Megjelent: Magyarország 1986/39: 29. o.

Nem bizonyos, hogy buta, lusta az a gyerek, aki képtelen megtanulni írni, olvasni. Lehet, hogy „csupán” beteg. De még ma is mérhetetlen szerencse kell hozzá, hogy a rossz tanuló környezetében legyen egy olyan ember, aki adott esetben mélyebben kutatja a „szégyenletes” bizonyítvány gyökereit, s idejében szakemberhez irányítja a szenvedő, nehézségeit olykor devianciával, agresszivitással, tettetett érdektelenséggel palástoló gyereket.

A tanulásban való lemaradást ugyanis előidézheti az is, hogy a kisiskolás nem tanul meg, nem tud megtanulni — úgymond — tisztességesen írni, olvasni, számolni. Ilyenkor a szülő szidja a közoktatás megannyi reformját, a kísérleti módszereket, az iskola pedig elítélően nyilatkozik a családról, amiért nem képes otthon foglalkozni, gyakorolni a gyerekkel. Való igaz, hogy mindkettő szerepet játszhat a gyenge teljesítményben. Ám az is elképzelhető, hogy egészen másról, finom idegrendszeri sérülésekből eredő tanulási akadályozottságról van szó.

Ki segítsen?

A tanulás ilyenfajta specifikus zavara korántsem tekinthető ritkaságnak : egyes nyugati statisztikák szerint például a gyerekek 15 százalékánál mutatható ki. Dr. Palotás Gábor professzor, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Damjanich utcai logopédiai intézetének igazgatója szerint a probléma nagyságrendje legalábbis az értelmi fogyatékosságéval azonos, azzal a csöppet sem mellékes különbséggel, hogy a diszlexiának-diszgráfiának, azaz olvasás- és írászavarnak nevezett jelenség kiegyensúlyozható. Éppen ezért bűn a kezelés elmulasztása, hiszen az írás és az olvasás nem egyszerűen tantárgy, hanem olyan készség, amely a tudás megszerzésének eszköze és az emberi közlés nehezen nélkülözhető formája.

Noha arra már régen ráébredünk, hogy egy állam jövőjét meghatározza az alapfokú oktatás eredményessége, nemigen akad senki, aki ezt a problémakört teljes egészében fölvállalná. Ma diszlexiás gyerek tulajdonképpen évről évre átbukdácsolhat a felsőbb osztályokba, s végül is a kezébe kapja az általános iskolai bizonyítványát, anélkül, hogy az írás-olvasás automatizmussá alakulna benne. Hibáit és akadozását, megértési és memorizálási nehézségeit figyelmetlenségnek, butaságnak vagy hanyagságnak minősítik, s a tények megállapítása, esetleg némi korrepetálási kíséret után bukással büntetik vagy egy kettes osztályzattal „megelőlegezik neki a bizalmat”. Úgy is fogalmazhatnánk: átengedik, hogy megszabaduljanak tőle.

Nyilvánvaló, hogy ezek a gyerekek később, amikor már semmi sem kötelezi őket a rendszeres olvasásra és írásra, ki is bújnak minden effajta próba és megpróbáltatás alól. Különösen a halmozpttan hátrányos helyzetűeknél, a nagy fokú szociális elhagyatottságban élőknél eshetik meg ily módon, hogy további életük során mindvégig leplezni tudják félanalfabetizmusukat, és sem önmaguk, sem környezetük számára nem válik soha világossá, hogy fogyatékosságuk nem egykori rosszaságuk, hanem finom idegrendszeri sérülésük következménye. Ideggyógyászhoz is jobbára csak azok jutnak el közülük, akik a többi embertől való különbözésükre, lemaradásukra devianciával válaszolnak, kábítószerhez, alkoholhoz menekülnek, esetleg bűnözővé válnak.

Az iskola problémamegkerülő magatartása egyrészt agyonterheltségével megmagyarázható, másrészt nem magyar sajátosság. A közelmúltban jelent meg Ugo Pirro könyve „A fiam nem tud olvasni” címmel, amelyből kiderül, hogy a hetvenes évek Olaszországában a diszlexiás gyermekén segíteni akaró apának magának kellett rájönnie, hol kell a bajok gyökerét keresni, s neki kellett kidolgoznia a gyógymódot is. Nálunk legalább van hová fordulnia a szülőnek, ha akár ő, akár a pedagógus gyanút fog.

Mert Magyarországon végül is a logopédia vállalta föl az olvasás, írás, számolás kóros zavaraival küszködő gyerekek rehabilitációjának ügyét, mindenekelőtt azon az alapon, hogy a sérülések egy része a beszédnél is jelentkezik. Ezáltal kitárultak a szakma határai, a feladatkör jelentősen bővült. Míg korábban a logopédusok a beszéd és a nyelv felszíni jelenségeivel foglalkoztak, ma a mélyebb rétegek károsodásának helyreállítása áll munkájuk középpontjában. Ezt a különféle tudományok, köztük is talán elsősorban a nyelvtudomány új eredményei tették lehetővé. Bebizonyosodott, hogy a beszédhang érzékelése nem a hallás szintjén, hanem az idegrendszer szintjén dől el, a központi idegrendszer az, amely újat, magasabb színvonalút hoz létre a felfogás során. Nyilvánvalóvá vált, hogy többet kell foglalkozni a beszéd és a nyelv felfogásbeli zavaraival, s hogy e zavaroknak nemcsak a szóbeli, hanem a grafikus formái, sőt a logikai soralkotásnak a számolásban megmutatkozó nehézségei is a logopédia hatáskörébe tartoznak, mivel az esetek döntő többségében azonos összetevő elemek károsodták. Ezzel a legóvatosabb becslések szerint is kétszeresére nőtt az ellátandó gyermekek száma.

Jósló tesztek, hibakeresés

Ma már a logopédusok szegényesnek ítélik az olvasás- és írászavar kifejezést, mivel a gyógyászati terv készítéséhez nélkülözhetetlen annak a pontos megjelölése, hogy az olvasás és írás teljesítményét létrehozó szerkezeti és funkcionális egységek közül melyik a felelős az adott zavarért. Mert rendkívül összetett feladat az, amíg a tollba mondott hangsorból megszületik a leírt szó, az információ a beszédfolyamban sokszorosan kódolva van. A beszédpercepció folyamán egy hangtani, nyelvtani és értelmi titkosírást kell megfejteni, megoldani, és ez különböző agyi struktúrákban történik.

Mindezekből következik, hogy az olvasás-írás zavara a legkülönfélébb idegrendszeri területek sérüléseiből eredhet, s a károsító tényezők következményeit alapvetően meghatározza az az időpont is, amikor a sérülés bekövetkezett. A vizsgált zavar létrehozásában örökletes tényezők, fizikai, kémiai, bakteriális és más károsító tényezők, valamint környezeti ártalmak egyaránt szerepet játszhatnak. Nyilvánvaló, hogy a kezeléseket a zavart kiváltó okok figyelembevételével kell megszervezni.

Szerte a világon sokan fáradoznak azon, hogy jóslóteszteket dolgozzanak ki, amelyek segítségével idejekorán és félreérthetetlenül kimutatható a tanulási akadályozottság, tehát azonnal megkezdhető annak kiegyenlítése. Mert ha a kezelés nem kezdődik meg legalább az első egy-két iskolaévben, félő, hogy a gyerek túlságosan „lezüllik” az iskolában, és ez megnehezíti az előrehaladást. Négy-öt év tananyagát már szinte lehetetlen pótolnia annak, aki a verselemzésekkel, történelmi korszakok értékelésével egyidejűleg kezdi megtanulni szavakká formálni a hangokat és megérteni a mondatok jelentését.

Ha szervezett szűrővizsgálatok nincsenek is, millió apró jel felkelthetné a diszlexiás gyerek környezetében élő felnőttek figyelmét. Mert mindenképpen gyanús, ha egy tanuló rendszeresen követ el olyan hibákat, amilyeneket a
többiek soha. Ugo Pirro regényében így beszél ezekről a jelekről: „Dülöngélő ákombákom betűkkel írt, a szavak minduntalan lecsúsztak az irka vonalairól... Nem olvasott, hanem sifrírozott; nem egyszer s mindenkorra, hanem egyetlen alkalomra, mintha csupa különböző, frissiben kiásott hieroglifa került volna a szeme elé.”

Rózsadomb és Pesterzsébet

Nincs annyi logopédus Magyarországon, amennyi el tudná látni az összes beszédhibás vagy más okból logopédiai kezelésre szoruló gyereket. Noha Meixner Ildikó pszichológus kidolgozta a kezelés módszertanát, különleges könyvet szerkesztett és szakemberek egész sorát képezte ki, igazából csak két helyen, a Damjanich utcában és a Festetics utcai beszédjavító intézetben folyik szervezetten a diszlexiások kezelése. Így azután kivédhetetlen az a társadalmi igazságtalanság, amelyet dr. Palotás Gábor így fogalmaz meg: nem sokkal kisebb a helyzeti hátránya egy pesterzsébeti munkáscsalád sarjának a rózsadombi gyerekkel szemben, mint egy szabolcsi cigány gyereknek a budapestivel szemben.

A kezelés módja sokféle lehet. A magyar gyógypedagógusok XI. szakmai konferenciáján Walter Lund svéd szakember beszámolt róla, hogy Norköppingben — egy angol kísérlet nyomán — 1973 óta alkalmaznak egy audiovizuális gépírási programot az írás-olvasási nehézségekkel küzdő idősebb tanulók és felnőttek rehabilitálására. Tapasztalataik szerint egy-egy tanfolyam végére 25 százalékkal csökkennek a tanulók helyesírási, 50 százalékkal hangfelcserélési és egyharmadával szótársítási hibái.

A Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola két intézményében Meixner Ildikó útmutatásai szerint, gondos hibaelemzés alapján, összetett kezelés folyik, amely a hibák számának csökkentésére, az olvasott szöveg megértetésére és az olvasás idejének rövidítésére irányul. Érdekes eszköze a kezelésnek a metronóm. Ketyegése arra jó, hogy a gyerek a hangos olvasás közben leküzdje a folytonos bizonytalanságot, a betűk a leírt sorrendben jussanak el hozzá, és ne vegyen levegőt minden egyes szótag, minden hang előtt. Ahogy versenyre kel a metronóm diktálta ütemmel, végül is összekapcsolódnak a szavak, megszűnik az olvasás szakadozottsága és zaklatottsága — és vele együtt a gyerek elutasító magatartása is.

Horváth Ágnes