Megjelent: Magyarország 1977/34, 21. o.

A nyelvészek tehát azt vallják: nincs értelme hadakozni a meggyökeresedett idegenszerűségek ellen, kiirtásuk teljesen kilátástalan. Az írástudók, úgy tetszik, kérlelhetetlenebbek, ők mintha ma is Szarvas Gáborral, az 1872-ben napvilágot látott — s mindmáig megjelenő — Magyar Nyelvőr első szerkesztőjével értenének egyet: a bűn akkor is bűn, ha sokan követik el.

Furcsamód nem nyelvész, hanem múlt századbeli író véleménye szól az engedékenyebb magatartás mellett. „Ki azon feltételből indul ki — írta Arany János »Visszatekintés« című tanulmányában —, hogy az élő nép, nem egyedenként vagy tájankint, hanem egész összlétében hibásan, szabálytalanul beszél... ahhoz jelenleg nincs szavam.” (A szigorú Szarvas Gábor és a megértőbb Arany egyébként sokat pörlekedett egymással, s nem csupán a nyelvszokás megítélése kapcsán. Vitájukat a nyelvújítás korszakában keletkezett szavak lobbantották lángra. A nyelv tudósa kiirtásra kárhoztatta közülük mindazokat, amelyek valóban torzszülöttek voltak. Mint például a világegyetemet betöltő latin matéria magyar megfelelőjét, amely csakugyan elképesztő hozzá nem értéssel született. Annak idején így okoskodtak ugyanis, hogy a matéria szó alapja a mater, magyarul anya; a föld viszont számottevő részben agyag. A kettő párosítása az anyag. Szarvas Gábor joggal lázadt a tudomány nevében a nyelv törvényeinek ilyesféle semmibe vevése ellen. Ám az idő — Aranyt igazolta.)

A világegyetemet betöltő matéria: anyag (anya + agyag)

„Ha a tyúknak füle volna.."

Az idézett példa természetesen nem a tudománytalanság érvényesülése mellett szól. Sokkal helyesebb a magyar nyelv teherbíró képességének bizonyítékát látni benne. A nyelvújítás korszaka körülbelül 10 000 olyan szóval gyarapította a szókincset, amelyet napjainkban is használunk. Ezek között szép számmal találni törvénytelenül létrejötteket, mint például az állam, elnök, főnök, hivatalnok, iroda, nyugdíj, titkár, ügyvéd, ábránd, fölény, fogalom, távlat — ám hogyan boldogulnánk e szavak nélkül? Időközben olyannyira pótolhatatlanná váltak, hogy szinte nem is lehetne nélkülük magyarul beszélni. (Ugyancsak jellemző: egyetlen európai nyelvnek sincs saját szava a görög—latin teátrumra, csak a magyarnak; igaz, hogy a nyelvújítás korabeli színház is szabályellenes módon született, de erre már csak a nyelvészek emlékeznek; az évek során ugyanis a szó tökéletesen belesimult a nyelvbe, igazolva a találó mondást: „Haragudhatunk, hogy lett, de örüljünk, hogy van.”)

Szabálytalan keletkezésű, mégis nélkülözhetetlen és egyedi színház szavunk

Ámbár olykor úgy tetszik, a magyar nyelv teherbíró képessége végtelen, visszaélni mégsem szabad vele. Mindenekelőtt a maradandó károsodások elkerülése miatt. Nem lehet csakis abban bízni, hogy — az egészséges szervezet mintájára — kizárólag az válik magyarrá, ami nyelvileg valamiképpen beilleszthető a rendkívül rugalmas finnugor szellemiségbe, ami azonban sehogyan sem illik hozzá, azt előbb-utóbb kiveti magából.

Jól példázza ezt a bájdalú zenér, a csattogány s a dalabáj sorsa. Mindhárom szónak a fülemülét kellett volna kiszorítania, legalábbis a múlt századbeliek ezt szerették volna. A fülemülét Kazinczy ugyanis idegenszerűnek vélte, pedig az eredeti görög filoméla már a debreceni diáknóta tanúsága szerint is réges-rég magyarossá lett: „Ha a tyúknak füle vóna, / Mindjárt fülemüle vóna...” A Kazinczy javasolta csalogány úgy honosodott meg, hogy a fülemüle is fönnmaradt, de a bájdalú zenér és korcs társai nem voltak képesek gyökeret ereszteni.

Fülemüle, más néven csalogány (de lehetne zenér, csattogány vagy dalabáj is)

Aki mindebből azt szűri le, hogy a szóalkotás balfogásai csakis régi keletűek, az téved. S abban sem lehet senki bizonyos, hogy a képtelenségek idővel önmaguktól kipusztulnak. Jól érzékelteti ezt a XX. században elterjedt „kultúr” pályafutása: a kulturált, kultúrotthon, kultúrterem, kultúrfelelős, kultúrpolitika, kultúrtörténet és a többi — hasonlóképpen rosszul képzett szó — annyira elterjedt, hogy hiábavalónak látszott hadjáratot indítani ellene.

Kodály Zoltán azonban nem volt hajlandó beletörődni abba, hogy a hivatalos beszédtől kezdve az irodalomig mindenütt polgárjogot nyert. „Szóval: kultúr?” című éles hangú írásában az ötvenes évek végén indulatosan kifejtette: magyarul csak művelődni lehet, kulturálódni nem, mert ilyen ige nincs, következésképpen a belőle képzett alakok afféle szülő nélküli „fantomszármazékok”.

Kodálynak érdemes volt szót emelnie. Azóta a hivatalos nyelvből szinte teljesen kiszorította a kultúrpolitikát a művelődéspolitika, kultúrotthon helyett a művelődési otthonról beszélünk, kultúrtörténet helyett pedig művelődéstörténetről. A kultúrfelelős szintén divatjamúlt lett, a kulturális felelős lépett helyébe. Ez azért kellemes meglepetés, mert sajnos inkább az ellenkezője szokott bekövetkezni: két-három szóból álló kifejezés olvad össze — többnyire a nyelvhelyesség elemi szabályait semmibe véve — valamilyen torz alakká. (Például a nem őszinte őszintétlenné, a nem éber ébertelenné, a művész népszerűsítése sztárolássá.)

Végszükség esetén

Kodály föllépése tehát okos szembeszegülésre ösztönöz. A magyartalanságokkal, az idegenszerűségekkel akkor sem szabad megbékülni, amikor már úgy látszik, hogy sikerült a nyelvbe befészkelniük magukat. Azaz a nyelvhasználat sem szentesíti őket. Máskülönben le kellene tenni a fegyvert a tudhassa-láthassa-féle beszédmodor előtt, hiszen az emberek számottevő — netán túlnyomó? — részére ez a jellemző.

A nyelvművelők nagyon hangsúlyozzák, hogy a számbeli többség nem mérvadó, mégsem szívesen szállnak szembe azzal, ami valamelyest már elfogadottá vált. Valószínűleg ez a visszahatása az egykori — csakugyan nem célravezető — „nyelvőrködő” magatartásnak, amely csupa tilalomfával bástyázta körül a nyelvhelyesség ösvényeit. De a túlzott engedékenység a másik véglet. Kodály példájából épp azt érdemes megszívlelni, hogy végszükség esetén igenis vállalni kell a nyílt harcot a nyelvet helyrehozhatatlanul eltorzító jelenségek ellen.

Természetesen a tiltás és a megengedés két szélsősége között az ítélkezés igen sokféle árnyalata lehetséges. Itt érvényesülhet az a tanító-nevelő jellegű, a változásokat körültekintően befolyásoló nyelvművelés, amelyről Lőrincze Lajos egyik nyilatkozatában beszélt: „A nyelvművelőnek bizonyos fokú megértéssel, megérteni vágyással kell közelednie minden nyelvi jelenséghez, és úgy kell megpróbálnia válaszolni a kérdésekre, hogy mind a nyelv, mind pedig a nyelvet használó emberek nyerjenek vele.”

Rokonszenves alapállás. Abból indul ki, hogy a nyelvművelő csak akkor számíthat sikerre, ha meg tudja értetni, el tudja fogadtatni a maga igazát. Sem a ledorongolásnak, sem a „kinyilatkoztatásnak” nincs létjogosultsága, mert elvadítja az embereket, holott inkább szövetségessé kell tenni őket.

A nyelvi jelenségekre többnyire amúgy sem lehet kizárólag fehér-fekete címkét ragasztani: nemcsak elvetni vagy elfogadtatni lehet őket. Ami ugyanis az egyik esetben félresiklatja a gondolatot, az másféle szövegkörnyezetben nagyon is helyénvalónak bizonyulhat. A nyelvművelőnek ilyenkor az a feladata, hogy fölvilágosítást adjon a szóban forgó dolog kialakulásáról, az idők során történt átváltozásairól, eredeti és fölvett tulajdonságairól, jellemvonásainak természetéről. Enélkül ugyanis szerfölött bajos a nyelv rendkívül szövevényes rendszerében bárminek is megtalálni az igazi helyét. Főleg akkor, ha ezek a helyek — a nyelv szüntelen változása miatt — csöppet sem végérvényesek. A fölvilágosításnak tehát vázolnia kell a várható változások-átalakulások körvonalait is, hiszen csak hozzájuk igazodva lehet a múlt és a jövő között a nyelvi folyamatosságot megőrizni.

Maradéktalan juhkérdés

A nyelvművelő másik fogódzója — Lőrincze szavaival élve — „a köznyelvet jól használók köre”. Ha egy kifejezés vagy egy fordulat helyességéről-helytelenségéről határozni kell, akkor az számít perdöntőnek, hogy a szóban forgó körben általánossá vált-e, vagy sem. „Hangsúlyoznunk kell azonban — írja erre vonatkozólag Kovalovszky Miklós —, hogy nem akárkinek, még csak nem is a többségnek a nyelvszokása mérvadó, hanem az igényes beszélőké, a nyelv szelleme, a hagyomány és az irodalmi gyakorlat által szabályozott és fémjelzett művelt köznyelvé.”

Ez a meghatározás viszonylag új keletű. Tulajdonképpen sajátos minőségi óhajt fogalmaz meg: az Arany János-i „nép” helyébe az úgynevezett művelt köznyelvet beszélőket állítja, és nyelvileg őket tekinti irányt mutatónak. Tudományos szempontból ez aligha kifogásolható. Gyakorlati haszna azonban csekély: újságok, rádió- és tévényilatkozatok szövege a tanú rá, hogy a közélet nyelvében mennyi a kivetnivaló. (Más lapra tartozik: mentség és magyarázat van rá bőven, sőt a derűlátóbbak bízhatnak is valamelyes javulásban. Hiszen javarészt csakugyan olyanok lépnek nyilvánosság elé, akiknek sem a szülői házban, sem az iskolában nem volt lehetőségük egyet-mást elsajátítani a szólás tudományából.) Ám az már csöppet sem reménykeltő, amit Illyés gunyorosan tesz szóvá egyik eszmefuttatásában : „...eredetét veszi, befejezést nyer, súlyt helyezünk a nevelésre, maradéktalanul megoldjuk a juhkérdést — szólásokon egyetemi tanárok művében akad meg a szemem...”

Egyelőre tehát messze vagyunk attól, hogy a köznyelvet állíthassuk példa gyanánt a hibásan beszélők elé. Sokkal helyesebb az irodalomnál maradni. Igaz, olykor még a jó író is kisiklik, de rá mindmáig érvényes Diderot aforizmája: botlásából némelykor többet lehet tanulni, mint más tíz hibátlan mondatából.

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós