Megjelent: Magyarország 1990/24: 23. o.

A bolygónkon használatos sok ezer nyelv közül a legtöbb az indoeurópai nyelvek családjába tartozik. A mai emberiség csaknem felének az anyanyelve valamilyen indoeurópai idióma. Nyelvtörténészek megkísérelték felfedni az egyes nyelvek fejlődéstörténetét, és hipotéziseket dolgoztak ki a ma beszélt nyelvek kialakulására. így jutottak el valamilyen — ma már nem létező — indoeurópai ősnyelv feltételezéséhez. Az abból leszármazott nyelvek valószínű terjedési útvonalának megrajzolásával igyekeztek megtalálni az ősnyelv szülőhelyét.

A kérdés korai kutatói Európába helyezték ezt, és szerintük a származéknyelvek a szóban forgó ősnyelvnek világosan meghatározható nyugati és keleti elágazódásai voltak. A Scientific American című tudományos folyóirat egyik legutóbbi számában két szovjet nyelvtörténész, Thomas V. Gamkrelidze, a tbiliszi Keleti Tudományok Intézetének igazgatója és V. V. Ivanov, a moszkvai egyetem szlavisztikai tanszékének vezetője közli erről legújabb kutatásaik eredményeit, amelyek szerint az indoeurópai ősnyelv eredetének ideje i. e. több mint 4000 évre tehető, földrajzi helye pedig nem Európában, hanem a Kaukázustól délre, Kelet-Anatóliában határozható meg; a származéknyelvek az őspopuláció vándorlásai során alakultak ki, előbb keleten, később nyugaton.

Európai utazók már a 16. századtól kezdve közös vonásokat vettek észre az Európában és a távoli Indiában beszélt nyelvek között. (Ez utóbbiakat „árja” nyelveknek nevezték.) William Jones angol jogtudós volt az első, aki 1786-ban felvetette, hogy az európai és az árja nyelveknek közös ősük lehet. Ám a rendszeres nyelvtörténeti kutatások csak a következő évszázadban indultak meg, mégpedig a meseíró német Grimm testvérek egyikének, Jacob Grimmnek 1822-ben közzétett elmélete, a Lautverschiebung (hangzóeltolódás) törvénye alapján. Eszerint a nyelvek fejlődése során a lágy mássalhangzók („b”, „d”, „g”) átadták helyüket a megfelelő kemény mássalhangzóknak („p”, „t”, „k”); így lett például a szanszkrit „dhar” az angol „draw” ősformája, a német „tragen” ige pedig az angol szóból alakult ki. Az ilyen szavakat használták fel a nyelvtörténészek a feltételezett indoeurópai ősnyelv szókészletének rekonstruálására, s eljutottak arra a feltevésre, hogy az ősnyelv valahol az Alpok, a Balkán-hegység és az Északi-tenger között keletkezett.

Jacob Grimm

A nyelvfejlődés e már-már "szentírásnak” tekintett elméletét a régészek és a nyelvészek közös munkája cáfolni látszik. A Törökországban és Turkesztánban végzett ásatások csaknem tucatnyi kihalt nyelv írott emlékeit hozták felszínre. Ezek megfejtése és a nyelvelmélet fejlődése során született új gondolatok alapjaiban módosítják az ősnyelv kialakulásának földrajzi helyéről alkotott képet. A táj, amelyet az újabb kutatások során feltárt ősnyelv szavai írnak le, valahol a Fekete-tenger partját övező, félhold alakú térségben (az ősi Anatóliában), a Balkán-félszigettől délre és a Kaukázustól északra kellett hogy elterüljön. Itt hozta létre a földművelés forradalma azt az élelemfölösleget, amely arra ösztönözte az indoeurópaiakat, hogy falvakat és városállamokat alapítsanak. Mintegy 6000 évvel ezelőtt innen indultak vándorújukra, népesítették be az eurázsiai szárazföldet. Az első olyan indoeurópai nyelvek egyike, amelynek írásos emlékei maradtak fenn, az i. e. 2000 körül alapított hettita királyság hivatalos nyelve volt Az ékírásos hettita feliratokat Bedrich Hrozny, a prágai Károly Egyetem professzora fejtette meg, a mai Ankarától 200 kilométerre keletre kiásott hettita főváros könyvtárának agyagtábláiról. E táblák két rokon nyelv, a luvián és a palai ékírásos emlékeit is megőrizték. A hettita birodalom bukása utáni időkből is feltártak hieroglifa jellegű feliratokat, amelyek eredete i. e. 1200-ra tehető, s ezek nyelvezete a luvián nyelv továbbfejlődéséről tanúskodik.

Az ősnyelv első elágazása az említett szovjet kutatók szerint a görög—örmény—indoiráni nyelvközösség volt. Az i. e. harmadik évezred közepén ugyanis az anatóliai közösség már két csoportra oszlott: az indoiránira és a görög—örményre. Anatólia délkeleti határvidékén a Mitanni-királyságban ekkor olyan nyelvet beszéltek, amely már különbözött az ősi indiai szankszkrittől és az ősi iráni nyelvtől is. A Michael G. F. Ventris és John Chadwick brit tudósok által a korai ötvenes években megfejtett krétai és mükénéi — a Mittanni-korszakkal egy időben keletkezett — szövegek egy korábban ismeretlen görög dialektusnak bizonyultak. Mindezek a nyelvek egymástól függetlenül az örmény ősnyelvből fejlődtek ki.

Az indoeurópai ősnyelv egy másik nyelvcsaládjára a tokáriai, amelyre a kínai Turkesztán földjéből előkerült szövegek révén derült fény. W. N. Henning angol nyelvtudós nemrég felvetette, hogy a tokáriaiak azonosak a babiloni sémita akkád nyelvű ékírásos feliratokban az i. e. harmadik évezred végétől emlegetett gutiánokkal. Ha ez a hipotézis helytállónak bizonyul, akkor a tokáriaiak az első indoeurópaiak, akik megjelennek az ősi Közel-Kelet írott történelmében. A tokáriai és az italo-kelta nyelvek szókincsbeli egyezései bizonyítják, hogy a két nyelvcsalád nyelvhasználói az indoeurópai őshazában még együtt éltek, majd később a tokáriaiak vándorútra keltek kelet felé.

A két szovjet szerző az indoeurópai ősnyelv hangzásrendszerének felülvizsgálata mellett megkérdőjelezte az indoeurópai nyelvekbe való átalakulás útjával kapcsolatos régi elképzeléseket is. Az ősnyelvbeli mássalhangzók általuk végrehajtott rekonstrukciója azt mutatja, hogy e hangzók közelebb állnak a germán, örmény és hettita származéknyelvekhez, mint a szanszkrithoz. Ez a megállapítás pedig ellentétes azzal a klasszikus felfogással, hogy a felsorolt származéknyelvek hangzóeltolódáson mentek át, míg a szanszkrit megőrizte az eredeti hangzórendszert.

(A mássalhangzók átalakulását jól illusztrálja az angol „cow” és a német „Kuh” szó. A szanszkritban az „ökör” jelentésű szó gáuh, a görögben pedig bous. Már régen felismerték, hogy ezek egy „ökör” vagy „tehén” jelentésű indoeurópai szó leszármazottai. Ennek a szónak azonban a glottális, azaz hangréses rendszerben és a klasszikus rendszerekben más a formája. A glottális rendszerű ősnyelvben ez zöngétlen kou-nak hangozhatott, ami fonetikailag közelebb áll az angol és a német, mint a megfelelő görög és szanszkrit szóhoz.)

Kou, cow, gáuh vagy bous - magyarul tehén

Sokat megtudhatunk a legkorábbi indoeurópaiakról rekonstruált szókincsük értelmezéséről is. Egyes szavaik például olyan földművelési módokat írnak le, amelyek eredete i. e. 5000-re tehető. (A földművelés első régészeti bizonyítékai i. e. 8000-ből valók.) Az „árpa”, a „búza”, a „len” az „alma”, a „cseresznye” és az ezek fái, az „eperfa”, a „szőlő” és annak venyigéi és a különböző mezőgazdasági és betakarító eszközök szavai olyan életmódról adnak számot, amely Észak-Európában az i. e. harmadik vagy második évezredig — amikor az első régészeti leletek ebben a térségben megjelennek — ismeretlen volt.

A rekonstruált indoeurópai ősnyelv által leírt táj hegyes. Sok a magas hegyeket, hegyi tavakat és hegyi forrásokból eredő, gyors folyású vizeket jelentő szó. Az így elénk rajzolódó kép nem egyeztethető össze sem Európa középső részeinek síkságaival, sem a Fekete-tengertől északra elterülő füves pusztákkal, vagyis az indoeurópaiak őshazájául feltételezett alternatívákkal. Viszont az újabban megismert szókészlet tökéletesen illik a kelet-anatóliai és a transzkaukázusi tájra. Volt szavuk a hegyi tölgyre, a nyírfára, a bükkre, a gyertyánfára, a kőrisfára, a fűzfára, a tiszafára, a fenyőre, az erdei fenyőre, a hangafűre, a mohára. Sőt az indoeurópai ősnyelv olyan állatfajokat is néven nevezett, amelyek Észak-Európában ismeretlenek voltak, például leopárd, oroszlán, majom vagy elefánt.

Az indoeurópai őshaza helyének meghatározásához további fontos ismérv a kerekes szállítással összefüggő szókincs — állítja V. Gamkrelidze és V. Ivanov. Az ősnyelvben olyan szavak találhatók, mint kerék („roto”), tengely („haks”), iga (iukom”), ló („ekos”), csikó („polo”). De a kocsikészítés elemeinek és eszközeinek szavai is megvoltak. A Transzkaukázus és Felső-Mezopotámia közötti térség barlangrajzai és sziklavésetei tartalmazzák a lóvontatású kocsi legrégibb ábrázolásait. E térségben ment végbe az i. e. negyedik évezredben a vadló háziasítása és húzóerejének hasznosítása. A kerekes járművek az indoeurópaik vándorlásai nyomán az i. e. harmadik és második évezredben innen terjedtek előbb kelet felé Közép-Ázsiába, később nyugat felé a Balkán-félszigetre, majd KözépEurópába.

Az indoeurópaiak őshazájának „áthelyezése” Európából KisÁzsiába gyökeresen megváltoztatja az indoeurópai nyelvek elterjedésével kapcsolatos eddigi felfogást. Vizsgálódásaik alapján az idézett szovjet szerzők arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy Európa nem a kiindulópontja, hanem a végpontja volt az indoeurópaiak vándorlásának.

Elek István