– Hát ezekkel az ütődött almákkal mit csináljak?
– Dobd őket a szemétbe!

Azt hiszem, hogy ilyesféle párbeszéd naponta tízezer számra elhangzik nyelvünkön. És épp ilyen természetesnek érezzük ezt a bejelentést is:

Pályázat útján sok új laptopot szereztünk, és elosztottuk őket a kerület iskolái között.

Ám ha egy diák ehhez hasonlót ír a fogalmazásába, elég valószínű, hogy a tanító néni kijavítja ekképp: Dobd azokat a szemétre, meg elosztottuk azokat a kerület iskolái között. És fejére idézi a szabályt: a személyes névmás csak személyre utalhat, minden másra egyedül a mutató névmás, az az használható!

Ilyen szabályt valóban emlegetnek az iskolákban, és régen több nyelvművelő író is egyetértett vele. Arról kevesen hallottak, hogy már Arany János az ellenkezőjét bizonyította be egy cikkében, és tőle szokatlanul keményen ítélte el azt, aki ilyet állít, „aki azon feltevésből indul ki, hogy az élő nép hibásan, szabálytalanul beszél, következőleg a nyelvtudós tiszte megszabni a korlátokat, oktrojálni a törvényeket, melyek határai közt szabad csupán mozogni a nyelvnek.”

Ezért az a szabály még ott lappang a fejekben, és manapság is látni néha ilyen erőltetett szöveget különböző szintű írásokban, mondjuk konyhai recept szövegében: „…ezután tűzálló tálba tesszük a pogácsákat, és enyhén megsózzuk azokat,” és nemritkán hallani hasonlót tévében, rádióban is.

"...ezután tűzálló tálba tesszük a pogácsákat, és enyhén megsózzuk azokat"

A fenti szabály egyébként, amely a személyekhez ő-t, az élettelen dolgokhoz az-t rendel, az úgynevezett visszautaló névmásokra vonatkozik. Ezek a névmások olyasmire utalnak vissza, amit a szövegkörnyezetben, többnyire ugyanabban a mondatban már megneveztünk. Mint fentebb az ütődött almákra, illetve a laptopokra.

Ha alaposan szemügyre veszünk régi költői, írói és köznapi szövegeket, meglepve fedezzük fel, hogy a szabály annyira hibás, hogy – még az ellenkezője sem igaz! Mert bizony személyre is utalhatunk mutató névmással, például: Én a katonákra lettem volna kíváncsi, de azok már elvonultak addigra.

Ha messzebb megyünk vissza az időben, akkor sem gyakoribb a mutató névmás az élettelen dolgok esetében. Igaz, Petőfi is azt írta a fűszálakról az Akasszátok fel a királyokat! című versében, hogy „Tövestül kell kitépni azokat” – de ott, hogy a refrénnel rímeltesse a sort, mindenképp erre volt szüksége. Valójában a magyar beszédben a személyes névmás a természetes élettelen dolgokkal kapcsolatban is, mint például e versekben: Felszántom a császár udvarát, Belé vetem hazám búbaját (Népdal). Benne termő férgek erős gyökerit megőrlik (Berzsenyi).

Lássunk köznapibb szövegeket is: Mássz fel a fára, egyél róla meggyet. Itt van a késem, mess vele pár ágat. Ne ezeket, hanem náluk hosszabbakat. Hazahozta a gépet, de azóta ügyet se vetett rá.

Mássz fel a fára, egyél róla meggyet

Úgy gondolom, hogy senkinek se jutna eszébe a fenti kiemelt névmások helyébe azt erőltetni, hogy abba, abban, arról, azzal, annál, azzal, mert mindenki így érzi természetesnek, magyarosnak. Arra biztosan nem figyelnek fel a legtöbben, hogy ezek mind az ő névmás határozóragos alakja! Ha ezt tudnák, akkor magabiztosan mondanák és írnak az őket névmást élettelen dolgokra is, nem lehetne őket az állítólagos szabállyal elbizonytalanítani, mert az élő magyar nyelvben ez az általános.

Meg kell itt említeni egyetlen kivételt, a személynévmás egyes számú tárgyesetét: ezzel valóban nem utalunk vissza élettelen dolgokra. Eleinte tetszett a regény, de pár nap múlva meguntam. Nem kell hozzá, hogy őt, de azt sem, hogy azt. Az állítmány tárgyas ragja már tartalmazza őket.

Akkor hát hibázik az, aki őket helyett azokat mond vagy ír?

Semmiképpen, hisz ilyen is létezik magyarul, legfeljebb ma már nem hat természetesnek.

Ráadásul olyan helyzet is előfordul, amikor egyenest az illik a mondatba, mégpedig amikor hangsúly esik rá: Ott van még két könyv a témáról, előbb azokat olvasd el!

Végül sok esetben a legegyszerűbb megoldás elhagyni a visszautaló névmást, mert az állítmány tárgyas ragozása folytán egyszerűen fölöslegessé válik, mint a fenti pogácsás példában is: ezután tűzálló tálba tesszük a pogácsákat, és enyhén megsózzuk azokat.

Tótfalusi István