Szövényi Zsolt megnyitó köszöntője elhangzott a TINTA Könyvkiadó könyvbemutatóján 2006. március 21-én Budapesten, az MTA Nyelvtudományi Intézetében.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Köszöntöm a házigazdákat, a kiállítókat (az Akadémia Kiadót, a Tinta Könyvkiadót és a Typotex Kiadót), a kedves vendégeket a könyv, a nyelv, az anyanyelv ünnepén, a nyelvészeti szakkönyvbemutató és könyvvásár alkalmával. Helye és oka van annak, hogy a mai alkalmat ünnepnek nevezzem, hogy ünnepként éljük meg e találkozást.

Budapesten a Tudomány első világkonferenciáján (1999 júniusában) Federico Mayer (az UNESCO akkori főtitkára) beszédében a tudományos kutatóknak és a társadalom jövőjéért felelős vezetőinek is üzent: „Tudatosítani kell önmagunkban, hogy a természeti erőforrásaink vészesen fogynak, az energiára pedig szükségünk van. Egyetlen egy természeti erőforrásunk van, amely növekvő mértékben áll rendelkezésünkre, és ez az emberi agy szürkeállománya: a teremtő értelem.”

Az alábbi szöveg eredetileg a Magyar Időkben jelent meg.

A retorika birodalma óriási. Nemcsak a nyelv- és irodalomtudományba, a stilisztikába nyúlnak át területei, hanem a logikáéba és a filozófiáéba is. Többek között erről győz meg Chaïm Perelman könyve, amely Major Hajnalka fordításában jelent meg a Tinta Könyvkiadó gondozásában. Szellemi csemege, elgondolkodtató okfejtés és fajsúlyos olvasmány.

Hirtelen arra gondolhatnánk, hogy a választásoknak már végük, és a politikusok vagy a kampányfőnökök csak két, illetve négy év múlva veszik a kezükbe, azonban ez így nem igaz, mivel mások is igen mély és hasznos ismereteket nyerhetnek belőle, hiszen a kortárs gondolkodók számára a retorika fontos tudomány.

Chaïm Perelman jogból és filozófiából doktorált, a Brüsszeli Szabadegyetemen tanított mint a logika, az etika és a jog professzora haláláig, 1984-ig. A L’empire rhétorique (A retorika birodalma) című könyvét 1977-ben adta ki Párizsban. Retorikaelméletének kikristályosodott formájával szembesülünk, azzal, amely már kiállta az idő próbáját – olvashatjuk az utószóban Adamik Tamás lektor tollából, valamint a következőket is: csak vitatott bizonyosság esetében van helye az érvelésnek, például a gyakorlati tudományok, az etika és a politika esetében elkerülhetetlenek a viták, ezért szükség van érvelésre mind a magánéletben, mind a közéletben. 

Az alábbi írás a Szocialista Nevelés című újságban látott napvilágot Kovács István tollából 1960-ban, az 5. évfolyam 7-8. és 9. számában, amely elérhető az Arcanum honlapjáról. A sorozat előző részeit itt és itt olvashatod el.

A felkiáltójel használata 

Amikor a felkiáltójel használatáról esik szó, hamar megnyugtatjuk magunkat, hogy itt nem lehet problémánk, mert a régi szabály szerint a felkiáltó, felszólító és óhajtó mondatot mindig ezzel az írásjellel fejezzük be. Eszünkbe sem jut mindjárt, hogy a gyakorlatban mégsem követjük ezt a szabályt, hiszen olykor a felsorolt típusú mondatok végére sem tesszük ki a felkiáltójelet, ritkábban meg a kijelentő mondat végére is odatesszük. Akármennyire is furcsán hangzik ez a fölismerés, a gyakorlat ezt mutatja, és helyesen járunk el, bár látszólag vétünk a szabály ellen. Mihez tartsuk hát akkor magunkat? Ha helyesen értelmezzük és olvassuk József Attila „Két hexameter” című versének e két sorát:

Miért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Miért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

– vagy ezeket a mondatokat: Gyere velem. Gyere velem! Gyere velem!! – eljutunk az írásjelek kérdésének és szerepének a lényegéhez. Kitűnik, hogy minden írásjelnek megvan a maga sajátos funkciója, és nem használhatjuk őket gépiesen, hanem aszerint kell velük élnünk, ahogy megkívánja a mondat hangsúlyozása, a nyomaték. A szabály a valóság leegyszerűsítését tükrözi. De maradjunk tárgyalt írásjelünknél. A szabály jó, de vegyük mindig figyelembe azt a körülményt is, hogy nyomatékos-e vagy nyomatéktalan-e a vizsgált mondat. Ha nyomatékos, felkiáltójellel zárjuk még a kijelentő mondatot is. Ismét Adytól idézek rá példát:

Hiába fojtanám / Tirvornyába, borba, / Nem válik el tőlem, / Hozzám van láncolva! / Hejk, most a szívemről / Nem száll el a bánat, / Ha megiszom borát / Az egész világnak! / Fuimus / Most csodás meleg fűzi egybe: / Tavasz van, remélünk s hiszünk! / Mesét mondok.

Ha a felszólító mondat nem nyomatékos, azaz enyhe felszólítást, kérést vagy megengedést fejezünk ki vele, nem szükséges utána a felkiáltójel: Te csak repülj, repülj tovább is / Repülj egy hosszú életen, / Ne ismerd meg azt a fájdalmat, / Melyet szereztél énnekem... (Ady: Jégpályán.) – De hagyjuk ezt. Nem mi közünk / való ez a nóta. — Fújjátok el a nótámat: / ,,Meghalok én nemsokára...” (Ady: Hajh, gyerekek.)

Az alábbi írás a Szocialista Nevelés című újságban látott napvilágot Kovács István tollából 1960-ban, az 5. évfolyam 7-8. számában, amely elérhető az Arcanum honlapjáról. A sorozat előző részét itt olvashatod el.

A kettőspont használata

A vessző miatt azért van sokszor baj, mert nem tesszük ki, elhanyagoljuk. A kettősponttal kapcsolatban az ellenkezőjét tapasztaljuk. Az utóbbi években ismét nagyon gyakran használják. Divatos írásjel lett, gyorsan terjed a sajtó hasábjain és a tankönyvek oldalain is. Nem ritka eset, hogy összetett mondatban kétszer vagy háromszor is felbukkan, s olyan helyen, ahol nem várjuk. Annyi bizonyos, hogy kiemelésre, tömörítésre, a kötőszók ritkítására és a közbeiktatandó szünet érzékeltetésére igen alkalmas írásjel, mert jól és hamar észrevehetjük, s újszerűségével megállásra kényszeríti az olvasót. Kérdés azonban, indokolt-e valóban túlzott népszerűsítése, burjánoztatása. Vizsgáljunk meg néhány olyan esetet, ahol különösen elharapózott használata. Csak ízelítőnek ragadok ki egy-két példát tankönyveinkből. Elég gyakran találunk kettőspontot ilyen egyszerű mondatokban: Zrínyi legnagyobb prózai-politikai műve: Az török áfium ellen való orvosság. A Vallomásoknál jóval értékesebb alkotás: az Emlékiratok. Az ilyen irányú magyar nyelvű versek közül különösen Apáti Ferenc: Feddő éneke emelkedik ki.

Mindhárom példa egyszerű bővített mondat. Nincs benne sem idézet, sem felsorolás. Tulajdonképpen a mondat alanyi és névszói állítmányi részét, illetve a birtokos szerkezet tagjait szakítjuk el egymástól a kettősponttal. Ez pedig szokatlan és indokolatlan nyelvünkben, hiszen az állítmánynak mindig megvan a maga hangsúlya, a jelzős szerkezet hangsúlyát pedig teljesen megbontjuk a kettőspont kitételével. Az alanyt és az állítmányt, a birtokost és a birtokot nem szoktuk semmiféle írásjellel elválasztani egymástól. Ne erőszakoljuk hát oda a kettőspontot, ahová nem kívánkozik, ahol használata káros, mert felborítjuk vele a mondathangsúlyozást, és zavarba hozzuk vele az olvasót a szünettartás és a hanglejtés miatt.

Az alábbi írás a Szocialista Nevelés című újságban látott napvilágot Kovács István tollából 1960-ban, az 5. évfolyam 5-6. számában, amely elérhető az Arcanum honlapjáról.

Bevezetés

Bármennyire is egyszerűnek és közismertnek látszik előttünk az írásjelek használatának kérdése, mégis sok bosszúságot szokott okozni diáknak, tanítónak, szerkesztőnek, lektornak. Jóllehet vannak szabályaink, amelyek meghatározzák, mikor melyik írásjelet használjuk, a gyakorlatban mégsem vagyunk következetesek, nem járunk el egyöntetűen. Elég bepillantanunk a tankönyvekbe, a napi sajtó termékeibe vagy az irodalmi kiadványokba, s meghökkenve tapasztaljuk, mennyi eltérés, micsoda tarkaság mutatkozik az írásjelek használatában. Legtöbb baj van a pont és vessző miatt. Nemcsak a mi diákéveinkben történt meg, hogy egy pont vagy vessző elhagyása miatt bizonyos vitatható esetekben lerontották például a dolgozat érdemjegyét hol egy fél-, hol egy egész fokkal, hanem napjainkban is előfordulnak ilyen esetek az iskolai életben. Nem árt azért, ha futólag is, de megvizsgálunk néhány ilyen esetet abból a szempontból, kell-e oda valamilyen írásjel, s mi teszi annak elhagyását vagy használatát a vizsgált esetben indokolttá. Vegyük tehát sorba őket.

Előre kell bocsátanunk, hogy az írásjeleknek fontos kifejező szerepük van az írásban. Az írásjelekkel igyekszünk hűebben, pontosabban rögzíteni gondolatainkat, érzelmeinket és óhajunkat. Fölhasználjuk őket gondolataink tagolásának a jelölésére, az érzelmi telítettség érzékeltetésére és a logikai összefüggés hangsúlyozására stb.

A mesék, mondák, regék már az idők kezdete óta minden kultúrkörben jelentős szerepet játszottak. Az írásbeliség megjelenése előtt a történelmi, társadalmi és vallási információkból történeteket szőttek, melyeket szájhagyomány útján adtak tovább a következő generációk részére. Azonban nyelvünk folyamatos változásának eredményeként mára rengeteg szó és kifejezés vált ismeretlenné az olvasók számára.

Zsák Éva Indira és Petróczi Andrea célul tűzték ki, hogy szótárukkal megkönnyítik az évezredes tudást felhalmozó mesék megértését. Az óvodában, iskolában vagy az esti felolvasáskor elhangzó történetek több generáció első közösen megélt kulturális tapasztalatát alkotják. A szerzők ennek megfelelően a meseanyag összeállítása során arra törekedtek, hogy a Meseszótár a legjelentősebb és legelterjedtebb mesék ismeretlen szavait és kifejezéseit ismertesse meg az olvasóval. E hiánypótló alkotás a „nagy mesemondó” Benedek Elek, Kriza János, Arany László és Illyés Gyula meséiből épít márványgrádicsot [márványlépcsőt], és vezet át egy olyan, mára letűnt világba, amely többek között a feudális paraszti kultúra egyes elemeiből, illetve népi és vallási hiedelmekből épül fel.

A szótár elsősorban a fiatalabb korosztályt célozza meg, de a felnőttek is haszonnal forgathatják. Míg az ifjúságban felkeltheti a kutatás iránti vágyat, addig a szülőknek lehetőséget biztosít, hogy pár pillanat erejéig feloldódjanak a nosztalgiában. A kötet a kisiskolások számára segítséget nyújthat a magyar és történelem házi feladatok megoldásában is.

A pénz központi szerepet tölt be mindennapjainkban. Manapság ugyan már egyre több helyen fizetünk, fizethetünk bankkártyával, az átlagembernek talán mégis egy fém érme jut először az eszébe, ha a ’pénz’ szót meghallja. Az iskolában többek között a történelemórákon a pénz gazdaságot mozgató központi szerepéről, ill. annak megjelenése előtt az áruk cserekereskedelméről tanulunk. Mégis bizonyára kevesen hallottunk már arról, hogy az érmék megjelenése előtt bizonyos területeken kagylókkal, sóval, növényi magvakkal vagy eme kiadvány címében is szereplő mókusbőrrel fizettek az árukért.  Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat immáron 55. darabjaként megjelenő kiadványának fő témája ezúttal a pénz. Unalmas számok végtelen – és talán kevésbé felfogható – sorainak böngészése helyett azonban egy olyan etimológiai szótárat tart kezében az olvasó, amely az egyes pénznevek eredetéről, jelentéséről, a különböző pénznemek földrajzi elterjedéséről, s röviden magának az adott pénznek a történetéről is szól.

A szótár 400 pénznév ismertetésére vállalkozik, amelyek többsége Európában volt használatos vagy használatos ma is, de helyet kaptak a gyűjteményben kontinensünkön kívüli országok, területek pénzei is. Emellett a könyv végén a ma használatban lévő pénznemek és váltópénzeik országnevek szerint ábécérendbe tett listáját is megtekinthetjük, haszonnal forgathatjuk. Maguk a szócikkek három egységre tagolódnak: a címszó után, fekete csillaggal jelölve az adott pénzfajta rövid történetével ismerkedhetünk meg, ezt követi egy fehér csillaggal jelölt rész, ami pedig magának a pénznévnek a jelentését, történetét, egyszóval a pénznév etimológiáját tartalmazza. Az esetleges továbbkutatást könnyíti meg a minden egyes szócikkhez tartozó irodalomjegyzék is, a felhasznált források rövid mutatója. Az egyes szócikkek közötti kapcsolatokat, az utalásokat dőlt betűs kiemeléssel találjuk, de esetenként maga a szövegrész is felhívja figyelmünket arra, hogy fellapozhatunk egy kapcsolódó pénznevet a szótárban.

Kiss Gábor nyelvész által alapított, és nem meglepő módon kifejezetten nyelvészettel kapcsolatos könyvek kiadására szakosodott Tinta Könyvkiadó ékes példája mindennek, ami ma egy kiadót egyáltalán jellemezhet. Jelentetnek meg széles érdeklődésre számot tartó, nagy példányszámú, és természetesen 50-300 példányos, szűk szakmai rétegnek szóló könyveket egyaránt, valamint egy-egy kiadványuk esetében élnek a piactesztelés lehetőségével, másikaknál pedig szükségük van utánnyomásra. A nyomdai kigyártást tekintve pedig gyakorlatilag szinte valamennyi technológiát használják, könyvterjesztéshez pedig valamennyi csatornát igénybe veszik. Sőt, a kizárólag a kiadó tevékenységének helyet adó albertfalvi családi házban egy könyvesboltot is kialakítottak, ahol saját kiadványaikat árulják.
Az alapvetően családi vállalkozásként működő cégben nyolc fő dolgozik: Kiss Gábor alapító-ügyvezető, felesége, Temesi Viola, aki szerkesztő, fiuk, Kiss Gyula, ő az értékesítés vezetője, továbbá öt állandó munkatárs, és látogatásomkor még két gyakornok. Éves árbevételük megközelíti az 50 millió forintot. A „Tinta családtagokkal” beszélgettem. 

Egy kiadóval történő beszélgetéskor mostanában elkerülhetetlenül az az első kérdés, hogy mennyire érinti az „Alexandra-ügy”?

Temesi Viola – Szerencsére semennyire. Mi már az előző, még 2015-ben történt Alexandra-csődnél visszahívtuk a termékeinket, és azóta nem álltunk kapcsolatban az utódjával, a Könyvbazárral sem. Igaz, annak idején beragadtunk nagyjából másfél millió forinttal: ennyivel maradtak ugyanis adósok az eladott könyveink után. Természetesen nem örültünk neki, de ez az összeg – hála Istennek! – elenyésző veszteséget jelentett számunkra, ismerve, hogy más kiadók mennyit buktak.

Nyilván azért, mert már régóta nemcsak a klasszikus terjesztői hálózaton, hanem a saját maguk által kiépített csatornákon keresztül is történt az értékesítés: közvetlen felhasználók direkt elérése, online jelenlét, saját könyvesbolt.

Egyszer a pápa elhatározta, hogy kitiltja a zsidókat a Vatikánból. A zsidók felháborodtak, ezért a pápa beleegyezett, hogy ha egy zsidó le tudja győzni őt teológiai vitában, maradhatnak.
   A zsidók egy bölcsességéről ismert rabbit választanak, hogy kiálljon a pápával a „párbajra”. A rabbi azt mondja, hogy tegyék érdekesebbé a vitát, és egyiküknek se legyen szabad beszélnie. A pápa beleegyezik. A vita napján a pápa és a rabbi leültek egymással szemben, a hívek köréjük gyűltek.
   A pápa felemelte három ujját.
   A rabbi felmutatta egy ujját.
   A pápa ekkor kört rajzolt a levegőbe.
   A rabbi a földre mutatott.
   A pápa elővett egy ostyát és egy pohár bort.
   A rabbi elővett egy almát.
   A pápa ekkor felállt:
  Feladom – mondta. Te túl bölcs vagy, rabbi. Marad-hattok.
   Később megkérdezték a pápát a bíborosok:
   Mit beszélt a rabbival?
  Először felmutattam három ujjamat, hogy a Szent-háromságra emlékeztessem. Ő felmutatta egy ujját jelezve, hogy egy Isten van mindkét vallásban. Ezután rajzoltam egy kört a levegőbe, mutatva, hogy Isten mindenhol ott van körülöttünk. Erre a földre mutatott, jelezve, hogy Isten itt van velünk is. Ekkor elővettem egy ostyát és egy pohár bort, megmutatva, hogy Isten feloldoz bűneink alól. Ő elővett egy almát, hogy az eredendő bűnre emlékeztessen. Mindenre volt válasza. Mit tehettem volna?
   Közben a zsidók is körbeveszik a rabbit.
   Mi történt rabbi?
   Először azt mutatta, hogy három napunk van elhagyni a várost. Mutattam, hogy egy zsidó sem fog elmenni. Ezután körbemutatott, jelezve, hogy az egész város megtisztítja a zsidóktól. A földre mutattam, hogy mind itt maradunk.
   És utána?
   A rabbi vállat vont:
   Nem tudom. Elővette az ebédjét, mire én is.

Minden vicc vicces? Korántsem. Minden embernek más és más humorfaktora van. Valaki órákig, napokig tud nevetni egy olyan viccen, amely már más számára egy csepp humort sem tartalmaz.

Mi is az a humor? A humor az élet felismert visszásságait derűvel szemlélő vagy gyakran csak derűsnek mutatkozó kedélyállapot. Számos megnyilvánulási formája van (például: vicc, szarkasztikus megszólalás), s ezeknek a tára majdnem a végtelenbe veszik. Nem hiába mondják azt, hogy mindenből viccet lehet csinálni. Ez igaz is lehet, de nem mindegy, hogy milyen viccről, milyen típusú humorról van szó.

Az alábbi írás eredetileg a Helikon 2008-as évfolyamának 2. számában (239–242. oldal) jelent meg.

Simoncsics Péter könyve Karácsony Sándor Magyar nyelvtan társaslélektani alapon (1938); Lotz János Das ungarische Sprachsystem (1939); valamint Laziczius Gyula Bevezetés a fonológiába (1932) című munkáinak tudománytörténeti kontextusait elemzi. Az említett könyveket illetően a szerző egyrészt korszerűségüket, másrészt társtalanságukat hangsúlyozza. A sokféleképpen érthető „társtalanság" képzetkör a könyv egyik meghatározó fogalmi-szemléleti összetevője, mely tudománytörténeti anomáliaként, a korszak és az utókor méltánytalanságaként, valamint önértékként: a korát meghaladó kivételes tehetség „kincses egyedülállóságaként" is értelmezhető. A kötet alapján is megállapítható, hogy a hazai bölcsészettudományok történeti megközelítésében körvonalazódni látszik a „társtalanság-paradigma", mely bizonyos gondolkodók túl-egyedi voltát, és ebből levezethető összemérhetetlenségüket hangsúlyozza. Nem szórványos vagy elszigetelt értelmezési kísérletekről van szó, bizonyítékként a huszadik század első felében tevékenykedő korai magyar „kommunikációelméleti" gondolkodók (Palágyi Menyhért, Balogh József, Hajnal István és mások) újrafelfedezésével kapcsolatos tanulmányokra gondolhatunk, de felidézhetjük a finnugrista Hajdú Péter megállapítását is, mely szerint Laziczius Gyula és Lotz János (valamint Fónagy Iván) munkássága éppen „másságuk miatt" nem kerülhetett a tudományos érdeklődés középpontjába.