Az understatement (angol ‘alámondás, kevesebbet állítás’) angol stilisztikai fogalom, lényegében a litotész (kicsinyítés) megfelelője, általában az irónia, a szarkazmus, olykor az eufemizmus vagy a sejtetés eszköze. Ellentéte a túlzás, a hiperbola. Understatement tágabb értelemben minden olyan formálisan kicsinyítő, funkcionálisan erősítő alakzat, amelyben valamely dolgot, jelenséget a rá illőnél enyhébb kifejezéssel illetünk, hogy az állítás erőteljesebbnek tűnjön. Ebben az értelemben tehát meiózis, ellentéte pedig, ha egy tulajdonság felnagyításával annak kicsiny voltát igyekszünk érzékeltetni. Így understatementnek tekinthető a tapeinózis is, amikor egy dolgot nem a jelentőségének megfelelően említenek. Szűkebb értelemben egy fogalom vagy tulajdonság erőteljes hangsúlyozása ellentétének tagadása révén. Példa rá a bibliai feddő, rovó értelmű "nem dicsérlek” (1Kor 11:17,22).

Understatement előszeretettel fordul elő háború és más veszélyes alkalmak, rossz időjárás és más kellemetlen tények leírásakor. Az alábbiakban különböző nyelvekből néhány meteorológiai understatementet említek, mégpedig az adott nyelvben rögzült kifejezésmódot. A fizikai környezet, így az időjárás jellege jelentősen tükröződik egy nyelvközösség nyelvében, legszembetűnőbben szókészletében. Feltűnő még bizonyos természeti jelenségeket (meteorológiai jelenségeket, napszakváltást) leíró igék különös viselkedése, gyakran alanytalansága. Írásom feltételezi a következőket: az ember hajlamos az időjárás szélsőségeit (huzamos eső vagy szárazság, vihar stb.) kellemetlennek minősíteni, és bizonyos nyelvek szókincse van olyan gazdag, hogy alkalmas akár nyelvben rögzülő meteorológiai understatement létrehozására is. Ilyen a rossz időt egyszerűen "időnek”, a fél évig tartó esőzést egyszerűen "a nedvesnek”, a szelet egyszerűen "levegőnek” minősíteni.

"A nedves"

Az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személyét, hanem minden jó kedvét is megnyerni annak, azkinek mindenek felett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk.

Bizonnyal esmérem rajtam most erejét,
Szívemben felgyulladt szerelemnek tüzét,
Sebesen égését,
Kit tűrök naponkint egy szép víg kegyesért.

Reménségem nincs már nékem,
ez földen éltemben senki szerelméhez,
Mert szerelmem, ki volt nékem,
az elfut előlem, semmiben sem kedvez.

A XX. század első harmada legjelentősebb magyar nyelvészének, Gombocz Zoltánnak (1877–1935) fiatalkori ismertető dolgozatai közül különösen jelentősnek bizonyult a Nyelvtörténet és lélektan, Wilhelm Wundt (1832–1920) néplélektanának ismertetése (Gombocz 1903; 1997: 9–72). A magyar jelentéstannak – vagyis az ekkori tudományos paradigma szellemében: a jelentésváltozások tanulmányozásának – lendületet adott Wundt Néplélektanának a jelentésváltozásokat tárgyaló fejezete (Der Bedeutungswandel, Wundt 1922, 2: 460–630). Gomboczon kívül Wundtot követve dolgozott a XX. század első évtizedében Szolár Ferenc (1882–1963), aki az asszimilációs jelentésváltozásokról értekezett (1906). Szolárról megemlíthető, hogy 1906-tól 1949-ig a budapesti evangélikus főgimnázium magyar–latin–görög szakos tanára volt. Gyóni Ferenc néven sajtó alá rendezte sógorának, a költő Gyóni Gézának (1884–1917) összes verseit (1941).

Gombocz jelentéstani munkáiban tárgyalta az asszimilációs jelentésváltozásokat (1997: 65–66, 108–9, 170–5), s megállapította róluk, hogy lélektani szempontból azonosítással, a külső, nyelvi változást tekintve névátvitellel van dolgunk (1997: 108). ,,A lelki folyamat egyszerűségét bizonyítja az a körülmény is, hogy rendszerint legközvetlenebb megfigyelésünk körébe eső tárgyak nevét visszük át tőlünk távolabb eső tárgyakra. Idetartozik mindenekelőtt az asszimilációs jelentésváltozásoknak az a gazdag csoportja, midőn saját testrészeink és cselekvéseink nevét visszük át a természeti tárgyakra és folyamatokra. Beszélünk a hegy lábáról, derekáról, gerincéről, a korsó szájáról, hasáról, füléről, csecséről, talpáról, a mák fejéről, a harang nyelvéről” (Gombocz 1997: 109; hasonlóan 1997: 172–3). Gombocz maga is megemlítette, hogy a poliszémiának ezt a típusát már Giambattista Vico (1668–1744) ismertette (Vico 1725/1963: 269, Gombocz 1997: 218–9). A történeti nyelvészet uralma idején jelentésváltozásokként tartották számon a XX. század második felében már többé-kevésbé szabályos poliszémiaként (többértelműségként) tárgyalt jelenségeket.

Harangnyelv

Megjelent: Népszabadság, 2002. május 11.

Nem könnyű egy kilencévesnek más nyelven tanulni Magyarországon sem. Például egy – mondjuk – szerb tankönyvben találkozni valamilyen latin betűs mesével. Hát még, ha a tanár az ismeretlen szerb szavakat cirill betűvel írja a táblára. Mégis jó ennek a kisdiáknak, mert mire elvégzi a nyolcadikat, több-kevesebb biztonsággal két nyelvben, két kultúrában is járatos lesz annyira, amennyire egy tizennégy esztendős járatos lehet – amihez, persze, az is szükséges, hogy iskolája a többi hasonlóval együtt megküzdhessen a nemzetiségi iskolák temérdek gondjával. Békés azon megyéink közé tartozik, ha ugyan nem az egyetlen ebben a nemben, amelyikben német, román, szlovák és szerb nyelven is tanulhat általános iskolás és középiskolás fokon – vagy legalább az egyiken –, akinek kedve van hozzá. És mivel az órarendben természetszerűleg benne vannak a „magyar” iskolákban szereplő tárgyak, bármelyik felsőbb fokú tanintézményben tovább is tanulhatnak.

A megye körülbelül hatszáz szerb nemzetiségű magyar állampolgára szinte kivétel nélkül a nem egészen hétezres Battonyán él. A városban működik a megye egyetlen – igaz, több mint kétszáz éves múltra visszatekintő – szerb általános iskolája is. Az óvodával egybekapcsolt intézmény nyolc osztályában félszáz szerb nemzetiségű, gyökerű meg magyar etnikumú gyerek tanul az alsó tagozatban három tanítótól – közülük két jugoszláviai vendégpedagógustól –, a felső tagozatban pedig öt főállású és egy angol óraadó, valamint egy nyugdíjas magyar szakos tanártól. Nem csekély gondot okoz, hogy ilyen kevés a gyerek és a pedagógus.

Battonya: Rigómese cirillel is

A kevés gyerek miatt össze kell vonni osztályokat. Egyszerre van órája az első meg a második, és egyszerre a harmadik meg a negyedik osztálynak. Például amikor a harmadikosoknak „hangos” órájuk van szerbből, a másik padsorban ülő negyedikesek a maguk „halk óráján” matematikafeladatokat oldanak meg és megfordítva. Ennek a helyzetnek van egy nagy előnye: egy-egy osztály öt, nyolc vagy tíz diákjával alaposabban foglalkozhat a pedagógus. A Zrenjaninból (Nagybecskerekről) érkezett vendégtanár, Jokic Zita hat harmadikosa a rigóról szóló mesét olvassa szerbül – szépen, folyamatosan, a tanárnőnek legföljebb hangsúlyokat kell javítania. A könyvet Jugoszláviából kapták, a szerzők az ottani iskolák második osztályosainak írták. Amikor a gyerekek fordítják a rövid történetet, a nekik ismeretlen szavakat a tanárnő magyar megfelelőjükkel írja a táblára. A könyv sajátossága, hogy latin és cirill betűkkel írott szövegek váltakoznak benne. A táblára pedig ebben az osztályban egyik héten latin, a másikon cirill betűkkel kerülnek föl az ismeretlen szavak. Tehát a „rigó” így: kos vagy кoc, a „fekete”: crna vagy цpнa, a „toll”: perje vagy пepje. Jugoszláviában mindkét írásforma előfordul, gyakori, hogy az újságokban egyazon lapszám egyik cikkét az egyik, a másikat a másik ábécével nyomtatják – magyarázza a különleges helyzetet a tanárnő.

A nem szakember szemével nézve a gyerekeknek ez a kettősség és a rigómese tárgyában a szerb nyelvű megszólalás nem jelent különösebb nehézséget. Pedig nem mindegyiküknek vannak szerb gyökereik – erről a keresztnevük is árulkodik: a negyedikben Szabina, Szilárd, Veronika, a harmadikban Dóra, Edina, Gorán, Krisztián, Vazul és Zoltán. Közülük csak a Gorán és legföljebb – inkább a régebbi időkre szólóan – a Vazul sajátosan szerb név.

– Szerb a nyelve a készségtárgyaknak, a rajznak, az éneknek, a testnevelésnek – mondja iskolájuk sajátosságairól Roczkó Krisztina igazgató –, és az alsó tagozatban jobbára a többi tárgynak is. A felső tagozatban a szerb nyelven és irodalmon kívül a lehetőségekhez képest szerbül tanítjuk a történelmet és a földrajzot.

Battonyai Két Tanítási Nyelvű Szerb Általános Iskola és Óvoda

********

Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd, ki únod a valót
Hímezz belőlük fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.

Megjelent: Népszabadság, 2003. szeptember 25.

A magyar nyelv több másikkal együtt a hatezer évvel ezelőtti uráli alapnyelvből alakult ki, miközben mindezen nyelvek, nyelvelődök többségének használói az Urál hegység vidékéről nyugat felé vándoroltak – többségünk így tanulta iskolai tanulmányai során. Lehet azonban, hogy nem így történt – erről beszélgetett Daniss Győző Pusztay Jánossal, a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola tanszékvezető egyetemi tanárával.

– Néhány esztendeje régészek olyan leletekre bukkantak, amelyek azt bizonyítják, hogy a mai finnek, észtek, vótok, lívek, vepszék, karjalaiak elődei már nyolc-tízezer éve a mai Finnország, illetőleg a Baltikum területén éltek, és azóta folyamatosan ott élnek. Ez ellentmond annak a hagyományos családfaelméletnek, amelyik szerint a hatezer esztendeje az Urál vidékén élő népesség zöme nyugat felé kezdett vándorolni, és e vándorlás közben az addig egységes uráli alapnyelv különféle ágakra, majd az ágak különféle mai nyelvekre váltak szét. A kutatók nemigen vizsgálták, hogy milyen nyelven beszéltek az emberek az uráli alapnyelv korának nevezett időszak előtt. Pedig ez nem kevésbé érdekes probléma, mint a legutóbbi hat évezred kérdései. Tudniillik a hagyományos finnugor összehasonlító nyelvészet teljes alapnyelvi rendszert rekonstruál, s annak valamikor ki kellett alakulnia. A nyelvi fejlődés legfontosabb kérdései már az alapnyelvi kor előtt eldőltek. Azt is tudjuk, hogy a neandervölgyi ember beszélőszervei fejletlenebbek voltak a mai emberekéinél. Az Afrikából jóval utánuk vándorlásra indult, negyven-ötvenezer éve Európába és Ázsiába kerülő, cro-magnoninak nevezett, anatómiailag modern ember már sokkal jobban artikulálhatott. Az európai jégkorszakok idején főként két „menedékhelyen”, refúgiumban, a Pireneusok környékén és a mai Dél-Ukrajnában élhettek.

Pusztay János

Megjelent: Népszabadság, 2003. június 21.

A magyar nyelvet sokan rokonították már törökkel, sumerrel, japánnal és ki tudja, még hány másikkal. Akadnak, akik Ausztrália őslakóinak nyelvét is kapcsolatba hozzák a miénkkel. – A magyar nyelvészek közül alighanem Vászolyi Erik ismeri legjobban Ausztrália őslakóinak nyelvét. A tudós 1968-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított finnugrisztikát. Akkor a szocialista országok csehszlovákiai bevonulása miatt elhagyta szülőföldjét. Két esztendeig Cambridge-ben élt, majd Nyugat-Ausztráliában telepedett le. Ott többet is megtanult a huszonöt magyarországnyi terület őslakóinak nyelvei közül. Majd ezeket és a belőlük levont tanulságokat tanította is perthi egyetemi katedráján.

Ausztráliába 40 vagy talán 60 ezer évvel ezelőtt, de semmiképpen sem egy időben érkeztek kisebb-nagyobb csoportok Ázsia déli-délkeleti vidékeiről és Óceánia szigeteiről. Meggyőződésem, hogy nem is ugyanazt a nyelvet beszélték. A XVIII. század végén, amikor európaiak jelentek meg a földrészen, valószínűleg több száz nyelvet és még több nyelvjárást használt az őslakosság. Ez érthető, hiszen egy majdnem európányi területen szétszórva éltek nagycsaládokban, tíz-húsz embert számláló közösségekben. Járták a végtelen sivatagot – sivatagon azonban nem okvetlenül homoksivatagot kell érteni, Ausztráliában sok a füves puszta. A nagycsalád nyelvét a szomszédos – esetleg száz kilométer távolságban élő – nagycsalád tagjai még megértették, a távolabbiak azonban már nem, hiszen egészen más nyelvet beszéltek.

Mennyire élnek ma az ősi nyelvek?

Előtte hadd feleljek egy időben ennél előbbre való kérdésre: hány emberről mondhatjuk még, hogy az ereiben az őslakosok vére folyik? Nos, ma negyedmillióra tehető a számuk. De közülük csak minden harmadik "százszázalékos” őslakos, a többiek genetikailag már keveredtek a bevándorlókkal. A körülbelül 80 ezer "hamisítatlan” őslakosnak a fele Nyugat-Ausztráliában él. Az ő nyelveiket kutatva ismertem meg az életüket. Akadt olyan nagycsalád, amelyiknek az öregeitől még megtanulhattam, hogyan kell kőbaltát pattintani. Ezeknek az embereknek az életét az európai-amerikai típusú civilizáció fenekestül felforgatta. Hogy fehér farmerek birkái zavartalanul legelhessenek, a bányatársaságok szabadon terjeszkedhessenek, megfosztották őket vadászterületeiktől. Vagy missziók köré kényszerítették, vagy körülkerített táborokba – kis túlzással: koncentrációs táborokba – zárták őket. Sokan belepusztultak a sokkoló életformaváltásba, a lenézésbe, a megaláztatásokba. Sok mindenről árulkodik, hogy az ő gondjaikkal foglalkozó legmagasabb szintű intézmény hivatalos neve sokáig Halászati, Állattenyésztési és Bennszülöttügyi Minisztérium volt. A missziók körül élő "vadembereknek” megtiltották, hogy az anyanyelvükön beszéljenek. Még az 1950-es években is előfordult, hogy az elmenekülő feketékre nyakkalodát csappantottak, úgy hurcolták őket vissza a hullámbádog barakkokba. Néhány misszió volt csupán kivétel: főképpen a német lutheránus papok között akadtak, akik megtanulták az őslakók nyelvét, németről lefordították imáikat, lefordították nekik a bibliát.

Ausztrál őslakosok

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

 Szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanit.

Isten a jó tettet jóval koronázza!

Az ismertető Arany Zsuzsanna Kosztolányi Dezső élete (7. rész, Alföld, 2016/4) című tanulmánya alapján készült

Kosztolányi Dezsőnek az 1916-ban megjelent Tinta című kötete vegyesen tartalmaz prózát és lírát, illetve fontos szerepet kap benne a háborúellenes politika. A könyvben összesen 54 írás található, számos tárcanovella, két vers, nyolc műfordítás, valamint útirajzok és egy aforizmacsokor. Kosztolányi négy nagyobb szakaszt különített el, melyeket rövid fölvezető szöveggel vezetett be:

• Kis történelem;
• Utak, népek, városok;
• Rózsavíz;
• Vallomások.

A könyv tartalmához illeszkedik a tipográfiai megoldás: az egész kötet lényegében „időn túli” keretbe kerül. Kosztolányi szerzői intencióiról is vall, amikor kiadójával, Kner Izidorral (és annak fiával, Imrével) egyezkedik a könyv külleméről: „A könyv stílusa még bennem sem alakult ki teljesen, de óhajom lenne, hogy valahogy hangsúlyozzuk az időszerű s egyben történelmi voltát: azaz legyen régies, de a maihoz is álljon közel: ezt a célt szolgálják a modern címek, melyek alatt régies, magyarázó szöveg áll. [...] Magam részéről a Thomas Mann-féle betűket választom, melyek szépek is, régiesek is. Különösen a gyönyörű iniciálék miatt teszem ezt. Írta Kosztolányi.”

A Kosztolányi által említett „régies, magyarázó szöveg” a Kis történelem szakasznál például a következő: „Itt egy ma élő ember, ki nem ért a magas politikához és egyéb hasznos tudományhoz, elmondja, mit látott maga körül abban a korban, melyet a hozzáértők nagynak tartottak.”

Kosztolányi Dezső

„A hibákra kell haragudni, az emberekre sohasem”

Beszélgetés egy nyelvi misszionáriussal, Grétsy Lászlóval

Grétsy László fiatal nyelvészként 1954-ben került a MTA Nyelvtudományi Intézetébe Lőrincze Lajos „szárnyai alá”. Közel harminc éven át tartott a szoros munkatársi kapcsolat, olykor egymás főnökeiként dolgoztak. Hogyan sikerült egy ilyen jelentős személyiség mellett a saját arcélét kialakítani?

Valójában nem 54-ben kerültem Lőrincze Lajos szárnyai alá, hanem csak valamivel később, 1957 végétől. Az egyetem elvégzése után ugyanis három évig aspiráns voltam Pais Dezső mellett. Első munkáim nem is nyelvművelő munkák voltak – hiszen én akkor még nyelvtörténésznek készültem –, hanem szófejtések. A legelső pedig, amely az Irodalomtörténeti Közleményekben is megjelent 1954-ben, Ady versmondatairól szóló irodalomtörténeti írás volt. Pais Dezső, az aspiránsvezetőm, annak az időszaknak első számú nyelvésze, rendkívül különös ember volt. Nagy nyelvész, igen szeretetre méltó ember, de élhetetlen. Nem tudott egy szöget a falba beverni, nem tudott egy villanykörtét becsavarni; ezek a feladatok a tanszék embereire vártak. Ha cipőt, ruhát kellett vásárolnia, Rónaszegi Márta vagy valamelyik gyakornok, tanársegéd kísérte el. Magam tapasztaltam, hogy egyszer, amikor már meglehetősen hideg volt, Pais Dezső körülnézett, és megkérdezte: „Márta, én most fázom?” Még abban is a körülötte levőkre támaszkodott, hogy vegyen-e fel kabátot vagy sem. Amikor előadott, egy köteg parányi céduláról olvasott fel, de úgy, hogy az írásjeleket is mindig fennhangon kimondta, hiszen ő a betű korlátlan tisztelője volt.

Grétsy László

1957 végétől aztán már valóban Lőrincze Lajos osztályán voltam, és akkor kezdtem a nyelvművelés iránt érdeklődni. Nem törődtem én akkor a saját arcél kialakításával, de erre nem is volt szükség, hiszen nem egy területen dolgoztunk. Lőrincze Lajos azon kívül, hogy nyelvművelő volt, a nyelvtudomány más ágait, a nyelvjáráskutatást és a névtant művelte, én viszont nyelvtörténész voltam, később pedig a szaknyelvekkel foglalkoztam, tehát a szakterületünk egészen más volt. Később sem jelentett ez gondot, hiszen másként közelítettünk a nyelvhez. Amikor megkezdtem a ma már több mint negyedszázados rádiós műsoromat, a Magyarán szólva címűt, maga Lőrincze vette észre, hogy mennyire különbözik az általa készített Édes anyanyelvünktől. Én egy kicsit rámenős voltam, minden nyelvi hibának pontosan megjelöltem a forrását. Azóta is ezt teszem. Nem vagyok goromba, csak éppen szeretem kimondani az igazságot. Lőrincze pedig már akkor is általában azt emelte ki, hogy így is lehet mondani, meg úgy is, a körülményektől, az alkalomtól függ egy-egy nyelvi jelenség megítélése.

Lőrincze Lajos