Még mindig médiák? – kérdezhetnek hüledezve; pedig hányszor elhangzott már, hogy a médium többes száma a média, tehát a médiák k-ja fölösleges. Már sokszor fölvetettük: nem volna megfelelő a tömegtájékoztatás vagy a tájékoztatási eszközök?

Szeretnénk a nyelvművelő írásokban az idegen szavak használatáról ritkábban szólni, mert semmiképpen se volna kívánatos egy olyan látszat, hogy ez még mindig központi téma, hogy eleve ellene vagyunk minden idegen szónak – sajnos időnkint mégis mordulni kényszerülünk. Például napjainkban ismét: olyan idegenszó-áradattal állunk szemben; mindenütt, a sajtóban is. Se szeri, se száma az olyanoknak, mint diszkrimináció, föderáció, konszenzus, invesztál, projekt stb.

Szó sincs róla, hogy valami vakbuzgó hevülettől hajtva elítélünk minden idegen (idegen eredetű) szót. A magyar nyelv története arra tanít, hogy minden korban vettünk át más népektől szavakat, ha fejlettebb berendezkedéssel, új ismeretekkel találkoztunk, s ezek a szavak az idők folyamán igen gyakran magyarrá váltak. Ilyen a búza, betű, megye, család, iskola, polgár, béke, rádió, atom, film stb. (Ezeket a szavakat jövevényszóknak nevezzük.) Manapság is kerülnek nyelvünkbe olyan idegen szók, amelyek fontos dolgot jelölnek, és nincs, nem született még rájuk magyar megfelelő. Ilyen a lézer, DNS, elektromos, deviza, finanszíroz, privatizál(ás), szuverenitás, bár – érdekes – a Vajdaságban (a Magyar Szó c. újságban) a finanszíroz helyett a pénzel, az elektromos helyett a villamos (villany) járja, s nálunk a privatizálás mellett a magánosítás, a magánkézbe adás is szerepel. Ezzel az utóbbival az a bajunk, mint a (tömeg)tájékoztató eszközökkel is, hogy hosszú, hosszabb az idegen szónál. Márpedig a rövidség nagy előny; ezt tapasztaljuk (tapasztaltuk) a tévé (televízió), magnó (magnetofon), videó (videomagnó), a dizsi, diszkós (lemezgazda, műsorközlő) esetében is.

Közhelyekkel – hogy stílusos legyek – tele van a padlás, tele van a téli, nyári hócipőnk, és sajnos fellelhetők a sajtóban is. Mindennaposak az effélék a köznyelvben, a közélet nyelvében meg a sajtóban: nem ragozom tovább; látjuk már (még nem látni) az alagút végét; ez van, ezt kell szeretni; a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.

Mi a közhely? – Nagy általánosságban: az adott helyen, összefüggésben funkció nélkül használt szó vagy kifejezés. Pl.: őszintén meg kell mondanom/vallanom – ha az illető nem is „őszinte” meg nem is „vall”, hanem csupán „közöl, mond” valamit.

A közhelyek tehát az újságírót is fenyegetik; egyrészt ő is „gyarló ember”, másrészt – és főként – benne él a közhelyek tengerében. Csak úgy záporoznak rá a Jó kérdés; Nehéz kérdés; Izgalmas kérdés; Mint ismeretes; Csak egy mondatot…; Végül, de nem utolsósorban stb. Így érthető, hogy a tudósításokba be-becsúsznak a közhelyek mindenféle típusai és példányai.

A nyelvművelő mozgalomban, a nyelvet féltő közönség körében gyakori téma a felesleges idegen szavak használata, itt-ott burjánzása. Azért mondom, hogy felesleges idegen szavaknak itt-ott burjánzása, mert e témakör igen összetett, vannak szükséges idegen szavak, mint videó, radar, DNS, vannak nélkülözhetők, mint menedzser, szponzor, és más-más a helyzet az egyes társadalmi csoportok, foglalkozások, korosztályok körében.

Ezért talán nem lesz érdektelen, ha bemutatom egy levelező hallgatóm írását: hogyan látja az idegen szavak használatát egy újságíró az üzleti életben:

„A közelmúltban – írja – egy népes informatikus delegációval utaztam. Voltak közöttük szállítók, felhasználók, no meg néhány újságíró. S folyt a beszélgetés mindenféléről, persze leginkább szakmai dolgokról. Egy idő után azonban tudathasadásos állapotba kerültem: amerikai közegben magyar informatikusok angol kifejezéseket ragoznak magyarul, miközben azt hiszik, hogy magyarul társalognak. Egy darabig békésen figyeltem, ki mekkora revenue-t (bevételt) mondhat magáénak, ki milyen partnership-re (társas viszonyra) lép, s jövőre mit budget-ol (tervez) majd.

Ha feltennénk a kérdést, hogy a magyar anyanyelvűek szükségesnek, hasznosnak ítélik-e a nyelvművelést, vajon mit válaszolnának? Meggyőződésem, hogy az igen szavazatok lennének nagy többségben.

Miért foglalkozom a többség számára kézenfekvő megítéléssel? – Mert egy szegedi főiskolai tanárnő, akinek saját kijelentése szerint egyik kutatási témája a nyelvművelés, arról nyilatkozott a Köznevelés c. hetilapnak (illetve arról írt a Nyelv, nyelvi jogok, oktatás c. kötetben), hogy „mindaz, ami nyelvművelés címén történt és történik Magyarországon, értelmetlen, céltalan és káros”. Ezek súlyos szavak; és súlyukat növeli, hogy az iskolák munkáját irányító minisztérium félhivatalos lapjában jelentek meg, s így következményük lehet a magyar szakos tanárok és általában a nevelők megzavarása.

A nyilatkozat minden részével nem áll módomban itt foglalkozni, csupán az iskolákat, az anyanyelvi nevelést érintő egy-két gondolat cáfolatára van időm.

Aligha akad a világon olyan jelentéktelen állat, amelynek alakjához ne fűződnének különös hiedelmek, hagyományok. Természetes hát, hogy a sünnek is megvan a maga kultúrtörténete: a vele kapcsolatos hiedelmek egy része az állat hasznával, más része sajátos viselkedésével függ össze. A sün egyes hagyományokban rendkívül jelentős szerepet kapott: például a románoknál, mongoloknál és kelet-afrikai kikujuknál egyaránt kultúrhérosznak számít, kiváltképpen pedig a tűz feltalálójának. Kitüntetettségét talán valami olyasféle logika indokolja, hogy tüskéinek szúrása égésszerű sebet hagy, így lehet a tűz, sőt a Nap szimbóluma. Az, hogy a sün kultúrhérosz, sokféle dologban megnyilvánulhat. A román néphit szerint például a sün (arici) szolgáltatja az „állatok füvét” (iarba fiarelor; ennek módját egy mezőségi magyar hiedelemnél ismertetjük), amely végső soron a gyógyító terjék román változata.

Az ókor embere több okból is vadászott a sünre, részint – mint Plinius írja – tüskés irhája végett – ebből ugyanis szép falvédőket, lábtörlőket lehetett készíteni –, részint húsának s belsőségeinek, vizeletének állítólagos csodás tulajdonságai miatt, részint pedig azért, mert szívesen fogyasztották. Bingen apátnője, Hildegardis (1099–1179), a neves orvosnő részletes sündisznóreceptet is hagyott ránk: szerinte a sünt a nyúlhoz hasonlóan kell megfőzni, egyenlő arányban fahéjat, tömjént és köményt kell porrá törni, borban fölforralni, s a kész sünfőttet evvel meglocsolni. Különböző nyugat-európai beszámolók a sün fogyasztását előszeretettel említik a cigányok sajátságai között, s cigány nevét is olykor megadják: niglo, ami valószínűleg a német Igel ragozott névelős alakjából vett jövevényszó.

A kötet szerzője angol–spanyol szakos szakfordító, tolmács, bölcsész és nyelvtanár. Itt összegyűjtött cikkei korábban az E-nyelv Magazin (e-nyelvmagazin.hu) internetes újságban jelentek meg 2009 és 2013 között. A sorozat néhány cikkét lapunk is közölte.

A szerző a kötet ismeretterjesztő cikkeit „könnyed”-nek minősíti; a szakmabeli olvasó ehhez bízvást hozzáteheti, hogy „magvas”, „tartalmas”, „szellemes” és (ami a tartalmukat illeti) hellyel-közzel „vitatható”.

Horváth Péter ezeket az írásait „tárcá”-nak is nevezi (212, a könyv utolsó, összegező cikkében). A tárca, mint tudjuk, „irodalmi igényű, olvasmányos hírlapi írásmű” (a Magyar értelmező kéziszótár meghatározása szerint), ezek azonban olyan tárcák, amelyek alapos szakmai ismereteken alapulnak, és helyenként a hivatásos olvasónak is újdonságokkal szolgálnak.

A közelmúltban jelent meg Kiss Gábor főszerkesztésében a Nagy magyar tájszótár. Parapatics Andrea nyelvésszel, a szótár lektorával, a Pannon Egyetem oktatójával beszélgettünk a nyelvjárások jelenéről, a Nagy magyar tájszótárról és a Nyelvjárástani munkafüzetről.

A Nagy magyar tájszótár bemutatóján azt mondta, hogy „a nyelvjárások kihalásáról beszélni minimum felszínes”. Ezek szerint nincs eltűnési tendencia

Visszaszorulási tendenciáról szoktunk beszélni, területi és használati szempontból. Ez azt jelenti, hogy egyre kevesebb olyan szituáció van, ahol ezt a beszédmódot vesszük elő, még vidéken is. Az is igaz, hogy egyesnyelvű nyelvjárási beszélőt, tehát aki csak nyelvjárási beszélő lenne, már keveset tudunk mutatni. Mindez azért nem egyenlő a nyelvjárások kihalásával, mert a nyelv természetes velejárója a területi és társadalmi változatosság. Úgy tűnik, nem tud megtörténni, hogy teljesen homogénné váljon a nyelv. Nem is várhatjuk azt, hogy tizennégymillió magyar ember teljesen egyformán beszéljen.

Mostanra a globalizáció, a mobilizáció, az urbanizáció miatt a területiség már veszített a nyelvhasználatot befolyásoló szerepéből, de attól még ma is jelentős tényező a nyelv variabilitása szempontjából. Nem vált mindenki köznyelvi beszélővé, hanem regionális köznyelvek alakultak ki, ami egy köztes „megoldás”. Ez az egyik, amivel a kérdést illetően számolni kell.

Gyakran hallhatunk szép szavakat az anyanyelv szeretetéről, mindennapi tapasztalataink azonban helyesírási hibák tömkelege, hadarás, éneklő beszéd, rengeteg felesleges idegen szó. A nyelvészek, nyelvművelők mondják a magukét, adják a tanácsokat, – a válasz pedig: Ugyan már! Te még mindig itt tartasz? sőt: Mi közöd hozzá, hogyan beszélek; Ne ültessetek el gátlásokat a beszélőkben! – Hallhatók effélék még nyelvész kollégák részéről is.

Kell-e tehát a nyelv ápolása, a nyelvművelés? Jogos-e? Van-e valami haszna, foganatja? – Ha nem akarok csupán lelkendezni egy nagy ügy fontosságáról, nem olyan egyszerű a válasz egyik kérdésre sem. Keressük meg a választ először arra a kérdésre, mire szolgál a nyelv? – Alapvetően az emberek egymás közti érintkezésére, ez a fő célja. Márpedig a nyelvhasználat fogyatékosságai miatt sérül ez az alapvető funkció. A hadaró beszéd zavarja a megértést; a divatos idegen szavakat (mint pl. likviditás, konszolidáció, tender) sokan nem értik; az összevissza központozástól nehéz követnünk a mondatok összefüggéseit.

Fontos szerepe a nyelvnek, hogy eszköze a gondolkodásnak: Nincsenek gondolatok nyelvi forma nélkül. A sokasodó közhelyek, sablonok révén (mint: Na mondd már!; Ez nem így működik; a határozat üzenete) különválik nyelvhasználat és gondolkodás, a sablonok eluralkodnak az egyéniség fölött. A gondolkodás súlyos fogyatékosságait mutatják továbbá a zavaros, terjedelmes, alárendelt szerkezeteket tartalmazó mondatok, olyan szövegek, melyekből – akár az őserdőből – nem talál ki az alkotójuk sem. Mit mondjunk aztán a primitív képregények még primitívebb mondatairól („Öld meg!”, „Csináld ki!”, „Talán valami hasznunk is lehet ebből a szarból? A dög kimúlt. Vége.”)

A Nagy magyar tájszótár (Bp.: Tinta Könyvkiadó, 2019) ‘vargánya’ jelentéssel a következő tájszókat tartalmazza: hiriba, medvegomba, pesze, peszegomba, szepe, szepegomba, tinóorrú-gomba, tinórka-gomba, tinóru, tinórugomba, úrigomba. Az Ormányságból hozza a különböző terméshullámairól való elnevezéseit: búzavargánya, hajdinvargánya.

A tinórugombafélék (Boletaceae) családjába elsősorban a vargányák vagy tinóruk (Boletus spp.), érdestinóruk (Leccinus spp.), nemezestinóruk (Xerocomus spp.) és fenyőtinóruk (Suillus spp.) tartoznak, s ezen gombanemeknek több faja is jó, ehető. Közülük kitüntetett az ízletes vargánya (Boletus edulis), amely a gyűjtött gombafajok között “nagyvadnak” számít, innen háromszéki medvegomba elnevezése.

Az alábbi írás eredetileg az Alkalmazott Nyelvtudomány 2016/1. számában jelent meg.

A pszicholingvisztikai kutatások körének kiemelten fontos részét alkotják a nyelvhasználat tanulmányozására irányuló vizsgálatok az első és a második nyelv vonatkozásában. Elöljáróban azonban lényeges kiemelni, hogy a két- és a többnyelvűség, illetve a második nyelv elsajátításának vizsgálata csak a pszicholingvisztika vonatkozó alapterületei ismeretének függvényében vezethet sikeres eredményre (vö. Gósy, 2005: 23). Ugyanakkor a téma interdiszciplináris megközelítése lehetővé teszi mindazon folyamatok alaposabb leírását, amelyeknek a működtetése az első és a második nyelv használatához köthető. Ennek okán a tudományközi szemléletmód számos kapcsolódási pontot biztosít a különböző témakörökkel foglalkozó hazai és külföldi szakemberek, valamint nyelvészhallgatók számára egyaránt.

A szakterületen végzett kutatások legújabb eredményeinek bemutatását tűzte ki célul a Pszicholingvisztikai tanulmányok sorozat 6. kiadványa. Az „Első- és második nyelv: interdiszciplináris megközelítések” címet viselő kötet egyben a Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához című sorozat 178. kiadványa, szerkesztői Navracsics Judit és Bátyi Szilvia. A kötetben szereplő írások három nagyobb téma köré csoportosíthatók: többnyelvűség, nyelvhasználat és beszédvizsgálat, amelyek egyben a könyv három fejezetét is reprezentálják. A tanulmányok interdiszciplináris voltából adódik a kötet többnyelvűsége. A benne foglalt kéziratok magyar (9), angol (11), illetve német (3) nyelven íródtak. Az olvasó a tudományággal foglalkozó kutatók írásain túl a nyelvészeti kutatásokat folytató hallgatók munkáiba is bepillantást nyerhet.