Eredeti megjelenés: Modern Nyelvoktatás, 2023. 3–4., 172–175. oldal

Az Anyanyelvi kompetenciafejlesztő munkafüzetek első 16 darabjáról a Modern Nyelvoktatás 2019. évi 2. számában jelent meg recenzióm. Az említett recenzió megírása óta eltelt időszak során, azaz 2019 nyara és 2022 ősze között a füzetek száma megduplázódott, sőt 2023-tól már a 34., a 35., valamint a 36. füzetet is forgathatják az érdeklődők. De kik is ők?

Az érdeklődők – az adott kiadvány témájától függően – lehetnek az általános, avagy a középiskolák tanulói, de akár főiskolások és egyetemisták is. Ahogy lehetnek, és kell is legyenek tanáraik is, hiszen a fiatalabbak leginkább magyartanáraik (esetleg szüleik) irányításával – az idősebbek természetesen önállóan – dolgozhatják fel a gyakorlatokat. A felhasználói korosztályról a korábbiakhoz hasonlóan most is a füzetek címe, esetleg alcíme tájékoztat, és szintén az alcím utal több esetben is a két szinten való felhasználás lehetőségére: „közép- és felsőfokú gyakorlatok”.

Most a sorozatnak a 17.-től a 33. számig terjedő füzeteit tekintem át. Egyenként való részletes bemutatásukra ezúttal sem kerülhet sor, hiszen összesen tizenhét munkafüzetről van szó, ám nem is egy tanulságos és a kíváncsiságot felkeltő feladatra, esetleges problémára ez alkalommal is igyekszem a figyelmet ráirányítani. A bemutatandó füzetek közül a stilisztikához és a nyelvműveléshez egy-egy – a 25. és a 28. számú füzet –, a szövegalkotáshoz és szövegtanhoz három – a 17., a 19. és a 29. számúak –, míg a következő témakörökhöz egyenként négy-négy füzet kapcsolódik. Így a helyesíráshoz a 27., a 30., a 31. és a 32., a mondatelemzéshez és mondatszórendhez a 22., a 23., a 24. és a 26., végül a szókincs, a szófajtan és a szóalaktan problémáihoz a 18., a 20., a 21. és a 33. számot viselők tartoznak.

A füzetek ez esetben sem annyira egy-egy tankönyvi fejezetet dolgoznak fel, hanem sokkal inkább valamely speciális témakör áttekintését teszik lehetővé, nem kis mértékben egészítve ki a napjainkban az általános, illetve a középiskolákban használt anyanyelvi tankönyvek kínálta feladatokat. Néhány esetben pedig a tankönyvekben csak az említés szintjén megjelenő témakörökhöz is nyújtanak gyakorló anyagot. Előfordul ugyanis, hogy egy-egy terület – fontossága ellenére – legfeljebb érintőlegesen szerepel a tananyagban. Ezt tapasztaljuk pl. a mondatok szórendi kérdései kapcsán.

A füzetek külső formájáról, egységes felépítéséről már volt szó az első alkalommal, a korábban tapasztalt jellemzők valamennyi darabra vonatkozóan máig érvényesek. A formát illetően mindegyik munkafüzetre a nagyon szép, esztétikus megjelenés a jellemző, ami a sorozatszerkesztő Kiss Gábort és munkatársait egyaránt dicséri.

Ami a füzetek belső felosztását illeti, abban sem történt változás, a feladatok száma valamennyi füzetre jellemzően most is nagyjából 40 és 80 között mozog, gyakoriak az összetett feladatok. Amit az újabb füzetek kapcsán kiemelnék: a Megoldás-rész információkban való gazdagsága. Vagyis nem csupán a puszta válasz, hanem sokszor részletesebb indoklás is szerepel a megoldásokat bemutató sorokban, valamint olykor akár a továbblépést segítő plusz információkat is tartalmaznak. Ilyenek főleg a mondattanhoz kapcsolódó közép- és felsőfokú feladatok füzeteiben, valamint a szórendi és a stilisztikai munkafüzetben érhetők tetten. A szórendi munkafüzet igen sok utalása lapalji jegyzetben jelenik meg. Egyes feladatok nehézsége miatt is szükség van erre.

Jó néhány munkafüzetben a bevezetés részeként kapunk a tananyagban nem szereplő információkat a témakörről. Ezzel találkozunk többek között a magyar igekötőkről szóló füzet elején. A három szerzőt is – ők H. Tóth István, Katri-Ann Malina és Róth Judit – felvonultató Munkafüzet az igekötők tanulásához (32.) rövid bevezető tanulmánya ilyen értelemben hiánypótlónak is mondható. A munkafüzet érdekessége még, hogy az utolsó rész feladatainak szövegei között itt egy nyelvészeti vonatkozású írás is rejtőzik, amelyik Reguly Antalról szól (37. oldal).

Munkafüzet az igekötők tanulásához

Megjelent: Magyarország 1971. március 14., 23. o.

Aki csak az idegen szavak szótárában nézi meg, mi az onomasztika, e rövid definícióval elégedhet meg: „A szótannak a tulajdonnevekkel foglalkozó ága”. Aki azonban a Nyelvtudományi Értekezések most megjelenő kötetét ismeri meg (Akadémiai Kiadó), elámulhat a névtudomány gazdagságán. Elég végigolvasni a kötet tartalomjegyzékében a II. Névtudományi konferencia előadásainak címjegyzékét, hogy a laikus is megértse: milyen sok tudományággal függ össze a nyelvészetnek ez a területe.

Névkutatás — kritikával

A legnagyobb türelmetlenség a hazai onomasztikusok közül a földrajzi nevek gyűjtőinél tapasztalható. Az egyik lelkes vidéki szakember — többek között — így adja ennek magyarázatát. „Ha nem sietünk, nem számíthatunk teljességre. Ha évenként egy-egy megyei kötet jelenik meg, az is nagyon kevés, hiszen több mint másfél évtized kellene ahhoz, hogy együtt legyen az ország névanyaga, addig pedig sok-sok népi nevünk vész ki és egyre több földrajzi név esetében adódnak bizonytalanságok.” Ezek után egy falu helynévanyagából vett példákkal bizonyította a munka sürgősségét. Hevesaranyoson, a hivatalosan négy utcából és egy telepből álló faluban ötvenkét népi nevet jegyeztek fel a gyűjtők. Az elmúlt évek változásai azonban névcsökkenést idéztek elő. (A falu volt kántora például elköltözött, elmaradt a Kántorkert elnevezés, helyette Buszmegálló nevet használnak az emberek.)

A földrajzinév-gyűjtők országos tanácskozásán Végh József — a most megjelenő kötet szerkesztője — hangsúlyozta, hogy a sürgős gyűjtőmunkát csak akkor tudják elvégezni, ha a kevésbé felkészültek számára is alkalmazható módszert dolgoznak ki. Szerinte a legnagyobb probléma, hogy a gyűjtő a nevek morfológiai, formai szerkezetét híven jegyezze fel, ne toldjon hozzá és ne vegyen el belőle semmit.

Gyakran mesterséges és természetes névmegjelöléssel találkozunk. Van például olyan nyelvész, aki a mesterséges nevek közé sorolja az Apáca utcát, mert az ott levő apácazárdáról „keresztelték” el. Külön csoport a kiemelkedő személyek alkotta neveké. Ilyen például a Zemplén megyei Bányácska, amelyet Kazinczy Ferenc nevezett el Széphalomnak. A nyíregyháziak szerint a „Csaló-köz” is utcanév, ezt a múzeumalapító orvos, Jósa András adta egy ügyvéd ismerőse addig névtelen utcájának. (A pesti tréfa egy bécsi utcácskát keresztelt el így.)

A Névtudományi konferencia  felszólalói között külön színt képviselt Angyal Endre, aki az utcanévadás esztétikájáról mondta el véleményét. „Az utcanevek változása legtöbbször egy darab kortörténet. Egy győri példa: a belváros házsora mentén húzódó utat 1880-ban Vásártérszernek hívták, később Vilmos császár, majd Szent István út lett, még később pedig Sztálin útnak nevezték.”

A győri utca, amikor éppen Vilmos Császár útnak nevezték

A napokban dobta piacra a TINTA Könyvkiadó az Érettségi tételek magyar nyelvből című könyvet. Ebből az alkalommal készített villáminterjút P. Lakatos Ilonával, a könyv egyik szerzőjével a kiadó munkatársa, Kiss Bernadett.

Kiss Bernadett: Hogyan emlékszel vissza a saját magyar nyelvtani érettségidre? Izgultál?

P. Lakatos Ilona: Hát, elég régen volt, de úgy emlékszem, nem izgultam nagyon. Magyar szakra készültem, akkor még az érettségit hamarosan követte a sokkal nehezebb felvételi, tehát az érettségire már a pluszismereteket is tudnom kellett. A Szerb Antal Gimnáziumban Cserne Tiborné személyében nagyon jó magyartanárom volt, illetve harmadikos, negyedikes gimnazista koromban az ELTE Studium Generale előkészítőjére is jártam, így eléggé fel tudtam készülni.

Kiss Bernadett: Saját érettségid óta mennyit változott a magyar nyelvi érettségi anyaga? Akkori tudásoddal most le tudnál érettségizni?

P. Lakatos Ilona

1590-ben, egészen pontosan 1590. július 20-án hagyta el a nyomdát a legnagyobb hatású magyar könyv, a vizsolyi biblia. Az elnevezése a kinyomtatás helyére, a Hernád menti Vizsoly községre utal. Fordítója – a munkálat során a hatvanas évei felé járó –, Károli Gáspár gönci református esperes után Károli-bibliának is nevezik. A 16. század monumentális könyvének teljes címe: Biblia, azaz Istennek ó és új testamentumának, Proféták és Apostolok által meg íratott szent könyvei. Magyar nyelvre fordíttatott egészen és újonnan, az Istennek Magyar országban való Anya szent Egyházának épülésére.

Az 1591-ben készült vizsolyi biblia. Fordítója Károli Gáspár

A török birodalom által fenyegetett országunk eldugott, a történelem viharaitól megtépázott szegletében született meg az a mű, amely elsőként tartalmazta nyomtatásban magyar nyelven a teljes bibliát, azt a könyvet, amelyet teljes egészében vagy részleteiben a legtöbb nyelvre fordítottak le a földkerekségen. Mint szentírás a keresztény vallások alapja. Évszázadok óta ihletője műalkotásoknak, ösztönzője nemcsak a hitnek, hanem az emberi gondolkodásnak is.

Megjelent: Magyarország 1969/27: 23. o.

Hét hangjeggyel a világ minden népének muzsikáját le lehet írni. A tíz arab számjegyet a földkerekség minden táján ismerik. Nem ilyen egyszerű a helyzet az írással. A mintegy 2500 írott nyelven 350 különféle írásrendszert használnak, mindegyiket számos változatban, noha az emberi gége, nyelv és ajak csupán korlátozott számú zöngés és zöngétlen hangot tud kiejteni az öt virágrész bármely pontján.

Ali Mamed Kurdisztani bakui nyelvész a különböző nemzeti írásrendszerek viszonyát szűkebb hazájában, a Szovjetunió belső-ázsiai vidékein ismerte meg: azerbajdzsániak, üzbégek, tadzsikok stb. az Októberi Forradalom után jutottak az új ábécéhez. De miért kell például a dzs hangot más-más jellel írniuk? — tette fel magának a kérdést. S egyáltalán mi indokolja napjainkban — a hagyományokon kívül — a különböző írásrendszerek létét?

Kép, jel, szótag

Az írás legkezdetlegesebb foka, amely sok primitív népnél kialakult, ábrák sorozatából állt, s inkább emlékeztetőnek nevezhetnénk, mint írásnak. Feljegyzője csupán arra törekedett, hogy egy bizonyos, számára fontos helyet, eseményt, állatainak, tárgyainak tulajdonát stb. a mulandó emlékezetnél szilárdabban rögzítse a maga számára. Jelképes rajzai teljesen egyediek és önkényesek voltak, tehát az ilyen „írás” tartalmát voltaképpen csak lejegyzője tudta „elolvasni”. Idővel azonban egyezményes, közérthető jelek alakultak ki: a fej embert, a láb gyaloglást, a fegyver harcot jelentett (képírás). Centralizált állam és tekintélyes papság tudatos tevékenysége kellett a jelek standardizálásához. Nem minden nép jutott el idáig önmagától, így az amerikai kontinens őslakói sem.

Egyiptomi írás

Megjelent: Magyarország 1964/33: 23. o.

Milyen nyelven beszélnek majd az emberek 400—500 év múlva? Az egyes népek megőrzik-e ma is használt nyelvüket? Vagy az emberiség közös akarattal kiválaszt egy közös nyelvet, és feledni engedi a többit? S ha létre is jön ilyen megegyezés, vajon melyik nyelvre esik a választás? Egy olyan nagy, természetes nyelvre, mint az orosz vagy az angol? Vagy egy olyan mesterséges nyelvre, mint az eszperantó?

A nyelvek száma az utóbbi századok folyamán szüntelenül csökkent. Abban az időben, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, a hatalmas ikerkontinensen kilencszáz különböző indián nyelv virágzott. Ezek helyét mindössze négy, Európából származott nyelv, nevezetesen az angol, a francia, a spanyol és a portugál foglalta el. Száz körül járt a helyi nyelvek száma Ausztráliában is, amikor a földrész gyarmatosítása megkezdődött. Ma ezek helyett egy nyelvet beszélnek: az angolt. Joggal gondolhatjuk tehát: a világon jelenleg beszélt nyelvek száma — mintegy 2500 — csupán egy hányada a régebben élt nyelvek tömegének (6—8000?).

Tasmánia ijesztő példája

A gyarmatosítók nemcsak a bennszülöttekben, hanem a bennszülött nyelvekben is szörnyű pusztítást vittek véghez. Nem egy esetben olyan hévvel irtották a lakosságot, hogy mire egy értelmesebb hittérítőnek eszébe jutott: legalább a tudomány számára fel kellene jegyezni a helyi nyelvet, már nem akadt senki, aki beszélte volna. Így történt ez például Tasmániában. A sziget rendszeres gyarmatosítása 1803-ban indult meg. Huszonhét évvel később az őslakosság száma már csak 230 volt, 1854-ben pedig: három férfi, tizenegy asszony és két gyermek. Az utolsó tasmán nyelven beszélő férfi 1865-ben, az utolsó asszony 1877-ben halt meg.

Megjelent: Magyarország 1990/24: 23. o.

A bolygónkon használatos sok ezer nyelv közül a legtöbb az indoeurópai nyelvek családjába tartozik. A mai emberiség csaknem felének az anyanyelve valamilyen indoeurópai idióma. Nyelvtörténészek megkísérelték felfedni az egyes nyelvek fejlődéstörténetét, és hipotéziseket dolgoztak ki a ma beszélt nyelvek kialakulására. így jutottak el valamilyen — ma már nem létező — indoeurópai ősnyelv feltételezéséhez. Az abból leszármazott nyelvek valószínű terjedési útvonalának megrajzolásával igyekeztek megtalálni az ősnyelv szülőhelyét.

A kérdés korai kutatói Európába helyezték ezt, és szerintük a származéknyelvek a szóban forgó ősnyelvnek világosan meghatározható nyugati és keleti elágazódásai voltak. A Scientific American című tudományos folyóirat egyik legutóbbi számában két szovjet nyelvtörténész, Thomas V. Gamkrelidze, a tbiliszi Keleti Tudományok Intézetének igazgatója és V. V. Ivanov, a moszkvai egyetem szlavisztikai tanszékének vezetője közli erről legújabb kutatásaik eredményeit, amelyek szerint az indoeurópai ősnyelv eredetének ideje i. e. több mint 4000 évre tehető, földrajzi helye pedig nem Európában, hanem a Kaukázustól délre, Kelet-Anatóliában határozható meg; a származéknyelvek az őspopuláció vándorlásai során alakultak ki, előbb keleten, később nyugaton.

Európai utazók már a 16. századtól kezdve közös vonásokat vettek észre az Európában és a távoli Indiában beszélt nyelvek között. (Ez utóbbiakat „árja” nyelveknek nevezték.) William Jones angol jogtudós volt az első, aki 1786-ban felvetette, hogy az európai és az árja nyelveknek közös ősük lehet. Ám a rendszeres nyelvtörténeti kutatások csak a következő évszázadban indultak meg, mégpedig a meseíró német Grimm testvérek egyikének, Jacob Grimmnek 1822-ben közzétett elmélete, a Lautverschiebung (hangzóeltolódás) törvénye alapján. Eszerint a nyelvek fejlődése során a lágy mássalhangzók („b”, „d”, „g”) átadták helyüket a megfelelő kemény mássalhangzóknak („p”, „t”, „k”); így lett például a szanszkrit „dhar” az angol „draw” ősformája, a német „tragen” ige pedig az angol szóból alakult ki. Az ilyen szavakat használták fel a nyelvtörténészek a feltételezett indoeurópai ősnyelv szókészletének rekonstruálására, s eljutottak arra a feltevésre, hogy az ősnyelv valahol az Alpok, a Balkán-hegység és az Északi-tenger között keletkezett.

Jacob Grimm

Megjelent: Magyarország 1987/20: 22. o.

Anyanyelvünk kimeríthetetlen kincstár. Évtizedenként, olykor évenként szolgál könyv alakban elénk táruló meglepetésekkel. Nyelvészeinket, gyűjtőinket olyan varázslóhoz hasonlíthatnánk, aki az üresnek látszó cilinder mélyéről ritka és fényes tárgyakat emel ki. Honnan kerülnek elő ezek az ezüstszelencék, színes madarak? Anyanyelvünk melyik rétegéből száll felénk például a pilinkél ige, amely a lassan szálldosó hópelyhek mozgását jelöli?

Pilinkél a hó...

Az elmúlt évtizedekben anyanyelvünk föltérképezésének, szavaink rendszerezésének reneszánszát köszönthettük. Új szótáraink, nyelvatlaszaink a magyar nyelvtudomány büszkeségei. Talán szerényebben kellene fogalmaznunk, mert milyen jogon hivalkodunk azzal, ami az előttünk élt, eliramodott nemzedékek s elsuhant századok mívességének érdeme, s miért büszkélkedjünk gazdag, egymilliós szókinccsel rendelkező nyelvünkkel, amikor minden népnek és valamennyi anyanyelvnek él és pompázik kifejező ereje, gondolati és érzelmi gazdagsága.

Megjelent: Magyarország 1986/39: 29. o.

Nem bizonyos, hogy buta, lusta az a gyerek, aki képtelen megtanulni írni, olvasni. Lehet, hogy „csupán” beteg. De még ma is mérhetetlen szerencse kell hozzá, hogy a rossz tanuló környezetében legyen egy olyan ember, aki adott esetben mélyebben kutatja a „szégyenletes” bizonyítvány gyökereit, s idejében szakemberhez irányítja a szenvedő, nehézségeit olykor devianciával, agresszivitással, tettetett érdektelenséggel palástoló gyereket.

A tanulásban való lemaradást ugyanis előidézheti az is, hogy a kisiskolás nem tanul meg, nem tud megtanulni — úgymond — tisztességesen írni, olvasni, számolni. Ilyenkor a szülő szidja a közoktatás megannyi reformját, a kísérleti módszereket, az iskola pedig elítélően nyilatkozik a családról, amiért nem képes otthon foglalkozni, gyakorolni a gyerekkel. Való igaz, hogy mindkettő szerepet játszhat a gyenge teljesítményben. Ám az is elképzelhető, hogy egészen másról, finom idegrendszeri sérülésekből eredő tanulási akadályozottságról van szó.

Megjelent: Honismeret, LI. évf., 2023/5: 69-72.

Kiss Jenő Mihályi tájszó- és névtár – Tájszavak, földrajzi, személy- és állatnevek (Múlt és jelen. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2022. 624 p.) című műve elsőre mindenképpen nehéz olvasmánynak tűnhet. Bő 600 oldalas kötet, amely a rábaközi Mihályi falu tájszavait, helyneveit, tulajdonneveit foglalja magában, ötvözve ezzel több, önálló monográfiának is megfelelő mennyiségű kutatási anyagot.

Mihályi egy kis község Győr-Moson-Sopron megyében, a Kapuvári járásban. 2022 elején lakossága 1037 fő volt, területe mintegy 16,28 km², és átszeli a Kis-Rába. Történeti szempontból lényeges, hogy első okleveles említése (52 mihályi személynévvel egyetemben) 1198-ra tehető, amely adatról Kiss Jenő ajánlásában is szó esik: „Ajánlom földijeimnek szülőfalum ránk maradt első írásos említésének 824. évében.” Fontos még, hogy a Magyar nyelvjárások atlaszának készítésekor Mihályi volt az egyik kutatópont.

Légi fotó Mihályiról