Megjelent: Magyarország 1977/38, 37. o.

A tudomány legnagyobb tévedése, hogy csakis a tudományban hisz. Ez a szellemes aforizma a nyelvtudományra is érvényes. A nyelvet legalább olyan mértékben — ha nem jobban — alakítja a tudománytalanság, mint a tudományosság. Korántsem csak a múlt tanúskodik erről; nemritkán a jelen is. Hiába a nyelvművelők, írók, költők tiszteletre méltó igyekezete, hangjuk olykor afféle pusztába kiáltott szó. Még akkor sem hallgatnak rájuk, amikor igazukhoz kétség sem férhet, s mondandójuk megszívlelése szerfölött egyszerű volna. Mint például a metró esetében. Annak idején a Népszabadságban Boldizsár Iván emelt szót az idegen kifejezés ellen, mindhiába. A Budapesti Közlekedési Vállalat is igazat adott neki, ám sajnálkozva közölte: javaslata megkésett, már elkészültek az akkoriban megnyitás előtt álló első szakasz táblái, utcai föliratai, tájékoztató füzetei, s ezek kicserélése egyetlen szó miatt drága mulatság volna.

A 2-es metró már nem földalatti néven indult

Nyelv és szellem

Sikerült tehát megtakarítani némi pénzt egy magyar szó kiveszésre ítélése árán. Túlzás? Nemigen. Egyelőre ugyan még tartja magát az idestova százesztendős millenniumi földalatti neve, ámbár már (különben rokonszenvesen hangzó) kisföldalatti lett belőle. Méltán, mert újszülött testvére, a metró, évről évre terebélyesedik. S aligha kell hozzá különösebb jóstehetség: a terebélyesedéssel együtt terjed a metró szó használata is, fokozatosan háttérbe szorítva magyar megfelelőjét, amelyből idővel minden bizonnyal afféle kedves nyelvi csodabogár lesz.

A példa jellemző mivolta persze vitatható. Csak ritkán van rá mód, hogy ennyire egyszerű lehetőség kínálkozzék a magyarosság érvényesítésére. (Más lapra tartozik, hogy — mint a föntiek tanúsítják — még ilyenkor sem élnek vele.) Vannak azonban olyan meggyökeresedettségek, amelyeknek kiirtása sokkal nehezebb. A hivatali nyelv például máig sem tudott megszabadulni az osztrák—magyar monarchiabeli örökségtől. Időközben ugyan lezajlott két világháború, országok tűntek el a térképről, Európa, sőt a többi földrész arcára múlt századbeli szemmel rá sem lehet ismerni, aki azonban betéved egyik-másik hivatalba, vagy rendelkezések, előírások, figyelmeztetések, fölhívások kacifántos szövegén küszködi keresztül magát, okkal hiheti azt, hogy a Földet ki lehet fordítani sarkaiból, a hivatalnokszellemet azonban nem. Egy ebadófizetési fölszólítás ma is csaknem úgy fest, mintha a császári és királyi adóhivatal küldte volna. Nem bizalmat, hanem bizalmatlanságot előlegez. Nem abból indul ki, hogy be fogják fizetni a szóban forgó összeget, hanem — kimondva-kimondatlan — abból, hogy nem. Tehát rögvest paragrafusokon nyugvó büntetések sorát helyezi kilátásba.

Szerfölött naivitásra vall azt hinni, hogy az ilyesfajta fölszólítás elsősorban nyelvileg hibás. A szelleme ósdi. S ezt az sem teszi semmissé, hogyha mondanivalóját magyaros formába öntik. Legföljebb afféle udvarias, burkolt fenyegetés lesz belőle. A hivatalnokszellemmel nem a nyelvésznek kell szembeszegülnie, hanem annak a társadalomnak, amely komolyan veszi a szocialista demokrácia meghonosítását.

(A félreértéseket elkerülendő: azért persze a rendeleteknek, utasításoknak és társaiknak csöppet sem ártana az a bizonyos nyelvészfésű. Még a törvények szövegére is jócskán ráférne a fölösleges bonyolultságok és fontoskodások kifésülése. A pontosság és a jogi szakszerűség tudniillik nagyon is összeegyeztethető a magyarossággal. Már csak azért is, mert jórészt a közérthetőségen múlik a bennük foglaltak igazi társadalmi érvényesülése. A szocialista rend törvényei nem a beavatottak szűk köréhez kell hogy szóljanak, hanem a kétkezi munkástól kezdve az értelmiségig mindenkihez. Ha a többség számára nem érthetőek a paragrafusok, akkor az írottból sohasem lesz íratlan törvény, amely nem külső kényszerként nehezedik az emberre, hanem legbensőjéből fakadó szükségszerűségként irányítja életét.)

Hajdu Endre: Szómúzeum

Lándzsatörés, páncélzúzás

Mindez napnál világosabban tanúskodik arról, ami csakugyan közhelyszámba megy, mégis cáfolhatatlan igazság: a nyelv a társadalom terméke. Fejlettsége, illetve elmaradottsága úgyszintén. Szellemileg sekélyes társadalom nyelve sem lehet különb, hiszen csak az tükröződhet benne, aminek a kifejezésére használják. Az eredeti gondolatoktól való idegenkedés éppúgy meglátszik rajta, mint az új iránti fogékonyság. A társadalom erényeit éppúgy magán viseli, mint gyarlóságait. Történelmi értelemben is. Szavaiban, fordulataiban, hangzásvilágában kitörölhetetlenül él a múlt, fény- és árnyoldalaival együtt. Nincs értelme megszépíteni semmit: a nyelvben, akár a folyóvízben, van ugyan természetes öntisztító képesség, amely idővel elbomlasztja a beléömlött szennyet, ám korántsem teljesen nyom nélkül. A bomlástermékek üledéke megmarad benne. Ha valaki okos hozzáértéssel vallatóra fogja a magyart, minden bizonnyal ki tudja belőle olvasni nemzeti jellemvonásainak értékeit és értéktelenségeit csakúgy, mint történelmünk fölemelő és lealacsonyító mozzanatait.

A szófejtés szép példáját tárja elénk Illyés Gyula „Magyar beszéd” című eszmefuttatásában, a kenyértörésről töprengve. Maga a kifejezés annyira szemléletes, hogy parányi magyarázatra sem szorul:

„Az összekülönbözés végső mozzanatát jelenti, mindnyájan ma is elevenen érzékeljük. A véleménykülönbség nincs-továbbját. »Kenyértörésre került a sor« — azt fejezi ki, megszűntek az érvek; a szép szavak derűs ege helyett most már a tettek villámviharos kora jött... Szemünk előtt szinte a jelenet. Két katona, két pásztor, két vándorlegény — vagy akár egy kis csapat — eddig egy közös kenyérből szelt... De valami miatt belviszály tört ki. A két pásztor nem értett szót. A kis csapat katona szétkülönbözött... Éles szavak, sőt szitkok váltódtak. Olyanok, hogy — maguk is érzik — soha többé nem békülhetnek össze. Azaz itt a lándzsatörés, a páncélzúzás pillanata, ahogy más nyelvek értékes etimológiai örökségül ma is mondják. A mi pásztoraink és nyanyáink, lám, nem lándzsát törnek, nem pákát, még csak fejet se. Villámló szemmel, összezárt foggal, orron át fútt levegővel, indulatok forrpontján is lám — igazságot tesznek. Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be, a kenyeret törik szét, nyilván remegő kézzel, de mindent legyőző, mindennél hatalmasabb jogérzettel.”

Nem aránypár

Aki persze magyarnak születik, az elfogult: aligha képes úgy boncolni anyanyelvét, mintha semmi köze sem volna hozzá. Elfogultsága mindenekelőtt bizakodásában ölt testet. Bizonyos benne, hogy a társadalom fölemelkedésével együtt a nyelv is egyre tökéletesebbé válik. Ez az összekapcsolódás nem matematikai jellegű. Nem olyan, mint az aránypár: az egyik változása rögvest maga után vonja a másikét. A társadalom átalakulása olykor robbanásszerűen zajlik le, a nyelvé szinte sohasem. (A viszonylag gyors nyelvi átalakulások zöme mögött többnyire hiába keressük a társadalmi indítékot. Születnek divatos szavak, amelyek kérészéletűek. Hirtelen tűnnek föl, majd szinte nyomtalanul múlnak ki. Vannak egy-egy korra fölöttébb jellemző fordulatok, szófűzések; egy ideig úgyszólván mindenki használja őket, már-már azt hinnők, gyökeret eresztettek, ám egyszer csak megunják őket, akár a gyerekek kedvenc játékukat, s máris a nyelvi szemétdombon találják magukat. Fölösleges bizonygatni: az efféléknek nem sok közük van a társadalmi átalakulásokból fakadó nyelvi változásokhoz.)

Hatalmat tanulni

Ellentmondani látszik ennek az, ami például 1945-ben Magyarországon történt. Szinte egyik napról a másikra befellegzett az „úriember”-nek és még jó néhány társának. A pár hónappal azelőtt udvariasnak számító megszólítások egyik-másikából sértés vagy jobb esetben gúnyolódás lett. A „kezeit csókolom”, a „méltóztassék”, a „nagyságos asszony” egyenesen politikai hovatartozást fejezett ki. Érthető: egyik napról a másikra egy csapásra megváltoztak az emberek közötti viszonyok. Végérvényesnek hitt alárendeltségek váltak hirtelen semmivé, életre szólónak vélt vastörvények foszlottak pillanatok alatt szét. Helyükbe gyökeresen új kapcsolatok léptek, nemegyszer mosolygásra késztető megszólításbeli, köszönésbeli külsőségekkel párosulva. Ezek túlnyomórészt feledésbe merültek, közben egyik-másik „kegyvesztett” szó ismét polgárjogot nyert, ily módon is érzékeltetve, hogy mindez meglehetősen fölszínes nyelvi tünet, noha a kelleténél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottak neki.

Nyelv és társadalom egymásra hatását nem lehet köszönések és megszólítások színeváltozására leegyszerűsíteni. Arra már a múlt század közepe tájt Marx is rájött, nyilván személyes tapasztalatai alapján, hogy „az eszmék nem léteznek a nyelvtől elválasztva”. S „A német ideológiá"-ban pedig kifejtette: „Az uralkodó osztály gondolatai minden korszakban az uralkodó gondolatok.” A szóban forgó osztály hatalma tehát nyelvi hatalom is. A XX. század történelme a tanú rá, mennyire nehéz ennek a birtokába jutni. Mennyi erőfeszítést, mennyi időt, mennyi energiát kíván. S talán még nehezebb okosan élni vele. Arra használni, amire való: az emberi-közösségi boldogulás, a szellemi gyarapodás, a nemzeti-társadalmi élet kiteljesedésének elősegítésére.

Veszprémi Miklós