Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

Félezer szavunk finnugor eredetű

Megjelent: Népszabadság, 2000. december 9.

Egy évtized alatt két kiadásban is megjelent Domokos Péternek a Szkítiától Lappóniáig című, a finnugor nyelvrokonság és a magyar őstörténet irodalmunkban tükröződő históriáját bemutató kötete. A finnugrisztika tudományos eredményeinek jelenkori társadalmi fogadtatásáról a második kiadás elő- és utószavában az elsőben olvashatónál mégis keserűbben szól a könyv. A látszólagos ellentmondásról beszélgettünk az Eötvös Loránd Tudományegyetem finnugor tanszékének vezetőjével. [Domokos Péter 2014-ben hunyt el - a szerk.]

– A második kiadás 1998-ban írt előszavának és utószavának keserűsége azóta sem oldódott bennem. Igaz, az egyetemünkön finnugor, finn és most már észt szakot is választhatnak a hallgatók – mellesleg szólva: a miénk a világ legrégibb, immár 128 éves finnugor tanszéke, 26 ezer kötetet számláló szakkönyvtárral. Igaz, hogy van finn, észt és udmurt lektorunk, finn nyelvészetet és finn irodalmat előadó vendégtanárunk, és Szombathelytől Szegedig és Pécstől Debrecenig az ország más egyetemein, főiskoláin is dolgoznak valamelyik finnugor nyelv anyanyelvi lektorai. Napvilágot látnak kiadványsorozatok, például az Uralisztikai Tanulmányok vagy a Budapesti Finnugor Füzetek kötetei. Vannak azonban a mérleg másik serpenyőjébe való tények is. Például az ELTE-n tavaly egyetlen intézetbe vonták össze a magyar nyelvészeti és a finnugor tanszékeket. Márpedig ez az önállóság bizonyos fokú elveszítésével, a meglévő szakmai műhelyek későbbi elhalásával jár, járhat. Pénzhiány miatt kevesebb értékes könyv jelenhet meg a finnugrisztika köréből, mint amennyi megjelent az előző évtizedekben. Nemcsak a kedvezőtlenebb anyagi körülmények nehezítik tudományszakunk dolgát! Hanem az is, hogy erős médiabeli, olykor politikai szándékoktól sem mentes támogatást kapnak teljességgel tudománytalan nyelvészeti, őstörténeti elméletek.

https://m.blog.hu/li/litfan/image/finnugor%20reg%C3%A9k%20%C3%A9s%20mond%C3%A1k.png

Tovább olvasom

A gyermeknyelv kutatása

Megfigyelés és kísérletezés

Megjelent: Magyarország 1977/37, 22. o.

Alighanem Pszametikhosz fáraó volt az első „gyermeknyelvkutató”. Hérodotosz beszámolója szerint a fáraó kíváncsi volt rá, hogy melyik nyelv a legősibb a világon. E rejtélyt úgy vélte megoldhatónak, hogy két gyermeket a külvilágtól teljesen elzártan neveltetett, a gyermekekhez nem volt szabad szólni. Amikor elérték a kétéves kort — folytatódik a híradás —, egyikük meg is szólalt, s a „bekosz” szót ejtette ki, ami frígül „kenyeret” jelent. Erre a fáraó kihirdette, hogy a fríg a világ legősibb nyelve.

A XIX. századig a nyelvészek még komolyan vették, hogy a gyermeknyelv tanulmányozásával választ adhatnak a nyelveredet kérdésére. Azután feladták a reményt, érdeklődésük azonban nem szűnt meg a gyermeknyelv iránt.

Nem elfogadható

Rendszeres és öntörvényű tanulmányozása a múlt század végén, e század elején kezdődött. Legelterjedtebb az úgynevezett longitudinális biografikus módszer volt, amelynek lényege, hogy egy-egy kutató hosszabb időn, olykor éveken át figyelte gyermeke nyelvi fejlődését, és tapasztalatait a krónikás hűségével feljegyezte. Ma már ez a módszer nem fogadható el; alapvető követelmény, hogy a vizsgálatok tömegesek legyenek.

A nyelvi fejlődés ugyanis viszonylag jelentős egyéni eltéréseket mutathat. Egyéves korban megjelennek az első szavak, a második életév folyamán növekszik a gyermek szótári készlete, majd kétéves korban feltűnnek az első kéttagú, ritkábban háromtagú mondatok. Előfordul azonban, hogy egyes gyerekek bizonyos fejlődési szakaszokat kihagynak, vagyis hogy az egytagú mondatokat azonnal a háromtagúak követik. Több ugyanolyan korú gyermek nyelvi fejlődésének vizsgálata esetén az ilyen kivételek nem torzíthatják el az eredményt.

https://gyerekszoba.hu/uploads/2022/02/nagy-1.jpg

Tovább olvasom

Földalatti vagy metró? „Kegyvesztett” szavak 1945 után

Nyelvszemlélet VIII.

Megjelent: Magyarország 1977/38, 37. o.

A tudomány legnagyobb tévedése, hogy csakis a tudományban hisz. Ez a szellemes aforizma a nyelvtudományra is érvényes. A nyelvet legalább olyan mértékben — ha nem jobban — alakítja a tudománytalanság, mint a tudományosság. Korántsem csak a múlt tanúskodik erről; nemritkán a jelen is. Hiába a nyelvművelők, írók, költők tiszteletre méltó igyekezete, hangjuk olykor afféle pusztába kiáltott szó. Még akkor sem hallgatnak rájuk, amikor igazukhoz kétség sem férhet, s mondandójuk megszívlelése szerfölött egyszerű volna. Mint például a metró esetében. Annak idején a Népszabadságban Boldizsár Iván emelt szót az idegen kifejezés ellen, mindhiába. A Budapesti Közlekedési Vállalat is igazat adott neki, ám sajnálkozva közölte: javaslata megkésett, már elkészültek az akkoriban megnyitás előtt álló első szakasz táblái, utcai föliratai, tájékoztató füzetei, s ezek kicserélése egyetlen szó miatt drága mulatság volna.

https://s.24.hu/app/uploads/2020/04/a_metro_astoria_allomasa-_fortepan_17355.jpgA 2-es metró már nem földalatti néven indult

Tovább olvasom
Címkék: nyelvszemlélet

A kipusztult jövő idő, avagy egy új magyar nyelvtan felé

Nyelvszemlélet VII.

Megjelent: Magyarország 1977/37, 21. o.

Látszólag nagyon egyszerű kérdés: hányféleképpen lehet ragozni egy magyar szót? A válasz meghökkentő: mindmáig nem tudjuk pontosan megmondani. A feleleten idestova száz esztendeje vitatkoznak a nyelvészek. Simonyi Zsigmond egész könyvet szentelt a kérdésnek („A magyar névragozás nyelvtörténeti alapon”, Budapest, 1887), s ebben sajátos rekordot ért el: szerinte egy magyar szónak kereken 30 esete lehet. Ennél több eset mellett egyetlen nyelvtudós sem tette le a garast. Sylvester János, az első magyar nyelvtankönyv szerzője 1539-ben még csupán 6-ot említett, Antal László 1977-ben megjelent könyvében összesen 17-et. S a legutóbbi évtizedekben napvilágot látott nyelvtankönyvek alapján ember legyen a talpán, aki az eligazodásra vállalkozik: Lotz János 1939-ben 24 esetet sorolt föl, T. Sebeok 1946-ban 17-et, R. Hall 1948-ban 19-et, K. Majtyinszkaja 1955-ben 16-ot, Tompa József 1959-ben 26-ot, „A mai magyar nyelv rendszere” című 1961-es munka 28-at.

„Várandok”

S ezek az egymásnak ellentmondó számok csakis a névszóragozás bizonytalanságait tükrözik. Ha az igeragozás kérdésességeit is hozzájuk számítanánk, akkor még nyilvánvalóbbá válna az a tökéletes nyelvtani káosz, amely amúgy sem szorul bizonyításra. Nem csoda, hogy az indoeurópai anyanyelvűek elborzadnak a magyartól: ők legföljebb nyolc esettel fejezik ki magukat. Ehhez képest valóban tenger sok az a 33 elem — képző, jel, rag, névutó —, amelyet a magyarnyelvtan-írók munkáikban fölsorakoztatnak. Mégpedig úgy, hogy a közöttük levő különbségek elmosódnak: amit egyikük ragnak tekint, azt másikuk képzőnek vagy névutónak.

Antal László „Egy új magyar nyelvtan felé” című könyvében megpróbált némi rendet teremteni a dzsungelben. A strukturalista nyelvtudományt hívta segítségül, hogy fölfedje egyrészt a képzők és ragok, másrészt a ragok és névutók közötti eltéréseket. Jellemző, hogy 24 oldalas — egyébként kitűnő — okfejtés eredményeként jutott el a végső megállapításhoz, fölsorolva az ember főnév 17 esetét. (Az 1200-as évekből származó első magyar nyelvemlékekben 11 eset fordul elő. A középkorban használatos esetek száma már 20. Közülük 2 azóta kipusztult, 1 esetragból pedig képző lett, maradt tehát 17. Legalábbis a strukturalista fölfogás szerint...)

„Jól ismerjük a magyar igét?” — teszi föl szóban forgó könyvében a kérdést Antal László. Okkal. Nemcsak azért, mert a klasszikus nyelvtan már meghatározásával sem volt képes megbirkózni. S hasonló bizonytalanság lengi körül ragozását is: félő, hogy némely igeesetet valójában inkább főnévi jellegűnek kellene tekinteni, másokat pedig sajátos mondattani szerkezetnek, esetleg önálló szófajnak.

Antal László legmeglepőbb állítása: a magyar igének tulajdonképpen nincs jövő ideje. Valaha volt, de kipusztult. Az, amit mi jövő időnek hiszünk, nem ragozás révén jön létre, hanem két ige összekapcsolásával („várni fogok”; a kipusztult alak: „várandok”). Ha igeragozásnak tekintenénk valamennyi — hasonló összekapcsolással létrehozott — szerkezetet („várni akarok”, „yárni kívánok”), akkor óhajtó, kívánó, illetve annyiféle mód létezését kellene elfogadni, ahány ige állítható a főnévi igenév mellé. Márpedig ez nyilvánvaló képtelenség. Bár a jelenség nem egyedülálló. A magyar névszónak sincs birtokos esete. A birtokos viszonyt alanyeset és birtokjel („a kutya háza”) vagy részes eset és birtokjel („a kutyának a háza”) összekapcsolásával fejezzük ki.

https://kutyaeledelbolt.hu/wp-content/uploads/2021/09/Trixie-Lodge-Teraszos-Kutyahaz-03.jpg
A birtokos viszonyt alanyeset és birtokjel („a kutya háza”) vagy részes eset és birtokjel („a kutyának a háza”) összekapcsolásával fejezzük ki.

Kísérteties azonosság

Nem ez az egyetlen rendhagyó rokon vonás a magyar ige és névszó ragozásában. Antal Lászlónak is föltűnik az, amiről Illyés „Hunok Párizsban” című regényében több mint három évtizeddel ezelőtt írt: a ragok számottevő részének kísérteties azonossága, ö ugyan nem a zár ige és a zár főnév ragozását állítja egymás mellé, hanem az ad-kar-véd-kéz négyesét. Ez a következőképpen fest:

ad-om kar-om véd-em kez-em
ad-od  kar-od  véd-ed kez-ed
ad-ja kar-ja  véd-i kez-e
ad-unk kar-unk véd-ünk  kez-ünk
ad-tok kar-otok véd-tek kez-etek
ad-ják kar-juk véd-ik kez-ük


A táblázat alapján kézenfekvő a kérdés: a magyarban csaknem teljesen ugyanúgy ragozzák az igét, mint a főnevet? S ha figyelembe vesszük is, hogy a megegyezés némi ügyeskedés árán jött létre, hiszen a tárgyas és tárgyatlan igeragok közül mindig azokat használta, amelyek nem okoztak eltérést, mindezt semmiképpen sem lehet véletlennek tekinteni. Hanem minek? — ötlik föl az emberben az újabb kérdés.

Illyés szerint a magyarázat: a magyar nyelv eredetileg egyféle ragozást ismert, azaz valaha valamennyi szófaj különböző eseteinek képzési módja azonos volt. Tehát nem volt külön névszói és külön igeragozás. Bár a nyelvfejlődés során keletkeztek bizonyos ragozási eltérések, ezek azonban az alapelven nem változtattak. Mindenekelőtt azért nem, mert a magyar szavak, mintegy azonos tőről fakadva, sokkal inkább rokonságban állnak egymással, semhogy az indoeurópai nyelvekre jellemző különféle szófafajokra lehetne osztani őket. Az igék és névszók jelenlegi elkülönítése tehát éppúgy idegen a magyar nyelvtől, mint ragozásuk rokon vonásainak nyelvtani elködösítése. (Illyés mindezt húsz évvel a „Hunok Párizsban” születése után fejtette ki „Nehéz nyelv-e a magyar?” című tanulmányában. A ragozás egységességével éppen azt kívánta érzékeltetni, hogy valójában a magyar sokkal egyszerűbb nyelv, mint azt az idegenek hiszik. Ebben ugyan sok igazság van, de annyi bizonyos, hogy a magyart aligha lehet könnyen elsajátítható nyelvnek tekinteni.)

Antal László sokkal meghökkentőbb következtetésekre jut, mint Illyés: „A mai magyar nyelvben sem főnévragozás, sem melléknévragozás, sem névmási ragozás, általában semmiféle névszói ragozás nincsen. A mai magyar nyelvben sohasem az egyes szavakat (a névszókat) ragozzuk, hanem mindig a nominális szintagmát...” (Szintagma magyarul olyan szócsoportot jelent, amely „szerkezeti egységként viselkedik a mondatban”. Mint például „a ház”, „a régi ház” stb. Ezek ugyanis közvetlen alkotórészei — pontosabban alanyai — lehetnek egy olyan mondatnak, amelynek másik része „a dombon áll”.)

Az (egy) + et

Miként bizonyítja be Antal László fölöttébb bizarr föltevését? Igen egyszerűen. Megkurtít egy példamondatot:

  1. Péter talált egy izgalmas könyvet
  2. Péter talált egy izgalmasat
  3. Péter talált egyet

Jól látható, hogy a mondat rövidülésének megfelelően a tárgy ragját mindig másik szó veszi át. Mégpedig nem akármilyen szó, hanem az éppen soron következő „rangidős”. Ahhoz hasonlatosan, mint a harcoló seregben: ha a parancsnokot golyó éri, a rang szerint utána következő lép a helyébe, s veszi át tőle a parancsnokságot. A nyelvészet kifejezéseivel élve: a rag mindig a szócsoport (szintagma) legfontosabb tagján jelenik meg. Tehát nem egyik vagy másik szóhoz tartozik, hanem az egész szócsoporthoz (szintagmához). Ez a szabály akkor sem változik, ha — határesetben — a mondatrészt alkotó szócsoport egyetlen szóvá zsugorodik össze:

(egy izgalmas könyv)+et
(egy izgalmas)+at
(egy)+et

Ebből a képletből még egy nagyon fontos dolog kiviláglik: a finnugor szellemiség. Az indoeurópai nyelvek ugyanis — néhány kivételtől eltekintve — egyaránt ragozzák a jelzőt, a jelzett szót, valamint a hozzájuk tartozó névelőt. S a ragok átcsoportosítása-átruházása elképzelhetetlen, mert nyelvtanilag a mondat rögvest hibássá válna. Antal László minden bizonnyal valami olyasmit fedezett föl, ami kizárólag a finnugor nyelvek sajátja, és nem érvényes a többi európai nyelvre.

https://images.pexels.com/photos/247899/pexels-photo-247899.jpegPéter talált egy izgalmas könyvet / egy izgalmasat / egyet

Kristályképződés?

A fölfedezés furcsamód ellentmondásra késztet: sokkal többre enged következtetni, mint csupán a ragozásról alkotott klasszikus szemlélet megváltoztatására. Antal László tudniillik szerfölött szerényen — vagy talán túlontúl mértéktartóan — beéri ennyivel. Igaz, az sem lebecsülendő megállapítás: helyesebb a mondatrészeket alkotó szócsoportok egységes ragozásáról beszélni, mintsem külön-külön a főnevekéről, az igékéről, a névmásokéról. Az utóbbiakat — a közöttük levő eltérések miatt — a szócsoportragozás egyes válfajainak — latin kifejezéssel deklinációinak — célszerű tekinteni.

Ám a ragozás sajátosságai a nyelv mélyebben rejlő törvényszerűségeiből fakadnak. Annak az alig nyomon követhető folyamatnak a felszíni megnyilvánulásai, amelynek során szavakban ölt testet a gondolat. A magyar mondat születése, úgy látszik, másként zajlik le, mint eddig sejtették. A szavak nem téglaszerűen egymáshoz illeszkedve építik föl, hanem sajátos gondolati csomópontok köré csoportosulva. Nagyjából a kristályképződéshez hasonlóan: először a kristályosodáshoz szükséges gócok alakulnak ki, ezekre rakódnak rá a molekulák, végül a kiteljesedett gócokból áll össze az egész kristály. Éppen úgy, ahogyan a mondat a molekulákra emlékeztető szócsoportokból. Továbbra is természettudományos hasonlattal élve: a szócsoportok, akár a molekulák, közbülső állapotot képviselnek a szavak, azaz az atomok és a mondat, azaz a teljes anyag között. Ez az állapot minőségileg különbözik egyiktől is, másiktól is. Sajátos tulajdonságai vannak, nyilván nemcsak ragozási szempontból. Ezekről, persze, egyelőre csupán sejteni-föltételezni lehet egyet s mást. A nyelvtudományra vár a feladat, hogy kiderítse, közülük melyek helytállóak, s melyek nem. Ennek alapján nyílik majd lehetőség arra, hogy fölvázolják a magyar mondat szerkezetének árnyaltabb, pontosabb nyelvtani képét.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós

Magyar-e a magyar nyelvtan ?

Nyelvszemlélet VI.

Megjelent: Magyarország 1977/36, 21. o.

A II. világháború legnyomasztóbb időszakában — amikor Magyarországot megszállta a német hadsereg — önéletrajzi regényének utolsó fejezetein dolgozott Illyés Gyula. Az utcákon nyilas pártszolgálatos suhancok száguldoztak, amikor ő lélekben a húszas évek Párizsát járta. Annak idején barátaival együtt a fehérterror miatt hagyta el az országot, és úgyszólván egyik napról a másikra az összehasonlíthatatlanul szabadabb, művészileg forrongó francia fővárosban többé-kevésbé maga is részesévé vált „a szellem egyik legérdemlegesebb, legszebb lázadásának”. A „Hunok Párizsban” főhőse — egy bordélyházban átivott éjszaka után, útban a lebujszerű Fésülködő Majom felé — egy utcasarkon mondja el kapatos társainak azt, amit akkoriban meghökkentő volta miatt komoly tanulmányban aligha lehetett volna kifejteni.

https://egyeb.kultura.hu/uploads/media/default/0002/97/thumb_196492_default_big.jpgIllyés Gyula

Tovább olvasom

Miért három és miért magyar?

Ha azt mondom, hogy „három a magyar”, szinte mindenki azonnal rávágja, hogy „igazság”! Ám két évszázaddal ezelőtt másképp lett volna. Akkoriban ugyanis még ez a mondás nem született meg, ám hasonlóból volt kínálat. A korabeli gyűjtemények egyik éllovasa a „három a magyar próba”, de járta az is, hogy „Három a szentszám” vagy épp „Három a tánc”.

A mai tudományos közvélemény egy a középkorból származó, ám a szerzőt tekintve bizonytalan eredetű latin formulát ad meg előképként. Az „omne trinum perfectum” fordítása úgy hangzik, hogy „minden hármasság tökéletes”. Épp ez a három szó egyébként számos teológiai, illetve erkölcsfilozófiai mű címében megjelenik.

Ám a hármas – mint szám – kiemelt jelentősége nyilvánvalóan még csak nem is a Szentháromsággal kezdődik. Ez utóbbi kifejezést a Bibliában ugyanis hiába keresnénk – bár az Atya, Fú, Szentlélek hármassága természetesen megjelenik –, mert a tan a korai kereszténység idején formálódott, s kezdetei a második századra vezethetők vissza. A Szentírásban ugyanakkor természetesen fontos szerepet játszik a három: Ádám fiainak száma, ennyi ajándékot hoznak a bölcsek a gyermek Jézusnak, ennyiszer mutatott be áldozatot egy évben Salamon és még sorolhatnánk.

https://www.part-oldalak.hu/wordpress/wp-content/uploads/2022/09/160320_Rubljov_Szentharomsag.jpgAndrej Rubljov Szentháromság-ikonjának részlete

Tovább olvasom

A műfajteremtő szótáríró-műfordító, Bart István

Az alábbi írás részben a cultura.hu cikke alapján készült.

Bart István (1944-2019) író, műfordító, könyvkiadó vallotta, hogy „a minőségi könyv alkotása nagyon drága mulatság, sokszor évekig tartó és lassan megtérülő beruházás”.

1973 óta dolgozott a magyar könyvkiadásban, először az Európa Könyvkiadó legendás időszakában szerkesztőként, majd két évtizeden keresztül a Corvina Könyvkiadó igazgatójaként.

https://i0.wp.com/librarius.hu/wp-content/uploads/2019/06/Bart-Istv%C3%A1n.jpg?w=1300&ssl=1Bart István (1944-2019)

Tovább olvasom

Régi szavaink emlékezete...

Megjelent a Tanító magazinban: 2014 (52. évfolyam) 4. szám, 18-20. oldal.

„Élnek még? Ó, én még gyakran találkozom velük. Olykor-olykor, mint az öreg koldusok, mankóikkal kopogtatják meg az ajtónkat.(Kosztolányi Dezső)

Nem véletlenül választottuk Kosztolányinak a Nyugat 1909. szeptember 1-jén megjelent Öreg szavak című tárcájából a fenti részletet, mely ma a Nyelv és lélek című gyűjteményes kötetében olvasható. Mostani írásunkban ugyanis a régi szavaink világába tekintünk be. Szándékunk kettős, részint felhívjuk olvasóink figyelmét a magyar nyelv olyan régi szavaira, melyek java része ma már nem tagja aktív szókincsünknek, ám olvasmányokban, korabeli történetekben számtalanszor találkozhatunk velük, részint pedig mint több ma is használatos szavunk elődjéről szólhatunk róluk.

Valamennyi nyelv egy-egy nemzet kultúrájának hordozója; így van ez magyar anyanyelvünk esetében is. Nyelvtani rendszerének egységessé tétele, alkalmankénti felülvizsgálata a nyelv szabályos és helyes használatának egyik alapfeltétele. Ám ugyanilyen kötelességünk, hogy szókincsét is több szempontból - időről időre - számba vegyük.

A szókincs tagolódása és változása

A nyelvek szókészlete tagolt. A magyar nyelv is több szempont alapján rétegződik. Ilyenek: a szavak társadalmi fontossága; a szavak eltérései tájak, tájegységek szerint; a szavakat használó társadalmi rétegek szerint, eredetük szerint, de e szempontsorba tartoznak a szavaknál összetettebb nyelvi egységek is (vö.: Hernádi S., 1972).

A nyelvek szókincse folyamatosan változik: folyamatosan születnek és áramlanak be a nyelvbe új szavak, ugyanakkor a már nem használatos elemeinek használata előbb csak ritkul, aztán lassan feledésbe merül, majd kiveszik a nyelvhasználatból. E folyamat azonban nem minden korban azonos ütemű. Amikor a társadalom, annak anyagi és szellemi kultúrája gyors változáson esik át, a szókincs módosulása erőteljesebbé válik. A mögöttünk hagyott évszázad gyors és időnként váratlan változásai is nyomot hagytak nyelvünkben. Korábban közismert szavaink kikerültek a nyelvhasználatból, ám azelőtt soha nem hallott szavak is megjelentek és gyorsan elterjedtek beszédünkben és írásunkban. Szókincsünk elemeinek változására, több esetben egy-egy szó elfeledetté válására nincs észszerű válasz. Pl.: eltűnt a verő, hogy helyet adjon az idegen kalapácsnak, és a búzafő szavunk sem tudott megbirkózni a szláv kalász szóval.

https://images.pexels.com/photos/209235/pexels-photo-209235.jpeg?auto=compress&cs=tinysrgb&w=1260&h=750&dpr=1A kalapácsra már nem mondjuk azt, hogy verő

Tovább olvasom

Csak a szabályosan képzett szó elfogadható? - Szarvas Gábor és Arany vitája

Nyelvszemlélet V.

Megjelent: Magyarország 1977/34, 21. o.

A nyelvészek tehát azt vallják: nincs értelme hadakozni a meggyökeresedett idegenszerűségek ellen, kiirtásuk teljesen kilátástalan. Az írástudók, úgy tetszik, kérlelhetetlenebbek, ők mintha ma is Szarvas Gáborral, az 1872-ben napvilágot látott — s mindmáig megjelenő — Magyar Nyelvőr első szerkesztőjével értenének egyet: a bűn akkor is bűn, ha sokan követik el.

Furcsamód nem nyelvész, hanem múlt századbeli író véleménye szól az engedékenyebb magatartás mellett. „Ki azon feltételből indul ki — írta Arany János »Visszatekintés« című tanulmányában —, hogy az élő nép, nem egyedenként vagy tájankint, hanem egész összlétében hibásan, szabálytalanul beszél... ahhoz jelenleg nincs szavam.” (A szigorú Szarvas Gábor és a megértőbb Arany egyébként sokat pörlekedett egymással, s nem csupán a nyelvszokás megítélése kapcsán. Vitájukat a nyelvújítás korszakában keletkezett szavak lobbantották lángra. A nyelv tudósa kiirtásra kárhoztatta közülük mindazokat, amelyek valóban torzszülöttek voltak. Mint például a világegyetemet betöltő latin matéria magyar megfelelőjét, amely csakugyan elképesztő hozzá nem értéssel született. Annak idején így okoskodtak ugyanis, hogy a matéria szó alapja a mater, magyarul anya; a föld viszont számottevő részben agyag. A kettő párosítása az anyag. Szarvas Gábor joggal lázadt a tudomány nevében a nyelv törvényeinek ilyesféle semmibe vevése ellen. Ám az idő — Aranyt igazolta.)

https://images.pexels.com/photos/41951/solar-system-emergence-spitzer-telescope-telescope-41951.jpegA világegyetemet betöltő matéria: anyag (anya + agyag)

Tovább olvasom

„Tiszta” magyarság? Közeledés az európai nyelvekhez

Nyelvszemlélet IV.

Megjelent: Magyarország 1977/34, 21. o.

Rivarol, „a legfranciább francia” — Voltaire jellemezte így — a XVIII. század végén anyanyelvéről tartott előadást a berlini Akadémián: „A mondat rendje és szerkezete — magyarázta tudós hallgatóságának —, ez különbözteti meg a mi nyelvünket a régi és modern nyelvektől. Ez a rend mindig célra irányzott és szükségszerűen világos. A francia először a beszéd alanyát nevezi meg, aztán az igét, vagyis a cselekvést, és végül a cselekvés tárgyát: ez mindenki szemében a természetes logika, így kívánja a józan ész. Nos, a helyes okoskodásra ez az oly alkalmas és szükséges rend majdnem mindig szembekerül az érzéssel és érzettel: azok először az elsőként feltűnő tárgyat nevezik néven. Épp ezért minden nép elejti a közvetlen szórendet és többé-kevésbé merész fordulatokhoz folyamodik, ahogy a különféle érzelem meg a szavak összehangzása követeli; mindenütt a fordított szórend járja, mert erősebb ura az embernek a szenvedélye, mint az esze... Bennünket, franciákat hiába dúlnak fel a szenvedélyek, és hiába nógatnak az érzelmek rendje felé; a francia mondattan megvesztegethetetlen. Innen ered ez a csodálatos világosság, nyelvünk örök alapja. Ami nem világos, nem francia.”

S joggal hozzátehetjük: nem is magyar. Pontosabban fogalmazva: nem magyaros. Bárha Rivarol talán túlságosan élesen állítja szembe az értelem és érzelem kisugárzását. Hiszen az egész modern magyar líra a magával ragadó szenvedély és a metsző gondolatiság magas fokú nyelvi ötvöződése. A szenvedélyesség nem föltétlenül vakítja el az embert; föl is villanthat előtte olyasmit, amiről azelőtt fogalma sem volt. Sőt, gondolatait olyan magasságokba röpítheti, ahová hűvös, szenvtelen észjárással képtelenség fölemelkedni.

Mély vagy magas hó?

Ugyancsak vitatható, amit Rivarol a szabad szórendű nyelvekről vall. Szerinte ezek „tele vannak csapdával”. S példa gyanánt az ókor mindmáig élő nyelvét idézi: „A latin mondatban úgy állong az olvasó, mint vándor a keresztútnál: várja, hogy minden értesülést megkapjon a szavak összefüggéséről; fülel, és elméje, amely csak azért bontogatta a szövevényt, hogy újat szőjön, olyanformán bogozza ki végül a mondat értelmét, akár egy feladványt. A francia próza haladtában bontakozik, kecsesen és nemesen gördül. Biztosan jár mondatai szerkezetén, több szerencsével hatol be az elvont dolgok tárgyalásába; bölcsességet, bizalmat sugall a gondolatnak. A filozófusok azért fogadták örökül, mert fáklyája is a tudománynak, amelyet leír.”

https://images.pexels.com/photos/45204/alm-friuli-snow-snowfall-45204.jpegMagas hó vagy mély hó? Attól függ, honnan nézzük!

Tovább olvasom
süti beállítások módosítása