Ahogy a válasszák mutatja, a -szt tövű igék esetében a felszólító módban nem ts, hanem ssz elem áll elő.

"Ezen a napon válasszák/választják meg a miniszterelnököt"

A „suksük-nyelv” vagy „suksükölés”, ahogy ezt a beszédformát emlegetni szokás, valójában szabályos, úgynevezett analógiás fejlődés eredménye több magyar nyelvjárásban. A nyelvvédelem (pl. a Nyelvművelő kézikönyvben) azzal az érvvel küzd ellene, hogy a két külön igealak egybemosása a közlés pontosságát veszélyezteti. Ez az érv azonban gyenge lábon áll, hiszen a mély hangrendű magyar igék túlnyomó többségében semmi különbség nincs a szóban forgó két igei forma között, mégsem lesz emiatt pontatlan a közlés. Írja, mondjuk, szánjátok, dobják, tolja, óvjátok, harapjuk, hagyják, és még százszámra sorolhatnánk: ezek mind egyszerre kijelentő és felszólító módbeli alakok, ám ez semmi félreértést nem szokott okozni, a szövegkörnyezet pontosan eligazítja a hallgatót vagy az olvasót. Éppen az a tény hatott analógiás módon (tehát megléte, példája erejével) a fent említett tájnyelvekre, hogy igéink túlnyomó többségében azonos a két alak. A nyelvek fejlődése általában az egyszerűsödés, az egyöntetűség irányába tart, igyekszik a kivételeket kiküszöbölni. A magyar igerendszerben kivétel, hogy a -t tövű igék másképp viselkednek a tárgyas ragozás során, mint az összes többi; az északi és keleti dialektusok ezt a különbséget számolták fel, és a jelenség más vidékek nyelvezetében is előfordul.

Akkor hát nem hiba „suksükölni”?

Valójában nem, illetve hosszú ideig nem volt az, de azzá lett egy idő után, mert ma már annak tekinti a mértékadó közfelfogás. Ám úgy mondhatnánk, hogy ez nyelvszociológiai fejlemény, tehát a „suksük” nem olyasféle nyelvi vétség, mint mondjuk elvéteni alany és állítmány számbeli egyeztetését. Az ok ugyanis nyelvtörténeti és társadalmi természetű.

A magyar irodalmi nyelv és a művelt köznyelv kialakulása helyén és idején, Pest-Buda környékén úgy kétszáz éve kezdődőleg, olyan nyelvjárásoknak a túlsúlya érvényesült, amelyek nem mosták egybe a két igei formát. A „suksükölés” ezért egyre inkább a falusi származás áruló jelévé vált, főleg a fővárosban, ahová a tizenkilencedik század vége felé nagy tömegben áradt a vidéki lakosság. A jövevények számbeli túlsúlya, no meg az analógiás hatás vonzása révén az egyszerűbb emberek köznyelvében a „suksük” formák jutottak túlsúlyra a nem messzi múltig. Aki tanult, aki a társadalomban emelkedni akart, igyekezett minél előbb megszabadulni tőle. A tartja a tartsa helyett olyan előrelépés jelképe lett, mint amikor valaki zoknira cserélte a kapcát, vagy zsebkendőt kezdett használni orrfújáshoz. A „suksükölés” tehát lényege szerint nyelvi illemkérdés, de ez okból fontos kerülnie mindenkinek, aki igényli, hogy tanult embernek tekintsék.

Tótfalusi István