Meglehetősen nagy könyv van a kezemben, Forgács Tamás Magyar szólások és közmondások szótára, alcím: Mai nyelvünk állandósult szókapcsolatai példákkal szemléltetve. Vonalban van Forgács Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Magyar Nyelv és Irodalmi Intézetének a vezetője. Jó napot kívánok!

Jó napot kívánok!

Én nagyon jól szórakoztam a kötetet lapozgatva. Bejelöltem egy párat, például „Egy fecske nem csinál nyarat.” Hozzá a HVG-ből egy rövid, néhány mondat illusztrációként: „Fenntartom a véleményemet – Kádárról írta Kreisky (volt osztrák kancellár), a ’80-as évek végén. – A magyar nép sokat köszönhet neki, csak egy fecske volt, nem tudott nyarat csinálni, de számos vele folytatott vitában megállapíthattam, hogy nyitott az új gondolatokra.” Nagyon jól szórakoztam, mert Torgyán Józseftől kezdve felbukkan az idézetekben jó néhány ember az elmúlt 20 évből. Aztán gondolkodtam is, hogy mekkora munka lehetett ezeket az idézeteket kigyűjteni, de aztán, ahogy utánanéztem, itt már a számítógép segített, ugye?

Ez így van, de tulajdonképpen azért is vannak azok a források a szótárban (a HVG és a Magyar Hírlap), mert amikor ezt a munkát csináltam (ez nem most jelent meg, hanem picit korábban), akkor ennek a két folyóiratnak, és talán akkor még a Népszabadságnak voltak csupán olyan évfolyamai, amiket megjelentettek CD-n, különböző keresőprogramokkal. Ma már picit ennél nagyobb felületen is lehetne gyűjteni, hiszen a Nyelvtudományi Intézetnek vannak olyan korpuszai, olyan szövegbázisai, mint a Nemzeti Szövegtár, ahol ezeket akár az internetes felületeken is el lehet érni, de azok is részben ezekből a CD-kből táplálkoznak, meg sok minden másból. De az kétségtelen, hogy nem kis munka, mert amikor egy ilyen keresésre, hogy egy fecske lehet, hogy olyan találat is kijön, hogy egy fecske szállt le a ház előtt a villanydrótra, és ezeket ki kellett hagyni, meg nyilván, amikor szólást talált a keresőprogram, ki kellett válogatni, hogy azok közül a legszórakoztatóbb, legszemléletesebb példákat válogassa ki az ember, de szerettem ezt a munkát csinálni.

Forgács Tamás

És hát nem is egyedül csinálta, azért mondjuk el. 

Így van, az alap gyűjtésben a hallgatóim is részt vettek. Nyilván a végső döntések, hogy melyik példa kerüljön bele a szótárba, meg magának a jelentésdefiníciónak a megírása, meg a szólásmagyarázatok megszövegezése, mint például az egy fecskénél is, az az én feladatom volt. Ez utóbbi – mint tudjuk – egy régi görög, Aesophus-mesére megy vissza: van egy ifjú, aki mindig tékozol, már nincs is mása, mint a kabátja, és amikor meglátja tavasszal egy a fecskét az égen, azt is gyorsan eladja, mert azt hiszi, hogy közeleg a nyár, ám utána visszatér a tél, és akkor nagyon fázik.

Az alcímet még egyszer elmondom: Mai nyelvünk állandósult szókapcsolatai példákkal szemléltetve. Ezek az állandósult szókapcsolatok nyilván afféle panelek – gondolom, jól mondom. Hogy állunk ezzel? Én azt gondolom, de csak a saját laikus véleményemet mondom, hogy ennek helye van, mert ha mindent végig kéne gondolnunk, akkor nagyon nagy bajban lennék, mindig eredetit mondanék. Azt gondolom, hogy ez olyasmi, mint az építőkocka, hogy lehet belőle ezt is csinálni, meg azt is csinálni. Vagy rosszul gondolom?   

Nem, alapvetően jól gondolja, meg hát kétféle állandósult szókapcsolat létezik alapvetően, az egyik, amelynek átvitt értelme van, mondjuk, mint az „egy fecske nem csinál nyarat” szókapcsolatban, amikor szó nincs valóságosan fecskéről meg nyárról, de vannak olyanok is, mint mondjuk az „olyan a hangja, mint a repedt fazék”, amelyek sokkal közelebb állnak a szó szerinti jelentéshez. De mindegyiket egyfajta kliséként, panelként használjuk. Vagy nyilván közelebb áll a szószerinti értelmezéshez az, hogy „hányingert kap valakitől valaki”, ha utálja vagy megveti, vagy az „éktelen haragra gerjed”, mint az, hogy „egy fecske nem csinál nyarat”, vagy hogy „félreveri a harangokat” akkor, amikor riadóztat. De mind a kétszer valahogy egységként hívjuk le ezeket a tudatunkból, és ezeket így is tároljuk. Erre nézve mindenféle kísérleteket is szokás egyébként végezni: például, ha annyit írok: egy fecske, és megkérdezem, hogy valaki ki tudja-e ezt egészíteni valamiféle szólásmondássá, akkor azért a felnőttek jelentős része valószínűleg tudja folytatni úgy, hogy „nem csinál nyarat”, ha tudja, hogy ez az elvárás. Látszik, miként tároljuk ezt a tudatunkban, és hogy ugyanúgy részei ezek a szókincsünknek, mint az, hogy szék, meg kar, meg láb, csak azok szavak, ezek meg több szóból álló egységek, amiknek azáltal persze, hogy több szóból állnak, nagyobb a variációs lehetőségük. A szék esetében, mondjuk, alaki variáns legfeljebb olyan lehet, hogy nyelvjárásban azt mondják, hogy sziek, de a szólásmondásokban gyakran kicserélhetünk egy-egy igét vagy főnevet is. Például a „tudja a dürgést” valaki forma mellett, „ismeri a dürgést” forma is szokott szerepelni, vagy „érti a dürgést”, tehát több ige is lehetséges, vagy sokszor ma már a dürgés helyett a dörgés szót használják, mert nem tudják, hogy a dürgés az a fajdkakasnak a hangja, amikor szerelmes, akkor ugyanis ilyen hangot hallat párzás idején. A fajdkakas az, ami dürrög, és a vadászok, akik ismerték a dürgést, tudták, hogy olyankor elővigyázatlanabbak a madarak, könnyebben el lehet őket ejteni, ezért volt fontos, hogy tudják a dürgést. Mivel ez egy vadászati műszó, a legtöbb ember nem érti, és ezért kicseréli a neki értelmes dörgésre. Egészlegesen tároljuk tehát őket, de mivel több szóból állnak, nagyobb bennük a variációs lehetőség, mint egy-egy szó esetében.

Mi a helyzet az olyan szólásokkal, mint a „dugába dől”, „kenyértörésre kerül a sor”? Ezek hogy kerülnek be a mi szókészletünkbe? Elmagyarázza ezt nekünk valaki, vagy észrevétlenül magunkévá tesszük és használjuk?

Nyilván az egész anyanyelv-elsajátítás alapvetően megfigyelés útján zajlik, tehát halljuk ezeket, és abból valahogy a nyelvi kompetenciánk, képességünk folytán levezetjük, hogy mi lehet a jelentése. Éppen ezért az is lehet, hogy némelyiket nem pontosan tanuljuk meg vagy nem egészen jól értjük, és nem úgy használjuk, ahogy kell, pont ezért van szükség ilyen szótárakra. Épp azért fontos, hogy a szótárban vannak ezek az alkalmazási példák, mert azon túl, hogy szórakoztatóak, én magam is a jelentéseket akár módosítottam is a korábbiakhoz képest, amiket más szótárban találtam, mert azt láttam néha, hogy a használatban egy kicsit más a helyzet. Visszatérve például a dürgésre: ha rajtam múlik, úgy vettem volna föl tisztán a címszót, hogy „tudja a dürgést”, merthogy ez a szabályos, eredeti forma, de amikor láttam, hogy tíz példából nyolcban ma már az van, hogy „tudja a dörgést”, akkor bizony beleírtam az alapformába azt is, hogy „tudja a dürgést/dörgést”, merthogy ma már nyelvi tény, hogy nagyon sokan ezt így használják. Ezért fontosak tulajdonképpen ezek a szövegkorpuszok, mert ha azokból merítem a jelentést, vagy akár az alapot, akkor elkerülhető az, hogy olyat állítsak, ami csak az én nyelvérzékem szerint van így, és lehet, hogy másik emberek nyelvérzéke mást diktál, kicsit más jelentésben használják őket. Visszatérve ezekre, hogy „dugába dől” meg „kenyértörésre kerül a sor”, „kenyértörésre viszi a dolgot”, nyilván ezeknél az a helyzet, hogy a két példa pont olyan, amelyekben úgynevezett unikális egyedi komponens van: ezek, akár a duga szó, akár a kenyértörés, nem fordulnak elő csak úgy a nyelvünkben, tehát nincs ilyen szó, hogy na, akkor kenyértörést csinálunk, csak abban a kifejezésben van meg, hogy „kenyértörésre kerül sor”. A „dugába dől” még jobban korlátozva van. A donga szavunkkal azonos szó valójában, de míg a dongát használjuk, hogy pl. a kádár a hordó dongáit faragja, azt ma már nem mondanánk soha, hogy a dugáit faragja, pedig ez ugyanaz a szó nyelvtörténetileg, de ezek unikalizálódtak, megmerevedtek, csak ezekben a kifejezésekben használjuk őket. Ezeket így tanuljuk meg, de pont azért, mert néha nem értjük őket, néha megpróbáljuk értelmesíteni, ezért lett az, hogy a dürgést dörgésre cserélik néhányan.

Mikor én iskolába jártam, mindig azt tanultam, hogy helytelen és nyelvhelyességi hiba azt mondani, hogy valakik összerúgják a port, Valahol az egyik címszóban szerepel is egy olyan példa, amikor ezt egy olvasói levélként valaki megírta az újságnak, hogy helytelenül használta az újságíró, hogy „összerúgták a port”, merthogy azt kell mondani, hogy rúgják a port, azaz táncolnak, és összerúgják a patkót, azaz összevesznek. Ám megint azt mutatták a nyelvi tények, hogy lehet, hogy a nyelvművelők ezt így gondolják, de az újságírók meg az egyéb nyelvhasználók már nem így tudják. Ez nyilván azzal is összefügg, hogy az a kifejezés, hogy „rúgják a port”, valamikor akkor keletkezett, amikor döngölt padlós helyiségben táncoltak, de ma már a diszkók nem ilyen helyeken zajlanak, tehát nem nagyon várható, hogy valahol úgy szállna a por tánc közben, mint ahogy régen a döngölt padlón. Ez a kép számunkra elveszett, hogy valakik rúgják a port. És amikor összerúgják a patkót, ahhoz meg azt kell magunk előtt látni, hogy fogatban levő lovak ágaskodnak hátul, és összeszikráztatják a patkójukat. Ilyet is viszonylag ritkán látunk, mert autóval közlekedünk. Tehát semmi ördögtől való nincs abban, hogy a ma embere már azt mondja, hogy „összerúgják a port”, mert az olyan, mintha a parton port rúgnának egymás szemébe vagy egyéb.

Tehát nyelvtörténetileg is átalakulhatnak ezek a kifejezések, éppen ezért fontos, hogy főleg szövegkorpuszokban keressünk példákat, mert ez megvédhet bennünket attól, hogy pusztán a saját nyelvérzékünk vagy a saját nyelvi tudásunk alapján formáljuk meg a szótári címszókat. Például van olyan idegen nyelvű szótár, amiben azt írják, hogy „őrzi az ágyat valaki”, de mi ugye, azt mondjuk magyarul, hogy „nyomja az ágyat”. Rákerestem, nem mondja senki, hogy „őrzi az ágyat”, ez egy szótárírói „találmány”, egyszerűen lefordították németből, ahol így hangzik: das Bett hüten.

Letelt az időnk. Mindenkinek ajánlom, diákoknak, felnőtteknek, és főleg újságíróknak Forgács Tamás könyvét, a címe Magyar szólások és közmondások szótára. Köszönöm szépen, hogy rendelkezésünkre állt.

Nagyon szívesen, viszonthallásra.