Megjelent: Magyarország 1977/34, 21. o.

Rivarol, „a legfranciább francia” — Voltaire jellemezte így — a XVIII. század végén anyanyelvéről tartott előadást a berlini Akadémián: „A mondat rendje és szerkezete — magyarázta tudós hallgatóságának —, ez különbözteti meg a mi nyelvünket a régi és modern nyelvektől. Ez a rend mindig célra irányzott és szükségszerűen világos. A francia először a beszéd alanyát nevezi meg, aztán az igét, vagyis a cselekvést, és végül a cselekvés tárgyát: ez mindenki szemében a természetes logika, így kívánja a józan ész. Nos, a helyes okoskodásra ez az oly alkalmas és szükséges rend majdnem mindig szembekerül az érzéssel és érzettel: azok először az elsőként feltűnő tárgyat nevezik néven. Épp ezért minden nép elejti a közvetlen szórendet és többé-kevésbé merész fordulatokhoz folyamodik, ahogy a különféle érzelem meg a szavak összehangzása követeli; mindenütt a fordított szórend járja, mert erősebb ura az embernek a szenvedélye, mint az esze... Bennünket, franciákat hiába dúlnak fel a szenvedélyek, és hiába nógatnak az érzelmek rendje felé; a francia mondattan megvesztegethetetlen. Innen ered ez a csodálatos világosság, nyelvünk örök alapja. Ami nem világos, nem francia.”

S joggal hozzátehetjük: nem is magyar. Pontosabban fogalmazva: nem magyaros. Bárha Rivarol talán túlságosan élesen állítja szembe az értelem és érzelem kisugárzását. Hiszen az egész modern magyar líra a magával ragadó szenvedély és a metsző gondolatiság magas fokú nyelvi ötvöződése. A szenvedélyesség nem föltétlenül vakítja el az embert; föl is villanthat előtte olyasmit, amiről azelőtt fogalma sem volt. Sőt, gondolatait olyan magasságokba röpítheti, ahová hűvös, szenvtelen észjárással képtelenség fölemelkedni.

Mély vagy magas hó?

Ugyancsak vitatható, amit Rivarol a szabad szórendű nyelvekről vall. Szerinte ezek „tele vannak csapdával”. S példa gyanánt az ókor mindmáig élő nyelvét idézi: „A latin mondatban úgy állong az olvasó, mint vándor a keresztútnál: várja, hogy minden értesülést megkapjon a szavak összefüggéséről; fülel, és elméje, amely csak azért bontogatta a szövevényt, hogy újat szőjön, olyanformán bogozza ki végül a mondat értelmét, akár egy feladványt. A francia próza haladtában bontakozik, kecsesen és nemesen gördül. Biztosan jár mondatai szerkezetén, több szerencsével hatol be az elvont dolgok tárgyalásába; bölcsességet, bizalmat sugall a gondolatnak. A filozófusok azért fogadták örökül, mert fáklyája is a tudománynak, amelyet leír.”

Magas hó vagy mély hó? Attól függ, honnan nézzük!

Ami a franciát illeti, Rivarolnak igaza van. A latinról alkotott vélekedése viszont nem helytálló. A szabad szórend „csapdáiba” csak az esik bele, akinek észjárása másféle szellemi ösvényekhez szokott. A kötetlenség is párosulhat pontossággal. Valamely gondolatot tudniillik korántsem csak egyetlen nyelvi úton lehet kiteljesíteni. A tárgyias — a dolgokat nevükön nevező — kifejezésmód éppoly célravezető lehet, mint a képes beszéd. Másrészt szemlélettől is függ, hogy például ki miként fogalmazza meg ugyanazt. A magyar mély hóról beszél, mintha alulról nézne fölfelé; az angol magas hóról, mintha épp ellenkezőleg, felülről nézne lefelé. A francia valakitől közeledik, a magyar viszont valakihez közeledik. A német követ valakinek, nem pedig hozzánk hasonlóan követ valakit. A magyar azt mondja, semmije sincs, holott nem semmije, hanem valamije nincs, illetve semmije van. Az efféle okoskodás azonban csak látszólag logikus, valójában az évszázadok-évezredek alatt meggyökeresedett nyelvszokásnak, nyelvi észjárásnak mond ellent. S azt sincs értelme fontolgatni, vajon a magas vagy a mély hó-e a találóbb kifejezés. Más a magyar és más az angol nyelv szemléletmódja. Ami az egyik számára természetes, az a másiknak idegen.

Ennek sokféle oka van. A legalapvetőbb: a magyar a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik, az angol az indoeurópaihoz. Más szóval semmiféle rokonság nincs közöttük, bölcsőjük másutt ringott, fejlődésük során különböző hatások érték őket, nem csoda, hogy tulajdonságaik eltérőek. Azaz ugyanarra a dologra nem csupán más-más szavuk van; másféleképpen is látják — tehát másképpen is fejezik ki — ugyanazt. Ha például egy német franciául akarja azt mondani, hogy két ember, akkor elég a németnek megfelelő két francia szót tudnia. Valamennyi indoeurópai nyelv — tehát mind a német, mind a francia — ugyanis a kettőt már többnek tekinti, azaz két emberek-et mond. Ám ha német barátunk arra kíváncsi, miként fejezi ki ugyanezt a magyar, akkor nem elegendő fölütnie a szótárt. Azzal is tisztában kell lennie, hogy a finnugor népek — magyarok, finnek, vogulok, osztjákok stb. — a kettő, a több, a sok, a minden után nem használnak többes számot. Nekik az a magától értetődő, hogy amikor a kettőt kimondják, egyúttal azt is közük, többről van szó, tehát fölösleges ezt még egyszer jelezniük.

Magyarul: két kutya, de "indoeurópaiul" "két kutyák"

Egyszemű, félszemű

Korántsem ennyire kézenfekvő — főleg az indoeurópai észjárás számára — az, ami az „egyesszámúság” egyik jellegzetes velejárója. A magyar embernek szeme, keze, füle, lába van, s ezen mindenki két szemet, két kezet, két fület, két lábat ért. Aki elvesztette egyik szemét, az nem egyszemű, hanem félszemű, holott nyilvánvaló, hogy nem egyik szemének a fele maradt meg. (Ideillő Kosztolányi találó megjegyzése a nyelvi képtelenségekről: „Hamlet gondolkozásáról azt mondták: »őrület, de van benne rendszer.« A nyelvről ezt mondhatjuk: »rendszer, de van benne őrület«.)

A föntieket cáfolandó, bárki nekünk szögezheti a kérdést: ha tehát valaki az ember szemeiről, kezeiről, füleiről, lábairól beszél, nem magyarosan fejezi ki magát? Szép számmal vannak, akik azt felelik: valóban nem. S indokaikkal nehéz vitába szállni. Mellettük szól a magyar nyelvre jellemző — évezredek során kialakult — szemléletmód, mellettük a nyelvtani-ragozási észszerűség. (Hiszen például az ember a szemével lát; de a szemeivel is lát; a kétféle kifejezésmód között még árnyalatnyi különbség sincs, az előbbivel pontosan ugyanazt közöljük, mint az utóbbival, amely tulajdonképpen tehát fölösleges, mert semmi többlet sincs benne.)

Fél szem vagy egy szem?

Ady idegen szavai

Csakhogy azoknak az érveit sem lehet figyelmen kívül hagyni, akik épp ellenkezően vélekednek, s mégsem tartják föltétlenül magyartalannak az ember kezeiről beszélőt. Bár ők sem tagadják, hogy a „többesszámúság” indoeurópai hatás, ám amellett törnek lándzsát, hogy nincs értelme ellene hadakozni, mert szinte napról napra terjed, különben sem okoz semmi kárt sem. A magyarság több mint ezer esztendeje indoeurópai népek körében él, s nyilvánvaló, hogy ez nyelvének alakulásán is meglátszik. Nincs ebben semmi új: már az uráli őshazából való elvándorlásnak is nyoma maradt. (Tolnai Vilmos, számba véve a szótári szókészletet, úgy találta, hogy 1000 szó közül 650 magyar — azaz finnugor, ugor — eredetű, 100 szláv, 85 török származású. Későbbi hatásokra utal a 75 német, a 65 latin és román — francia, olasz, rumén — jövevényszó. Az idegen elemek térhódítására jellemző: a Vörösmarty verseiben levő szavak 92,8 százaléka magyar eredetű, Petőfinél ez az arány 90,7, Aranynál 90,6, az e századbeli Adynál pedig 90,0 százalékos. S mégsem akad, aki ennek alapján Ady líráját kevésbé magyarosnak vélné, mint elődeiét. Ismét Kosztolányit kell idézni: „Azt is kérdezik, hogy van-e teljesen »tiszta« nyelv? Teljesen »tiszta« nyelv nincsen és nem is lehet. Dőreség is volna hadat izennünk azoknak a több száz éve meghonosult óbolgár, török vagy szláv szavainknak, melyeknek már polgárjogot adtunk. A nyelvőr nem csendőr.”)

Mintha Kosztolányi gondolatmenetét folytatta volna Bárczi Géza 1951 decemberében a Tudományos Akadémia nagygyűlésén: „Megbénítóan veszedelmesnek érzem azt a nézetet, mely helytelennek ítél minden olyasmit — szót, fordulatot, szerkezetet —, aminek valamely idegen nyelvben többé-kevésbé pontos mása található. Tudomásul kell vennünk, hogy nyelvünk közeledett az indoeurópai nyelvekhez.” Bárczi Géza szavainak helyességét — legalábbis elvi értelemben — oktalanság volna kétségbe vonni.

Hol a határ?

Gyakorlatilag azonban rendkívül nehéz határvonalat húzni: meddig észszerű engedni az idegenségeknek, s hol kell mindenképpen szembeszegülni velük? A nyelvtörténet tanúsága szerint szép számmal voltak közöttük olyanok, amelyek gazdagították a szókincset, serkentették a fogalomalkotást, sőt, olykor a mondatfűzést is egyszerűbbé, gördülékenyebbé tették. Ez persze a magyar nyelv fogékonyságára, befogadóképességére is utal, hiszen ezek az idegenszerűségek idővel tökéletesen „magyarrá váltak”, s mind a szókincsbe, mind a nyelvtani rendbe beilleszkedtek. Róluk írta Bárczi Géza: „Olyan idegenszerűségek ellen, amelyek már hosszú múltra tekinthetnek nyelvünkben, melyek már művelődésünk történetének nem egy jelentős szakaszának emlékét testesítik meg nyelvünkben, harcolni nemcsak oktalanság, hanem súlyos vétség volna éppen nyelvünk ellen.” Ez a nézet összhangban van azzal, amit Nagy J. Béla idestova fél évszázada vetett papírra: „Nem szükséges mindenben idegenszerűséget sejteni, mert előfordulhatnak az észjárásnak véletlen egyezései is, továbbá számot kell vetnünk azzal is, hogy sok régi idegenszerűség már annyira meghonosult, hogy gondolni sem lehet kiirtásukra.”

(Folytatjuk.)

Veszprémi Miklós