A formák és a színek közt akkor érezzük magunkat odahaza, ha valamiképpen emlékezésünk világából valók, ha bennük van Édesanyánk simogatása.

Még a kereszténység is táplálta a csodalényekben való hitet, vegyük csak példának az Apokalipszist, és a Jelenések könyvének részleteit. Tudvalevőn régi babona, hogy az ártó szellem ellen legjobb orvosság annak képe.

Az ábrázolások megfejtésének nehézsége abban rejlik számunkra, hogy a kép nem tartalmazza jelentésének magyarázatát, csak fölidéz valamit, amit mi nem tudunk ma.

A díszítésnek valamiképp köze kell hogy legyen a használathoz.

Ha rajzolok, mindig magamra maradok.

A rajzban sűríteni lehet többfajta érzelmi-formai jelenséget. Ez persze részben kegyelem dolga, nem megy akarással, hanem csak az irányíthatatlan észrevevéssel.

Hulljatok, levelek, rejtsetek el engem – voltaképpen képtelenek vagyunk elviselni a körülöttünk lévő világnak velünk szemben való közömbösségét, s belevetítjük magunkat.

Az ismerd meg önmagadat lehetetlen kívánság, de talán maga a törekvés érdekes.

Valóban úgy volna-e, hogy az ember csak saját magát képes meglátni a másikban?

A másik embert kissé mindig magamon keresztül éltem át, sorsának részesévé váltam. De hát tehettem volna-e másként?

********

A fák, egy helyben növekedve, ágakat vajúdva ki magukból terjeszkednek, terpeszkednek, vajon az elágazók értik-e még a törzset, vagy egymást, messzeágazó testvéreiket. Néha megesett, hogy az egy helybe terebélyesedő életbe bele tudtam élni magamat, szinte fává váltam.

Azt tudom, hogy a testem csoda, hogy az egymásra hatások, ráhatások, kapcsolódások, áthatások ősrengetege, amelyben rend van.

Az élet csak megtörténik bennünk, de nem a miénk. Mi mintegy belenövünk, aztán távozunk, az élet marad, ami.

A fiatalkor egész életen át meghatározza az embert.

A fiatalság elbírja a halál komorságát, az öregség a fény felé sóvárog?

Az összegezés mindig igaztalan, mert kivonat. Az élet pedig teljesség, nem kivonat.

Az új világképben a tanult emberek egy része borzong meg az új távlatok kereszttüzében. Isten-képünkről lehámlott minden emberi, és összehúzódva remegünk beláthatatlan erőmezők ölelésében.

Fölvetettem magamnak a kérdést, ha kisfiú koromban nem tanítják meg, hogy van Isten, magamtól hogyan jöttem volna rá.

Áldom a Teremtőt a családomért, nevemért, mestereimért, barátaimért, tanítványaimért, hogy magyarként éltem át az európaiságot, és hogy édes anyanyelvünk élt bennem.

Egy nép történelmében élek, és ez boldoggá tesz: magyar vagyok.

Az élet még szomorúságában is nagy ajándék, még a meggyötört szemekből is fényesség fényesedik.

A család az élet törvénye, egyéni létemben is törvény alatt állok, s ennek fölismerése túlmutat az egyéni léten. A családot hatalmas természeti és lelki erők teremtik meg, és tartják életben. Ezek minden eleven emberben hatnak.

A család szelíd szépsége és nyugalma életem egyik nagy ajándéka, szilárd alapja.

A dolgok áthatják egymást, nem egyszeriek, hanem néha az egész életre kihatnak.

Nem a véletlenek sodrában burjánzik életünk, hanem szépséges törvények mentén alakul.

Rajtunk kívül álló, hatalmas erők dolgoznak bennünk, és szabják meg sorsunkat.

********

Mindenki az enyém, bennem van, akit valaha megszerettem, aki valaha ablakot nyitott bennem a világ szépsége felé.

Művészeink (akár nyelv az anyaguk, akár szín, forma, vonal) voltaképpen a valamennyiünkben benne lévő emberségnek adnak formát, megtalált szót, színt, dallamot, akkordot.

Annak kell örvendenünk, hogy művészetünk sokrétű. Boldogok lehetünk, hogy egy tehetséges nép fiai vagyunk, s a világról, az életről s benne magunkról való festői látomásaink gazdagok. Őrködnünk kell, hogy a dús kibontakozást ne akadályozza semmiféle dogma.

Minden nagy művész életműve voltaképpen a világ újra teremtése. Olyannak formálja a világot, a „maga képére és hasonlatosságára”, hogy otthon érezhesse magát benne.

A XX. század első évtizedeinek feszültségében a magukkal vívott belső küzdelem, a művészi lelkiismeret kétségei szorongatják az alkotókat.

Lehetetlent kísérel meg az a művész, aki sima papírlapon, egyszerű vonalakkal vagy foszlott szélű színekkel hang, íz, mozdulat s más emlékképeket is sűríteni akar. De meg nem kísérelni: ugyancsak lehetetlen.

A mű leválik alkotójáról, megkezdi önálló életét, melyen már semmi nem változtat, sem dicséret, sem ócsárlás, sem magyarázgatás.

A szobrok nem pillanatokra szépek, hogy azután gondterheltekké, petyhüdtekké vagy éppenséggel aljasokká váljanak, nem. Ők örökre szépek, és csak azok, semmi mások. Nem is tudjuk, mettől sugárzik a beléjük igézett, önmagától megilletődő lélek.

Milyen áldás, hogy van művészet, vannak művészek: emlékezetünket ők szövik hímesre, ők adnak formát annak, ami elröppenő, megállítják az időt, hogy átélhessük azt, ami csak elsuhan fölöttünk.

********

A tudományban nincsen tekintélyi alap, csak a tények tudomásulvétele. Ha az mást mutat, mint amit valaki megállapított, akkor nem a tekintélyt, hanem a tényeket kell követni.

Szükséges a régészeti aprómunka, és el nem hanyagolható, de végül is a „hogyan éltek, mit műveltek, mit hittek, mit álmodtak” az igazi kérdés, tehát: milyen emberek voltak.

Általában minél több kérdést teszünk föl a leleteknek, annál gazdagabban felelnek nekünk.

A régészeti lelet állapot, de hallatlanul gazdagon újra idővé, térré és emberi munkává oldható fel. A vele kifejtett munkának nemzedékeken keresztül halmozódott tapasztalata mind benne van a mozdulatlan tárgyban.

Én a múltban a mindennapi életet keresem. Ezt szeretném közelíteni, a tenni-venni valókat, a hitet, a halált.

A földművesek tudásának mennyisége semmivel sem kevesebb az egyetemi tanárénál, csak minőségében más. Mély igazság, hogy bármelyik ember élete hasonlóan gazdag, változatos, csak más és más környezetben.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska