Hogyan kell verset írni?

Nyelvművelő levelek X.

Hogyan kell verset írni? – hökkentett meg a kérdésével az egyik tanítványom. Tényleg meghökkentő a kérdés: mitől vers a vers? Ritmustól és rímtől? Gyakran igen; de vannak szabadversek, csupán valamilyen hullámzással; sőt képversek, csak a látvány hullámzásával. Vannak rím nélküli versek, sőt a görög, római verselés nem is ismerte a rímet. – Képek, jelzők és más, úgymond költői eszközök teszik a verset? Ez a vélekedés szinte értelmezhetetlen. Mert mi a kép? Csak a metafora? Nincsenek képek például József Attila Születésnapomra c. versében vagy az ebben is idézett Tiszta szívvel címűben. Aztán jelzők nélkül is születtek remekművek. Kosztolányi ezt írta Ige c. hírlapi cikkében: „Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.”

József Attila

Az említett kellékek külön-külön vagy együttesen megjelenhetnek a költeményekben, de nem elégségesek a jó vershez. Mi kell hát? – Egy gondolat, egy érzés, mely tömören, mélyen megfog valamit lényünkből, az életből, a világból. A költő alapélménye formát ölthet egyetlen mondatban, mint például a rab Radnóti Miklósnak felesége utáni vágyakozása a Hetedik eklogában: „mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”; vagy egyetlen képben, mint Vajda János Húsz év múlva c. emlékezésében:

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…

Az igazi bravúr azonban, az élmény sűrítésének megragadó teljessége, ha a költő úgy tömöríti érzését vagy gondolatát, hogy minden sallangot, járulékos részt lehánt róla, mint a neutroncsillagok, melyek úgy születnek – egy hatalmas kozmikus robbanásban –, hogy a csillagok ledobják külső burkukat, s egy mérhetetlen sűrítmény formájában, perdülve küldik üzenetüket a világmindenségbe.

Győri diákköltők antológiájában találkoztam Somogyi Katalin Figyelj c. versével:

Neked szól a csend,
Neked hallgat a zaj,
Neked csobog a vér,
Neked szól, érted van,
Mindaz, ami én.

Megragadó ellentétekben szólal meg a szerelmes lénynek szóló felajánlkozás (szól a csend, hallgat a zaj), mesterien oldja fel a fiatal költő az én és a te ellentétét (érted van minden, ami én). Nincsenek a versben ún. költői szavak, nincsenek jelzők, nincsenek rímek, csak egy jól elhelyezett asszonánc (vér-én); van azonban magyaros, ütemes lüktetés, és mindenekelőtt megragad a mesterien tömörített odaadás.

Illyés Gyula

A tömörítés kápráztat el Illyés Gyula Táviratok c. verskötetének minden egyes kis versében; de tévedés ne essék: a gondolatra, az élmény mélységére koncentráló tömörséggel nagyon is összefér – adott esetben – a költőiség. Ezt példázza a költői eszközökkel takarékosan bánó kötet egyik gyöngyszeme, az Egy mellőzött tudósnak című:

Járnak fönt vakító napfényben is (ne félj)
a csillagok.
Téged is (várj!) tündököltetni fog
– tőled is megragyog –
a síri éj!

A kétszeres ellentétet (napfényben csillagok és tündököltetni fog a síri éj) még jobban kiemeli a napfény vakító jelzője, valamint a síri éjhez kapcsolódó tündököltetni fog és megragyog ige.

Ugye, nem ördöngösség a versírás? Csak egy nagy érzés, egy jó gondolat kell, hogy betöltsön minket, s aztán csak tömöríteni, sűríteni, míg egy-egy Figyelj-, illetve Táviratok-típusú gyöngyszem nem születik. Alighanem itt a határ a hétköznapi ember és a költő közt.

Bencédy József

Az írás eredeti megjelenésének helye: Kedves Hallgatóim! Válogatás a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk című műsorából (Balázs Géza, Bencédy Jószef, Deme László, Fábián Pál, Grétsy László, Szathmári István), TINTA Könyvkiadó, 2013.

A Nyelvművelő levelek sorozat korábbi bejegyzései: