A nyelvi tévhitek tekintélyes részéről elmondható, hogy bennük van ugyan az igazság magva, vagyis egy bizonyos szabály a maga helyén érvényes, ám a köztudat nem veszi figyelembe, hogy illetékességének határai vannak.

Bizonyára mindenki megtanulta már az általános iskolában a fogalmazás aranyszabályaként, hogy a szóismétlés csúnya, a szóismétlést kerülni kell!

No persze joggal lendül meg a tanító nénik vagy magyartanárok piros ceruzája a nyolc-tíz-tizenkét éves gyerekek ilyesféle mondatai láttán: Tegnap kirándulni voltunk. Én nagyon szeretek kirándulni. Én a legjobban az állatkertbe szeretek kirándulni. De oda sajnos ritkán rándulunk ki. De azért a tegnapi kirándulás mégis tetszett.

Bizonyára megkapják a gyerekek a jó tanácsokat is az ilyen egyhangúság kivédésére: használjunk az ismétlés helyett rokon értelmű szavakat és kifejezéseket, kerüljük az azonos mondatkezdést s hasonlókat.

Azt viszont többnyire nem hallják oktatóiktól, sem ekkor, sem később, hogy a szóismétlés nem kizárólag hiba, hanem fontos és kifejező stiláris eszköz is lehet. Költők és írók gyakran élnek vele. Egy szó vagy szócsoport megismétlésével lehet kiemelni vagy nyomatékosítani a fontos közlendőt, a hallgató (vagy olvasó) figyelmét ébren tartani, az érzelmi hatást fokozni, a távolabb eső részmondatok összetartozására a figyelmet felhívni. A bizonyító erejű példák számosak:

A magyarok istenére esküszünk,
Esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!

(Petőfi: Nemzeti dal) 

…Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot.

(Népballada) 

„S küldött Alihoz… Ali dús, Ali jó…”

(Arany: Szondi két apródja) 

…s ki tudja, melyik pillanatban hull el az élet
hervadó virága? ki tudja, melyik pillanatban kell
költöznöm oda, hol […] testvérem koporsója mellett a
hely készen vár?

(Kölcsey: Parainesis)

Minderre, mondom, nem hívják fel a tanulók figyelmét, s ha netán kevesen mégis hallanak róla, akkor hamar elfelejtik, hiszen könnyebb egyetlen kategorikus szabályt megjegyezni, mint annak árnyaltabb szempontjaival bíbelődni. Tudatukban tehát ennyi marad: a szóismétlés hiba, ezért kerülendő!

Ennek az egyoldalú szemléletnek lehet tulajdonítani a hivatásos tollforgatók, hírfogalmazók és a nyilvánosság előtt szólók számos balfogását, sok suta és jó esetben is mosolyt keltő erőlködését.

A sajtó nyelvében – akár az írott, akár a hangzó sajtóról van szó – mindennapos jelenség, hogy ha egy híranyagban valamely személyt vagy országot egyszer megneveznek, akkor azon a cikken belül az Istennek se merik még egyszer nevén említeni. Ha Japánról van szó, biztosak lehetünk benne, hogy két mondattal odébb következik a „távol-keleti szigetország”, majd rövidesen „a felkelő nap országa”. John Kerry a következőkben (vagy azonnali értelmezőként) amerikai külügyminiszter lesz, s idáig a dolog rendben is van. Ezzel azonban mind a név, mind a rang hosszú időre tabuvá lép elő a cikkben. Most már csak „az amerikai külügyek irányítójáról”, még inkább „az amerikai diplomácia vezetőjéről” hallunk vagy olvasunk, s ha a muníció elfogyott, akkor az amerikai lényegül át „egyesült államokbeli”-vé.

Valójában a név ismétlése senkit sem zavarna; a hallgatónak éppenséggel fogódzó volna inkább. Szabályos visszatérése segítheti, hogy a hír szövegét jól kövesse, míg a mindig új helyettesítő változatok inkább elbizonytalanítják. Ám ha még „veszi is a lapot”, könnyen elvonhatja a figyelmét a hallottak lényegéről, hogy közben a hírfogalmazó bravúrosnak szánt csacska leleményeit kell követnie, és vagy méltányolja őket, vagy bosszankodik rajtuk. Belőlem mindenképp az utóbbi reakciót váltják ki.

És tegyük még hozzá, hogy ezek a nyakatekert meghatározások jórészt pontatlanok is. A külügyminiszternek egyéb tiszte is van, mint a diplomácia vezetése; ha távol-keleti szigetországot említünk, ezt nincs jogunk Japánhoz rögzíteni, ahogy a sajtó következetesen míveli, mert a Fülöp-szigetek és Indonézia is pontosan ebbe a kategóriába tartozik.

A következő tévhit, hogy tudniillik a szóismétlés helytelen még a felsorolásokban is, főképp a rádió berkeiben ütött tanyát. Nincs idegborzolóbb, mint meghallgatni a reggeli hírek után a körzeti időjárás-jelentést! Huncut, aki ezen túltesz! Figyeljük csak:

Budapesten a hőmérséklet 12 fok; Kecskeméten 13 fokot mérnek; Szegeden a hőmérők 15 fokot mutatnak; Sopronban a hőmérséklet 10 fokon alakul; a Kékestetőn csak 7 fokig kúszik a hőmérő higanyszála… – és így tovább, egészen az enyhe gutaütésig.

Ennyi kárba veszett fáradozás egy téveszme miatt! A felsorolás felsorolás, nem ürügy stílusbravúrok bemutatására. Budapest: 12 fok, enyhe délkeleti szél. Kecskemét: 13 fok, szélcsend. Szeged: 15 fok, erős déli szél… és így tovább, ez illik egy ilyen híradásba.

Meggyőződésem, hogy ugyanez a félbabona, a szóismétléstől való rettegés áll a latin szavak új keletű divatja mögött is.

A latin gyámkodásától vagy kétszáz éve megszabadult a magyar nyelv, a nyelvújításnak hála ízes magyar szók születtek az egykori deákok helyett. És íme, a kilencvenes évek derekán az értelmiség színe-java, ha hinni lehet a kulturális sajtóban megjelenő „vallomásoknak”, a révült tekintetű tévényilatkozatoknak és a könnypárás hangon zengő rádiós csevejeknek, megindult visszafelé az úton.

Magára valamit is adó művész, esztéta vagy dramaturg, miután a skólát és az univerzitást maga mögött hagyta, ma már a teátrum és az aktorok meg a bibliotéka között osztja meg az idejét, a literatúra és a poézis gondjaival bíbelődik, ha zenész, az instrumentumával foglalkozik, ha orkesztrában játszik, akkor a dirigensre figyel, ha festő, akkor piktúráját fejleszti, ha fotográfus, akkor a laborban működik, ha földművelési szakember, az agráriummal törődik, és ha e sok fennköltségtől kissé megfájdul a feje, akkor medicinát vesz magához.

És mindezt azért, mert ha egyszer már leírta vagy kimondta például a színház vagy egyetem szót (s becsületére legyen mondva, többnyire azért ezekkel kezdi), azt a világ minden kincséért meg nem ismételné. Hiszen ő elegáns stílusra törekszik! És mivel ezeknek a szavaknak nemigen akad teljes értékű magyar szinonimájuk, hát jöjjenek inkább a naftalinszagú régiségek, hisz ezek elegánsak csak igazán!

Ami pedig e fölényes eleganciát illeti, sajnos hamar kilóg a lóláb. Az itt-ott elpötyögtetett latin idézetek makacsul visszatérő nyelvi hibáiból (pl. cui prodest helyett qui prodest, post festa helyett post festam és per absurdum helyett ad absurdum) rendre kiviláglik, hogy e nemzedéknek már rég semmi köze Horatius nyelvéhez, csak különcködni szeret, azaz szeretne. Ám tegye, de tudja azt is, hogy ezzel nem tiszteletet (akarom mondani respektust), hanem csak szánakozó mosolyt vált ki.

Az összetett szavak világában is érezhető, és többnyire helyeselhető a törekvés, hogy az azonos elemek ismétlődését elkerüljük. Jobb a napi- és hetilapok, mint a napilapok és hetilapok szókapcsolat; inkább írjunk és mondjunk tüdő-, gyomor- és szívbetegségeket, mint tüdőbetegségeket, gyomorbetegségeket és szívbetegségeket. Tömörebb és könnyedebb az ismétlés nélküli forma.

Ahogy látjuk, két vagy több összetett szó esetén, amelyeknek második tagja azonos, csak a legutolsó esetében írjuk ki ezt a közös tagot, a többieknél a hiányt kötőjellel jelezzük.

A gondok ott kezdődnek, ahol nem összetett szavak, hanem összetett szó és jelzős szókapcsolat kerül ilyen viszonyba.

Az agy- és érrendszeri betegségek például mindennapos fordulat, voltaképpen úgy is értjük, ahogy kell, vagyis a hiányzó tagot a helyére téve agybetegségek és érrendszeri betegségek formát kapunk. Hibáztatni ezt nem lehet, de ha jobban belegondolunk, érezni fogjuk, hogy a rövidebb forma nem egészen aggálytalan. Először is a párhuzamba állított agy- ill. érrendszeri elemek nem igazán egyenrangúak: az előbbi főnév, mélyebb elemzés szerint egy birtokos jelzői összetétel első, jelöletlen tagja, az utóbbi viszont főnévből jelzővel alkotott melléknév, mondattanilag minőségjelző. Másodjára egy félreértés veszélye is lappang a szókapcsolatban. Merőben formai alapon, a jóval gyakoribb szerkezet (pl. tüdő- és szívbetegségek) sémájának hatására így is ki lehet egészíteni: agyrendszeri és érrendszeri betegségek. Ezért ha el akarjuk kerülni mind a szóismétlést, mind az értelmi bizonytalanságot, a legjobb más szerkezetet alkalmazni, még ha az hosszabb is pár betűvel: az agy és az érrendszer betegségei.

Igen gyakran fordul elő, hogy a felemás szerkezet kéttagú eleme kerül az első helyre: iparűzési és jövedelemadó. Ez a szókapcsolat kifogástalan, ám itt állandóan fenyeget az a helyesírási hiba, hogy (ismét csak a tüdő- és szívbetegségek séma hatására) a kifejezés első tagja kötőjelet kap: iparűzési- és jövedelemadó. Ez pedig azért komoly hiba, mert egy nem létező összetett szót feltételez: iparűzésiadó. A kifogástalannál is jobb tehát, ha nem félünk annyira az ismétléstől, és így mondjuk, írjuk: iparűzési adó és jövedelemadó

A közös utótagú összetett szavak ilyesféle írásmódjában ugyancsak hibaforrás, sőt az érthetőséget veszélyeztető hiba forrása lehet, ha a kötőjelet nem tesszük ki ott, ahol szükséges. Egy elektrotechnikai cég egyebek közt ezt a szolgáltatást ajánlja: túlfeszültség és villámvédelem. Az helyénvaló, hogy megbízás esetén védi villámcsapás ellen a házunkat – de még túlfeszültséget is szolgáltat? Vagyis olyasmit, ami elektromos berendezéseinket tönkreteheti? Nem inkább védelmet kínál ez ellen a veszély ellen is? Bizonyára így van, de akkor miért nem azt írták, hogy túlfeszültség- és villámvédelem?

Ha két összetett szóban az előtag azonos, és a második esetben nem akarjuk megismételni, akkor ugyancsak kötőjellel kell jeleznünk a hiányát. A Sportsikerek és -kudarcok tehát, egyébként egy újságcikk címe, nem kifogásolható a helyesírás szabályai szemszögéből. Szerény véleményem szerint mégsem szerencsés találat.

A takarékosság hasznos, a tömörség a nyelvben erény, de nem mindig és mindenáron. A szóban forgó írásmód, mint mondtam, kifogástalan, de nem mindenki ismeri kellőképpen, tehát sokaknak bizonyára fejtörést okoz, hogy a kötőjel helyére odaértsék a sport szót; még aki tudja a szabályt, annak a figyelme is megtorpan egy másodpercre. Nyerni keveset nyertünk, négy betű helyét, ennek árán kissé elbizonytalanítottuk az olvasót, és elvesztegettünk egy erőteljes, jó ritmusú címet, amelyben az ismétlés egyáltalán nem stílushiba, ellenkezőleg, inkább nyomaték: Sportsikerek és sportkudarcok. És akkor még nem is szóltunk arról, hogy egy ilyen cím végképp célt téveszt felolvasva, beszédben ugyanis nem tehetjük oda a kötőjelet!

Vannak esetek, amikor a takarékosságra hivatkozni indokoltabbnak látszik, pl. az alábbi hírlapi mondatban: A kormányintézkedés nem érte el kívánt hatását, és sok bírálat érte, pedig eredeti célja munkahelyteremtés és -megőrzés volt. Ám még itt sem érezzük természetesnek a mondat végét, noha a helyesírás szabályainak eleget tesz. A (jelöletlen) birtokos jelzős összetételt érdemes volna birtokos szerkezetté alakítani:…célja munkahelyek teremtése és megőrzése volt. Így nem csupán levegősebb, jobb ritmusú mondatvéget nyertünk, hanem a nehézkes, háromelemű összetett szótól (munkahelyteremtés) is sikerült megszabadulnunk. Tanulság: az ilyen szerkezet formailag helyes, de nem szerencsés, ezért érdemes más megoldást keresni helyette.

Az ismétléstől tehát senki se féljen komoly ok nélkül!

Tótfalusi István