Nem ítélhetjük idegennek azokat az idegenből származott szókat, melyek népünk vándorlása, más népekkel és műveltségekkel való érintkezése folyamán és folytán kerültek nyelvünkbe, s már annyira hozzáidomultak hangrendszerünkhöz, hogy egyáltalán nem érezzük rajtuk idegen eredetüket. Olyanok ezek a szavak, mint azok a más népek közösségéből évszázadokkal ezelőtt közénk szakadt családok, amelyek a magyar kenyér, magyar szellem és magyar vér hármas erején nemcsak külsőképp, hanem a lélek indítékai szerint is magyarrá váltak.

Jövevényszavaink legfontosabb négy forrásából, a bolgár-törökből, a szlávból, a latinból és a németből idézünk mutatóba egynéhányat:

Bolgár-török eredetűek: alma, betű, bor, búza, boszorkány, disznó, gyáva, igéz, ír, kapu, kölcsön, kút, ól, ökör, őröl, sár, seper, sereg, sűrű, szék, szél, szökik, szőlő, szűcs, szűnik, tarló, túró.

A búza bolgár-török eredetű jövevényszó

Szláv származásúak vagy szláv közvetítésűek: ablak, barázda, beszéd, bolond, család, ebéd, gát, gomba, goromba, jászol, kalász, kereszt, király, kovács, munka, olasz, pap, paraszt, parázna, rab, szent, szerda, tiszta, utca.

A gomba szláv jövevényszó

Latin jövevények: angyal, bástya, cédula, finom, iskola, kártya, mise, mód, mulya, óra, papiros, rózsa, tégla, uzsora.

Német jövevények: borbély, erkély, korhely, ostrom, pellengér, polgár, tucat, sógor, zsarol.

A kártya latin jövevényszó

Ezekre a szavakra az jellemző, hogy mindennapi fogalmakat jelölnek; hogy úgyszólván az összes magyarság nyelvkincséhez hozzátartoznak; hogy nem nélkülözhetők, s hogy hangzásukra, külső képükre és sarjadékaikra nézve egybevágnak az ősi magyar szavakkal. E szavainknak kerülése vagy más, „eredeti” magyar kifejezésekkel, képzésekkel helyettesíteni akarása elvakultság és cégéres ostobaság volna. A nagy nyelvújítás lázában nem egy ilyen magyarrá szervült szóra is rásütötték az idegenség bélyegét, és mindenáron „magyar” szót akartak mesterkedni helyükbe (pl. az iskola szót a tanodá-val akarták kiszorítani). Voltaképp ezt az irányzatot, tehát a túlzott és nyelvszegényítő magyarítást nevezzük purizmusnak, s az ilyen elvű nyelvészkedőt puristának. Aki tehát napjaink nyelvtisztító és nyelvigazító mozgalmát puristának csúfolja, az a valóságát szándékosan meghamisítja. A fölösleges és a nyelv eredeti anyagát pusztító idegen szavak elleni küzdelem még nem gúnyolni való purizmus, legföljebb a purizmusnak tárgyilagos, jótékony formája, mely követést, nem pedig izzadságos élceket érdemel. Természetesen azok közül kerülnek ki az ilyen, tudományos mezükben is pőre acsarkodók, akiket nevetséges idegenszó-imádatuk miatt jól kipellengéreztek, vagy akik a fölösleges idegen szavak kiirtásától tudományos ködfejlesztésük sikerét féltik.

Iskola helyett tanoda?

Lássunk most egynéhány valóban idegen szót, azaz olyat, melyről az egyszerűbb műveltségű ember is rögtön látja, hogy nem illik a magyar szókészletbe, mert magán viseli idegen voltának rikító jegyét: az idegen alakot és idegen hangzást. Az abszurd, asszimilál, disszimilál, blokk, galiciáner, exponál, fantasztikus, immorális, intenció, junktim, kombináció, kommentár, konszolidáció, motorizált, offenzíva, optimizmus, prevenció, rekonstruál, reprezentáns, stróman, szubvencionál, tendenciózus szavakat erőszakkal sem lehetne a fentebb elsoroltak közé iktatni; magyar ragos alakban vagy magyar továbbképzés alakjában is csak csúfkodnának a jövevényszók társaságában. Az efféle, tehát valódi idegen szók legtöbbjére az is jellegzetes, hogy nem annyira igazi, népközi érintkezés útján, hanem inkább az irodalom révén keveredtek és keverednek folyvást nyelvünkbe, hogy jobbára csak az iskolázottak (és az ezeket majmoló félműveltek) beszédjében fordulnak elő, s hogy kevés kivétellel fölöslegesek. Az az érv, hogy hagyjuk csak békén az idegen szókat, majd magyarrá édesednek idővel – nem áll helyt, mert „kultúrszók”-nak (magyarul műveltségi szóknak) süvegelt idegen fattyakat legnagyobbrészt az a réteg használja, mely ismervén e szók eredeti alakját, nem engedi rajtuk érvényesülni a magyar hangoztatás törvényeit. Az idegen szóval páváskodó műveletlenebb elemek ajkán sem válhatnak magyarrá e szók, mert ezek meg a műveltebbek kiejtését követik. Ezért nem lesz a sport-ból soha isport, mint ahogy a scolá-ból iskola, Stefan-ból István lett. Az idegen szó tehát örök folt marad nyelvünkön.

Tótfalusi István: Magyarító szótár

Mégis különbséget kell tenni szükséges és szükségtelen idegen szó között. A szükségesek leginkább tudományos műszó, pl. bacillus, bakteriológia, disztichon, elektród, komikum, naturálizmus; vagy sajátos jelenségek, irányok, intézmények nevei, mint reneszánsz, kommunizmus, akadémia, s néhány nemzetközi közszó; pl. zebra, dinamó, ultimátum. Ha ezekhez hozzávesszük még azt a kevés idegen szót, melyhez mint hangulatfestő kellékhez különösen a szépirodalom ragaszkodik (harmónia, melódia, balkon, bizarr, herold), akkor már a végére is jutottunk a jogosult idegenszó-csoportoknak. Ám ezek használatában is mértéket kell tartanunk, vagyis inkább résen kell lennünk: azt az idegen szót, mely tudományos vagy más sajátos fogalom jelölésére rendeltetett, ne használjuk olyan közfogalom kifejezésére, melyre van jó magyar szavunk. Pl. valamely bölcseleti irányzatról a magyar nyelv sérelme nélkül nyugodtan mondhatom, hogy optimista; de e helyett: a cikk hangja bizakodó – hiba azt mondani: a cikk hangja optimista. Bízvást mondhatom, sőt nem is mondhatom másként: a reneszánsz a műveltségtörténetnek egyik legragyogóbb fejezete; de nincs jussom ehhez a szóhoz akkor, mikor – teszem – a szövetkezeti eszme föllendüléséről beszélek.

A zebra nemzetközi szó

Az idegen szónak egyik legnagyobb veszélye éppen az, hogy számos jó magyar kifejezést hátraszorít, s idő jártán el is sorvaszt. Egy régi cikkem egyik részletét idézem, mely a divatos szenzáció-szenzációs kifejezés magyarszó-pusztítását szemlélteti: „Semmi sem természetesebb, mint hogy a »jobb körök« társalgásában is minden jó (és igen sok rossz) könyv szenzációs, minden kellemesebb énekhang szenzációs, minden sikerültebb fénykép szenzációs; de szenzációs az ízletes csirkepaprikás, a csinos ruha, az értelmes eb, a mokány béreslegény, a gyönyörű kilátás, az ízléses lakás, a pompás időjárás, és szenzáció minden szörnyű gaztett, minden korszakos találmány, minden váratlan sporteredmény, minden szokatlan, föltűnő eset, minden csodálatos, bámulatos, ámulatos, nagyszerű, remek, dicső, káprázatos, megdöbbentő, elképesztő és szertelen dolog. A szenzáció – Szenzáció – mint valami óriás mesebeli szörnyeteg, úgy nyeldesi feneketlen bendőjébe mindazt a fogalmat (s vele együtt mindazt a szót), amelyhez az érdekesség, nagyság, csodálatosság, figyelemreméltóság vagy rendkívüliség fogalmi jegye bármi lazán is hozzátapad. Éheztessük ki, ne áldozzunk többé magyar szót telhetetlen falánkságának!” – S hány, de hány ilyen pusztító étvágyú idegen szószörny emészti nyelvünket! Az idegen szók jelentéstartalma – mint a szenzáció példájából is látni – úgyszólván alkalomszerűen változik, ezért a lusta és fölületes gondolkodásúak szívesen kapnak rajtuk. Azzal takaróznak, hogy az idegen kifejezésnek nincs magyar megfelelője. Persze azt a jelentés-elegyet, melyet a homályos és tágítható jelentéskörű idegen szó edényébe önthetünk, nem önthetjük egyetlen világos, határozott jelentésű magyar szó edényébe sem. De ugyan mit tud kifejezni pl. a szenzációs ahhoz a tartalmi és hangulati bőséghez s ahhoz a szabatos árnyaláshoz képest, amit magyarul, a magyar szók nagy választékával játékos-könnyedén kifejezhetünk?!

Milyen a kilátás? Szenzációs vagy gyönyörű?

Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a szükségtelen idegen szók nagy kárára vannak nyelvünknek:

1. Más jellegű hangrendjükkel, elütő dallamukkal megbontják a magyar beszéd zenei egységét; az előadást tarkává és egyenetlenné teszik.
2. A rokon értelmű magyar kifejezések egész sorát tétlenségre kárhoztatják, s ezzel tartalmukat, sőt létüket is veszélyeztetik.
3. Elmossák a fogalmi árnyalatokat, s ezáltal a szabatosság ellen vétenek.
4. Idegen kifejezésektől nyüzsgő szöveget a kisebb műveltségűek sehogyan sem vagy csak részben érthetnek meg. Aki tehát a világos, közmagyar szók helyett idegennel él, az az irály legfőbb követelménye, a világosság ellen is vétkezik. Végül az idegen szó
5. idegen észjárást olt a nyelvbe, ha nem is akkora mértékben, mint a szólásbeli és a mondattani idegenszerűségek.

Tótfalusi István: Idegenszó-tár

Egyszóval a művészi és az értelmi nyelveszmény ellen egyaránt vét az, aki fölösleges módon él idegen szóval.

Mi az oka az idegen szavak szükségtelen használatának?

1. Az enyhítésre, szépítésre törekvés (görög műszóval euphemismus), vagyis az az igyekezet, hogy nyers, kemény vagy az ízlést sértő dolgokat enyhébb formában, tapintatosan, gyöngéden fejezzünk ki. Ügyes tollforgató azonban magyar szóval is tud gyöngédkedni. Sőt még az egyszerű nép is tud. L. a Választékosság és ízlés fejezet első felét.
2. Az utánzó ösztön.
3. A kényelmeskedés. Még azok is sokszor hibáznak, akik bizonyára fölérik ésszel a szükségtelen idegen szó használatának fonákságát. Hogy a sajtónál maradjunk: az idegen (német) hírek fordítói többnyire habozás nélkül átveszik a szöveg idegen szavait. Ez kétségkívül könnyebb, mint az éppen odaillő magyar kifejezésformát megkeresni, de méltatlan a magyar újságíróhoz. A megszokottságból tollunkra toluló idegen helyett se röstelljünk magyar szót keresni. Szokjunk hozzá a magyar kifejezésekhez, akkor majd ezekre jár könnyebben a tollunk.
4. Hiúság. Tetszeni, föltűnni vágyás. Tudálékosság, nagyképűség. A közlőnek az a vágya, hogy mentül okosabbnak, mentül műveltebbnek, mentül szakavatottabbnak ítéljék. Van, kivált a tudományos (látszatú) irodalom terén, aki valóságos ködbe – tudós homályba – burkolja, amit mond, s ennek egyik eszköze éppen az idegen szó. Természetesen nem az igazi, szabatos műszók, hanem a határozatlan, a szövegkapcsolat szerint módosuló jelentésű, mély gondolatokat sejtető, de valójában üres, haszontalan idegen szavak. A tudós homályoskodásnak szülőanyja sokszor nem más, mint
5. a tudás hiánya, s a beszélő vagy író éppen a puffogó idegen szavakkal, ezeknek álcsillogásával s a nyomukban sűrűsödő sejtelmes köddel igyekszik mondanivalójának érdektelenségét, gyatraságát leplezni.
6. Idegenimádat. Különösen a csökevényes ítélőképességűek s a komoly műveltségben elmaradottak rajonganak mindenért, ami idegen, tehát az idegen szóért is. Benne valami előkelőbbet, magasabb rendűt, szebbet, kifejezőbbet, hangulatosabbat látnak, mint a magyarban. Ferde ízlés ez. És az éretlenség jele. A legtöbb íróember átesik ezen az idegen szavas korszakon. Öntudatos író később bosszankodva gondol inaséveinek erre a „kórszakára”. Aki érett korban sem veti le ezt a nyegleséget, annak, ha egyéb érvünk nem használ, bátran szemére lobbanthatjuk magyar öntudatának hiányosságát.

A sajtó nyelvében azóta terjedt el ennyire az idegen szóval élés, mióta a „közkeletű” idegen szókat kiejtésük szerint írhatjuk. A sajtó munkása így a helytelen írástól való félelem gátlása nélkül, féktelenül gépeli vagy mondja a gépbe a tömérdek idegen szót. Persze mindamellett nem ritka a következetlen vagy hibás írás.

Dr. Tiszamarti Antal

Az írás eredetileg Dr. Tiszamarti Antal Szeplőtelen magyarság című könyvében jelent meg (Studium, Budapest, 1943, 93-96. oldal).