Gyanítom, hogy ismét meglepetést okozok egyes olvasóimnak. Akik nem értik, miért volna helytelen a fordítónak a szótárat figyelnie? Nem abból a célból vette?

Aki hivatásos vagy egyszerűen csak gyakorlott fordító, az kapásból felel a kérdésre: nem szavakat fordítunk, hanem mondatokat! Ne is kezdjen szakmai, sajtóbeli vagy szépirodalmi szöveg fordításához, akinek nincs alapos és megbízható ismerete az adott nyelvből. Mindent azonban senki sem tudhat, ezért olykor megakad egy szónál. Vagy nem ismeri, vagy ismerni véli, de nem biztos benne. Akkor pedig valóban nincs más menedék, mint előhúzni azt a szótárat. De az jó szótár legyen, és a fordító értsen a használatához!

Mielőtt továbbmennénk, még egy fontos követelményt kell említenem azon túl, hogy a fordítónak megbízhatóan kell ismernie a forrásnyelvet. Valójában ennél is fontosabb, hogy kiválóan és biztosan ismerje a célnyelvet, azaz a magyart. Ez főleg a szépirodalmi szövegek esetében nélkülözhetetlen!

A magyarra fordított szövegek legeslegnagyobb részét angolból fordítják, brit és amerikai angolból. Kilencven százalékánál bizonyosan többet. Hatalmas tömeg foglalkozik ezzel a munkával. Termékeik egy része nem kerül a nyilvánosság elé: üzleti levelezés, szakmai infók, politikai és közigazgatási szövegek európai uniós szinten. De rengeteg kerül nyilvánosságra is. Regények, elbeszélések, színművek. A sajtó hírei újságban vagy rádióban, televízióban. No és a tévé ötven csatornáján özönlő filmek, sorozatok, szappanoperák szinkronizált szövege, naponta mindegyiken egy tucat filmé és epizódé legalább.

És ez túlnyomó részt angolból kerül át magyarra.

Ehhez fordítók ezrei kellenek, számos ezrek!

Hol tanultak meg ennyien ilyen szinten angolul?

És ami még fontosabb: hol és hogyan tanultak meg ennyien fordítani?

A fordítást ugyanis nem tanítják sehol. Sajnos. És egy-egy igényesebb könyvkiadó kivételével szinte sehol senki nem minősíti azokat, akik a gyakorlatban művelik a fordítást. Hogy jól, közepesen, gyatrán vagy gyalázatos szinten dolgoznak-e.

A közönség olvassa és főleg hallgatja, amit kap. A tehetséges fordító szövegét is, meg a csapnivalóét is. Ha értene hozzá, akkor sem tudna válogatni közöttük.

Igazában nem lehet csodálni, hogy vannak, akik melléfognak. Csak az a bosszantó, hogy néha, nem is olyan ritkán a melléfogás arat sikert, felkapják, divattá válik. A kezdőknek eszükbe sem jut már a szótárba nézni, hiszen mindenütt ott olvassák, hallják a közmegegyezésnek számító megoldást, pedig magyarul rossz, idegen, ügyetlen, üres, félrevezető, de a szokás előbb-utóbb szentesíti.

Az ilyen sajnálatos jelenségek közül mutatok be néhány példát. 

Előnyben részesít

Ez a hivataloskodó, papirosízű szókapcsolat meghökkentő karriert futott be az elmúlt harminc év alatt, még szépirodalmi szövegekben is előfordul. Csak néhány friss példa: Tom csinos és gazdag volt, ám Mildred előnyben részesítette a szegény, de érző szívű Kevint. Joe pezsgőt javasolt, de Ginger kijelentette, hogy ő a bort részesíti előnyben.

"Joe pezsgőt javasolt, de Ginger kijelentette, hogy ő a bort részesíti előnyben."

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Berzsenyiék nagyon hittek Magyarország árpádi kialakításában.

Móricz Pacsirta című művében is beszélhetünk egy kis mértékben a szeretet hiányáról.

Valójában azokat a dolgokat, amelyeket Ady leír, hogy szereti, azok mind negatív dolgok, és jobb, ha az ember nem is beszél róla.

Juhász Gyula versének refrénje nincs, de gondolatai vannak.

Az öreg halász, Santiago egyedül, magára hagyatkozva járja a tengert. Magánytalansága mégsem olyan magányos.

Ez a panaszos szólam nemcsak nálunk, hanem más országokban is gyakran felhangzik, főleg az elmúlt század dereka óta.

Magyarországon különben már annál előbb is fenyegetőnek érezték az angol behatolást – mert a labdarúgás meg néhány más sport szaknyelve hozta be, sodorta magával az angol műszavakat. A footballból a nép ajkán hamar foci lett, a sportsajtóban pedig labdarúgássá magyarosodott. Akkor főleg a sportújságírók jártak élen a műszavak magyarításában. A centerhalfból középfedezet lett, minden pozíció és minden játékszakszó magyarrá vált: hátvéd, csatár, kapus, les, partvédő, sarokrúgás. Az atlétika megismerte a hajrát és a vágtát, a vívás a csörtét meg a pástot, új sportágak jöttek röplabda, kosárlabda, cselgáncs néven. A sport világában elmondhatjuk, hogy az angol hatás nemhogy szegényítette volna, inkább gazdagította a színmagyar szókincset. 

Mi tagadás, sokakban él ez a meggyőződés, bizonyára iskolai tanulmányaik során is kaptak intelmeket, hogy igyekezzenek mindig szép, kifejező magyar szókat illeszteni a szövegükbe.

Különösen a 19. századi nagy nyelvújításnak, Kazinczy és kortársai sikeres mozgalmának az emléke kötelez minket rá, hogy továbbra is adjunk bizonyságot nyelvünk teremtő erejéről. A huszadik század eleje óta gyakran jelentek meg magyarító szótárak azzal a céllal, hogy egy adott idegen szó helyébe színmagyar szinonimákat ajánljanak a kedves olvasónak.

Nem csak a magyar nyelv érzi szükségesnek, hogy lehetőleg szabaduljon az idegenek gyámságától, hogy saját erejének bizonyítékát adja. Volt idő, amikor a német a rádióból Rundfunkot (’körszikra’), a telefonból Fernsprechert (távbeszélő), az autóból Kraftwagent (erőszekeret), a hidrogénből Wasserstoffot (’vízanyag’) formált. A kis izlandi nyelv szinte minden fontos nemzetközi szót honosított neologizmusokkal vagy régi szavakhoz új, modern jelentést csatolva. A horvát azzal különbözteti meg magát a lényegében azonos szerbtől, hogy a nemzetközi szavakat „lefordítja”, úgy, mint mi a geográfiát meg a kémiát földrajzra, illetve vegytanra.

Rundfunk, azaz 'körszikra'

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A 2. magyar hadsereg a Dunakanyarnál vesztegelt.

Az Odüsszeia főhőse Candide, aki hajót ácsol, mert a munka arra jó, hogy elűzze a három legnagyobb bajt, ami az unalom, a baj, a düh.

Lajos király modernizálni akarja az országot, mert föl kell zárkóznia Európához.

Jónás egy hal szájában élt.

Ez a riasztó hír időnként fel-felröppen, hallunk és olvasunk róla. És természetesen együtt jár a buzdítással és követeléssel, hogy védjük meg anyanyelvünket a veszélytől. Egyesek úgy gondolják, hogy ez egyenesen nemzetstratégiai kérdés, a hatóságoknak is meg kell tenniük mindent a veszély kivédése érdekében.

A nyelvünkért való végletes aggodalom, amelyet olyan könnyű felszítani a tájékozatlan nagyközönségben, valószínűleg egy régi történelmi epizódban, az úgynevezett Herder-jóslatban gyökerezik.

Johann Gottfried Herder német író egy 1791-ben kiadott történelemfilozófiai művében azt jósolta, hogy a szláv és más idegen nyelvek gyűrűjében szorongó, csekély lélekszámú magyarságnak egy évszázad múlva talán a nyelvére sem fog emlékezni senki. Ma már nem igazán értjük, hogy a nálunk alig ismert szerző egyetlen odavetett mondata, amely valahogy nálunk is közismertté lett, miért okozott akkora és olyan tartós megdöbbenést hazánkban. Mert azt okozott; még Vörösmarty is erre utalt a sírral, „hol nemzet süllyed el”. A megdöbbenés egyszersmind dacot is váltott ki a kortársakból. Vigyázzunk nyelvünkre, mentsük meg az elavulástól, tegyük korszerűvé és erőssé, amilyen a nagy és sikeres nemzetek nyelve! Ez az elszánás volt a mi nyelvújításunk igazi mozgatóereje.

Johann Gottfried Herder

A laikusok között igen sokan elégedetlenek a közbeszéd új jelenségeivel. Panaszkodnak, ismert nyelvművelőknek vagy az akadémiának írnak, és szóvá teszik a megfigyelt ferdeségeket. Gyakoriak a zúgolódók között az idősebbek, a „laudatores temporis acti”, az elmúlt idők dicsérői. Háborognak, hogy miket beszélnek a mai fiatalok, milyen szavakat használnak, milyen modortalanok, bezzeg az én időmben... Persze a nyelvi illem sérelmeit, a fiatalok nyelvének durvulását és sivárodását többnyire joggal sérelmezik, de azért kifogásaikat leginkább azzal indokolják, hogy „ez eddig nem így volt, megvan ennek a régi jó módja, minek mindent fenekestől felforgatni?”

Az elégedetlenkedők nyilván úgy gondolják, hogy a változások nyelvünk épségét fenyegetik, és aki szereti anyanyelvét, az igyekszik megóvni ilyen veszélyektől.

A nyelvtudomány ezt a szemléletet ortológiának nevezi, míg az újítást értékelőt neológiának. Kazinczyt és híveit, akik a nyelvújítást meghirdették és végbevitték, az ortológus ellenfelek próbálták nevetségessé tenni a „Mondolat” című gúnyirattal. Egyébként maga Kazinczy írta le, hogy az a legjobb nyelvész, aki tüzes neológus és makacs ortológus egy személyben, tehát az újítást pártolja, de azért a nyakló nélküli felforgatást ellenzi, mert az csak zavart és bizonytalanságot kelthet.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Pangloss a háziúr kisasszonyát, Candide-ot tanítja, akivel a boldogságot keresik.

Az asszonánc a disszonánc ellentéte.

Mit jelent az egyel? Foglalja mondatba!

• Ilyen magyar szó nincsen.
• Nyáron a legtöbb ember vidéken egyeli a meggytermést.

Sokan vélekednek így, és tulajdonképpen „van benne valami”, de ha alaposabban megnézzük, kiderül, hogy fél­igazságról van szó. A magyar mondat szórendje ugyanis nem teljesen kötetlen, bár sok más nyelvvel való összehasonlítás érthetően kelt ilyen benyomást.

Az angolban például valóban bajos a szigorú alany + állítmány + tárgy vagy alany + állítmány + részeshatározó + tárgy sorrendtől eltérni, mert egészen más értelmű vagy értelmetlen lesz a közlés. Még az sem igazi szabadság, hogy más határozók az angol mondat elején is meg a végén is állhatnak, mert az előbbi esetben hangsúlytalanok, az utóbbi esetben pedig nyomatékosak, és ez jelentős különbség lehet a mondandó szempontjából.

A magyarban, főleg ha a nyomaték az állítmányon (az alábbi példáinkban a megüli igén) van, kétségtelenül kevesebb a kötöttség, túl azon persze, hogy a jelzőnek a jelzett szó előtt kell állnia. Este a füvet megüli a harmat – e mondat értelme nem, legfeljebb lejtése, dallama, hangulata változik, ha tetszés szerint átrendezzük: Este a füvet a harmat megüli; A harmat este a füvet megüli; Megüli este a harmat a füvet; Megüli este a füvet a harmat; Este megüli a harmat a füvet… és így tovább, még jó néhány változatban.

Vagyis a magyar ember úgy beszél, ahogy le van írva, és úgy ír, ahogy beszél.

És persze erre nagyon büszkék lehetünk, merthogy ez így helyes, és így logikus.

Sokan már azt is rosszallják, hogy a német sch-t ír, amikor s-t mond, bezzeg amikor s-t ír, akkor azt sz-nek ejti. A képzetlen ember naiv módon azt hiszi, hogy anyanyelvének beszédhangjai és a hozzájuk rendelt betűk között valami eleve elrendelt, szükségszerű kapcsolat van. Persze előbb-utóbb találkozik idegen nyelvekkel, és megtapasztalja, hogy ugyanazt a betűt más nyelvekben „másképp mondják”, azaz más hanghoz kapcsolják, de ebbe nehezen nyugszik bele, ösztönösen helyteleníti, és megmarad benne az az érzés, hogy csak a magyar beszél úgy, ahogy, ír, a többi nyelv erre nem igazán képes.

Aztán ha tanulni kezd egy idegen nyelvet, ahogy ma már mindenki elkezd gyerekkorától legalább egyet, de sokan kettőt vagy hármat is, egy idő után képes elfogadni, hogy más házban más a szokás a helyesírást tekintve, és igyekszik megtanulni a megszokottól eltérő hang–betű kapcsolatokat.

Azzal nincs igazán gondja, hogy az angolban az ő s-ét sh-nak írják, és ha s-t lát, sz-nek kell ejtenie. Azaz… többnyire annak, de esetleg z-nek (house) vagy éppen zs-nek (leisure). Az ea betűkapcsolatról már nem is érdemes megtanulnia, hogy í-nek ejtendő (sea, eat), mert rögtön találkozik olyan szavakkal, ahol éj-nek kell mondania (break, steak), majd előáll a bread és a dead, ott pedig e-nek hangzik…