Az interjút Daniss Győző készítette.

Sok-sok évtizedig mondogatták szülők, nagyszülők, pedagógusok a fiuknak-lányuknak, unokájuknak, diákjuknak, hogy „annyi ember vagy, ahány nyelvet tudsz”. Mások ellenben attól tartottak, hogy aki két vagy több nyelvet tanul, egyet sem tudhat tökéletesen, ráadásul a második nyelv nagyon fontos egyéb tudások – történelem, matematika, földrajz – megtanulásától von el időt, energiát. Arról, hogy egyik vagy másik vélekedésben mennyi az igazság, valamint a hazai idegennyelv-ismeret néhány más kérdéséről Navracsics Judittal beszélgettünk.

– Hogy mennyi az igazság? Nos, az elsőben annyi, hogy bizonyos helyzetekben a két vagy több nyelvben járatos személy elvégezheti két vagy több ember meghatározott mennyiségű munkáját. Ami „bizonyos helyzettől” függetlenül is igaz: a két- vagy többnyelvű ember sokkal jobban, könnyebben boldogulhat az élet nagyon sok területén, mint az a társa, aki csupán egy nyelvet ismer. A második felvetésről egy ideig sokat vitatkoztak a szakemberek. Régebben némelyik nyelvész is úgy vélte, hogy a kétnyelvű gyerek más területeken gyengébben teljesít. Ám az új kutatások ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Aki otthonról hoz valamilyen többletnyelvtudást vagy az iskolában idegen nyelvet tanul – főképpen, ha jó tanárok jó módszerekkel tanítják –, az a biológiát, a történelmet, a matematikát is jobban tudja.

– Mitől lesz jobb matematikából meg más tantárgyakból a kétnyelvű gyerek?

– Az agykérget beborítja egy úgynevezett szemantikai háló. Ennek a hálónak, hálózatnak más és más területein „reprezentálódnak” a különféle fogalmak és a hozzájuk tartozó szavak: virág, férfi, kutya. Az utóbbi területen van a puli, a komondor, a kuvasz, a pincsi meg más kutyafajták neve. És egymás mellett az eb meg a kutya. S ha már hallottuk valahol a szólást, aztán egyszer odáig mondja valaki, hogy „Egyszer volt Budán…”, a mondatot az agyunk parancsára nem ebvásárra hanem kutyavásárra fogjuk kiegészíteni.

– Hol a helye egy magyar anyanyelvű gyerek agyában az angol dog-nak, a német hund-nak, az orosz szabáká-nak? A magyar „kutyafogalomnál” vagy attól távol, egy angol, német, orosz „kutyaterületen”?

– Több kutatótársammal együtt úgy tartjuk, hogy ha ez a fogalom szóba kerül, akkor az agy a maga közös „kutyafogalom-raktárából” azt a kutya szót választja, azt mondatja ki, amelyik a beszélgetés nyelvébe illik. Más kutatók szerint nyelvenként más és más helyen vannak a „kutyafogalom-raktárak”. Hozzá kell tennem: előfordulhat, hogy az agy megsérül, és, mondjuk, éppen az a területe, amelyikben a kutya fogalma reprezentálódik. Ilyenkor az esetek egy részében – főképpen gyerekkorban – az agynak egy másik területén is „megképződhet” a sérülés miatt elvesztett fogalom.

És ami a szaktudomány nagyon fontos új felismerése: ha egy magyar anyanyelvű gyerek vagy felnőtt „kutya” fogalmához a dog, a hund vagy a szabáka szó is csatlakozott már, és beszéd vagy írás közben választania kell közülük, akkor a választás kényszere intenzívebb működésre készteti az idegrostokat. Ez pedig nagyobb agyi oxigén-felhasználással jár, bővebb oxigénellátást kíván. Hasonló esetek sorával, két vagy több nyelv gyakori efféle használatával – képletesen szólva – megsűrűsödik a szürkeállomány. És akkor már a matek is könnyebb.

Csokonai A tihanyi ekhóhoz című versében így ír: „Zordon erdők, durva bércek, szirtok / Harsogjátok jajjaim, / Tik talán több érezéssel birtok, / Mintsem embertársaim.” A „szirt” többes számát itt a mai „szirtek” helyett „szirtok” alakban találjuk. De ez nem költői szabadság, hogy a „birtok” szó rímelhessen rá.

Borsos Miklós Tihanyi echo c. szobra (1985)

Nyelvünkben van egy pár i tövű szavunk, amelyek mély hangú toldalékokat kapnak. Ennek az a magyarázata, hogy kb. egy évezreddel ezelőtt volt a magyar nyelvben a szájüregben elől képzett, úgynevezett palatális, magas hangú i mellett egy hátrább képzett, úgynevezett veláris, mély hangú i is. Ma már ez a mély hangú i nincs meg kiejtésünkben, így kénytelenek vagyunk kivételnek tekinteni azokat a magas hangú szavainkat, amelyekhez mély hangú toldalékok járulnak.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Unokáink, ükunokáink s időben még távolabbi leszármazottaink nyelvéről szólva, gondolkodva egész seregnyi megválaszolhatatlan kérdésbe ütközhetünk. Például, hogy mindent maga alá gyűr-e az angol vagy valamely másik – néhány százmillió, netán egymilliárd ember beszélte – nyelv vagy akár valamiféle mesterséges nyelv? Megőrizheti-e sajátosságait, önnön lényegét egy csupán néhány milliós nyelvközösség? Lesz-e igény arra, hogy évszázadok vagy évezred múltán valakik – ha nem is pontosan a mai módon, de mégis – magyarul szóljanak egymáshoz? E felvetések helyett inkább a holnappal várandós mai nyelvünkről, a közeljövőben remélt esélyekről és a fenyegető veszélyekről meg a magyar nyelv létét erősíthető mozzanatokról, megmaradását segítő tennivalókról kérdeztük Kontra Miklóst.

– A tárgyról szólva okvetlenül el kell mondani, hogy „egységes nyelvről” – azon belül „egységes magyar nyelvről” – nem beszélhetünk. Hiszen még két hajszálnyira ugyanúgy beszélő ember sincs a világon. Még kevésbé találni olyan kétnyelvű embert, akinek „második” nyelve egyforma lenne az egynyelvűekével. A más országban élő magyar anyanyelvűek beszédére, írására mindenképpen hat más nyelvű környezetük. Mint ahogy szlovák, görög, román anyanyelvű honfitársaink sem ugyanúgy beszélnek, mint teszik azt a szlovákiai, görögországi, romániai egynyelvűek. Tartalmilag pontosabb a „többé-kevésbé egységes nyelv” – s azon belül a „többé-kevésbé egységes magyar nyelv” – kifejezés. Annak, aki magyar nyelvről beszél, ennek tudatában kell, kellene megszólalnia.

Kontra Miklós

– Ennek tudatában, értelmében kérdezve: hányan beszélik ma a világon anyanyelvként a magyart?

– Amit a közelmúltban sokan mondtak, sőt néha még napjainkban is mondanak, hisznek, hogy a Földön 15 millió a magyart – nem is akárhogyan, hanem anyanyelvként – beszélők száma, csak álom vagy áltatás. A valóság az, hogy bolygónkon – Magyarországon, a Kárpát-medence más országaiban és a Kárpátokon kívül – ma körülbelül 13 millió magyar anyanyelvű ember él. A 2019 eleji magyarországi népességszám a KSH közlése szerint kereken 9 millió 773 ezer volt. Honfitársaink közül néhány százezernek nem a magyar az anyanyelve, és néhány százezer nem magyar nemzetiségű – e két sokaság részben fedi egymást. Más szemszögből nézve: e 9 millió 773 ezer ember majd mindegyike magyar anyanyelvű vagy kettős anyanyelvű, és ha más nemzetiségűnek vallja is magát, tud magyarul – az újszülöttekre vonatkozólag ez természetszerűleg csak jövő időben vonatkozik.

A hazai magyarul tudók számát szaporítják a magyar anyanyelvű és a más anyanyelvű, de magyarul is tudó bevándorlók. Növelik ezt a számot azok a már régebben itt élők és újonnan hozzánk érkezők – a Kárpát-medencén kívülről érkezők is –, akik valamilyen fokon elsajátítják a magyart, s próbálnak nyelvileg asszimilálódni. És ahogy világszerte van hatalmi ügyeskedés, késztetés, olykor erőszak is az államnyelv „erősítésére”, ez megtörténik Magyarországon is.

Egyszer régebben egyik barátommal beszélgettem arról, hova megy a nyáron. A Tiszához — mondta. Én a Tiszára szoktam menni — feleltem. Én nem vagyok vadkacsa, azok szállnak rá a folyóra — volt a válasza.

Sikerült megértetnem vele, hogy „a Tiszára megyek, a Tiszán voltam, a Tiszáról jövök” szemlélethez tartoznak még a „megszállni valahol, szállás, szálloda” szavaink is.

Én ma is a Balatonra, az Adriára, a Tiszára megyek, ha mehetek, mert ezt a szemléletet tartom magyarosnak. Valami többletet, nagyobb szemléletességet érzek benne, mint „a Tiszához megyek, a Tiszánál voltam, a Tiszától jövök” alakokban.

A Tiszához vagy a Tiszára megyünk nyaralni?

Daniss Győző interjúja

Vonaton, távolsági buszon, hazai üdülésünk idején vagy éppen máshová költözésünkkor gyakran találkozunk „furcsa” beszéddel. Egy-egy szót kivéve értjük is, amit mások efféleképpen mondanak. És tudjuk, hogy a szöveg valamilyen tájszólásban hangzott el. De – ha fintorog is közben valaki a számára szokatlan szavak hallatán – magyar beszéd az is. E tárgyban Kiss Jenőt kérdeztük.

– A nyelvek, pontosabban szólva a természetes nyelvek mind-mind különféle nyelvváltozatok együttesei. Közülük a társadalmi rétegek, foglalkozások szerinti nyelvváltozatok, a szaknyelvek, a tudományos nyelvek és társaik alkotják a társadalmi nyelvváltozattípust. A másik típusba a használatukban egymástól területi alapon elkülönülő nyelvjárások tartoznak. A magyar szakirodalom külön típusként kezeli a köznyelvet, annak beszélt és írott, azaz standard változatát, ami össztársadalmi szempontból igencsak fontos. Az egyes nyelvváltozatok nyelvtudományi értelemben egymással mellérendelő viszonyban vannak, s mindegyik ellát olyan feladatköröket, amelyeket a többi nem – a hobbinyelveket sem lehet helyettesíteni mással. De csak két beszélt nyelv van, amit az elsődleges nyelvi szocializáció során a kisgyermekek elsajátíthatnak: a köznyelv és a nyelvjárások. Ezeket a mindennapi kommunikáció minden területén használhatjuk. Ezért ezek a teljes nyelvváltozatok. A többi úgynevezett szektorális nyelvváltozat, mert ezeknek a szókészlete csak speciális területet fed le – ilyen például az orvostudomány vagy az ácsmesterség nyelve, továbbá az ifjúsági nyelv. Mondhatnánk, hogy minden természetes emberi nyelv olyan többcélú épület, amelyik az ott lakók mindegyikének kényelmes, barátságos otthona.

– Napjainkban hány magyar nyelvjárási régió él?

– Tíz. Közülük hármat csak a határainkon kívül, Romániában élő magyar ajkúak tanultak, tanulhattak anyanyelvként. Keleti határainkhoz közel a mezőségit, Székelyföldön a székelyt, a Kárpátokon kívül a moldvai csángót – a moldvait nem, de a többit annak idején a Magyar Királyság területén beszélték.

Hazánkban hét nyelvjárási régió van: a nyugat-dunántúli, a közép-dunántúli–kisalföldi, a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a palóc, a Tisza–Körös-vidéki és az északkeleti. De a nyelvjárási régiók maguk is további alegységekre oszlanak. Például az én szűkebb pátriámnak, a nyugat-dunántúli régiónak van északnyugat-dunántúli, rábaközi, őrségi, zalai, hetési nyelvjáráscsoportja, és ha a göcsejit önállónak vesszük, van egy hatodik is. Hozzá kell tenni: a nyelvjárási régiók közül mindegyik nyelvét beszélik az adott nyelvjárás hazai területét érintő államhatár túlsó oldalán élő magyar anyanyelvűek is.

A valamikori Zemplén vármegye valamikori székhelyének, Sátoraljaújhelynek az egyik legfontosabb, legismertebb mai kulturális intézménye a Magyar Nyelv Múzeuma. A Magyarországon páratlan és világszerte sem sok társsal büszkélkedhető múzeumot 2008-ban nyitották meg a hajdan önálló, utóbb a városhoz csatolt Széphalmon.

Az anyanyelvünket és anyanyelvi kultúránkat bemutató múzeum ötletét 1994-ben vetette föl Pásztor Emil, az akkori nevén Egri Tanárképző Főiskola tanára – idézi az előzményeket Nyiri Péter irodalomtörténész, az intézmény igazgatója. – És tette ezt a Kazinczy Ferenc Társaság közgyűlésén, helyszínnek javasolva Kazinczynak a két évszázaddal ezelőtti birtokát, ahonnan az író elsősorban kinyomtatott munkáival és tengernyi levelével szorgalmazta, segítette a magyar nyelv megújításának, gazdagításának folyamatát. Az ötletből lassan-lassan határozott elképzelés lett, majd a sátoraljaújhelyi születésű, Ybl-díjas építész, Radványi György elkészítette az épület terveit. Az természetesnek látszott, hogy a múzeumnak a Kazinczy-mauzóleum közelében a helye. Az ovális alaprajzú „bástya” alakját pedig az magyarázza, hogy a Magyar Tudós Társaság megalapítását megelőző összejövetel után Kazinczy lerajzolta a kor jeles irodalmárai, tudósai, közéleti kiválóságai körülülte ovális asztalt. Intézményünk ma a Petőfi Irodalmi Múzeum főosztályaként várja a látogatókat.

Az interjút Daniss Győző készítette.

Emberré válásunk kezdeteitől máig többféle módon, eszközzel kommunikálunk egymással: gesztussal, mimikával, rajzzal, füst- és hangjelekkel, plakátok képével, közlekedési táblák szimbólumaival – főképpen pedig kimondott és leírt szavak tömegével. Ez utóbbiakról – mint szókincsről – szólva a pedagógiai gyakorlat szívesen emlegeti a tűleveleit folyton megszülő és folyton elveszítő fenyőfát. A hasonlat találó, érzékletes, a szókincs fogalma azonban – amint ezt Kiss Gábortól megtudhatni – ennél gazdagabb.

– A szókincs a Magyar értelmező kéziszótár szerint valamely nyelv szavainak összessége. Egyszerű, könnyen érthető meghatározás. De vajon mekkora, hány szót is számlál az „összesség”?

– Senki sem tudja pontosan. Senki sem tudja, hogy hány különféle szót, hány különböző szóalakot írtak már le magyarul valakik, valamikor, valahol, valamilyen formában. Azt még kevésbé, hogy mennyi maradt leíratlanul, hogy hány szavunk „repült el”. Ráaadásul a szókincs szüntelenül változik. Az alighanem legtalálóbb válasz Laziczius Gyula akadémikustól való az 1940-es évek elejéről. Szerinte a magyar szavak száma véges, de közelebbről meghatározhatatlan, szavaink számához közelebbről nem férhetünk hozzá. Ma úgy gondoljuk, hogy a szókincsállományunk egymillió és másfél millió között lehet. Valószínűleg ekkora. Talán ennyi szót számlál. A Magyar nemzeti szövegtár kevés híján kétszázmillió, a Pázmány Korpusz egymilliárdnál több szót tartalmaz, de ezek a számok nem ennyi más- és másféle szót jelentenek. Ezekben a szógyűjteményekben ugyanaz az alapszó a maga toldalékos alakjaival sok-sokezres, akár milliós „példányszámú”: olvas, olvasás, olvasat, olvashat, olvasható, olvashatóság, olvashatatlan, olvashatatlanság, olvasgat, olvasgatás, olvasó, olvastat – és még sokáig folytathatjuk. Ehhez jönnek az igekötős változatok: átolvas, beolvas, beleolvas, elolvas, felolvas, hozzáolvas, kiolvas, leolvas, megolvas, összeolvas, ráolvas – a sornak itt sincs vége. Az olvas és említett alakjai összetett szavakban is megjelennek, az összetétel pedig sokszor már szókincsszám-szaporító tétel. Például: olvasójegy, olvasókönyv, olvasótábor, olvasóterem, olvasáskutató.

– Könnyebb talán megválaszolni, hogy mik a szavak, mik azok a „valamik”, amikből a magyar szókincs összetevődik…

– Erre sem könnyű a felelet. „Szakszerűen” megpróbálva: a szó a nyelv legkisebb olyan egysége, amelynek meghatározott jelentése és meghatározott nyelvtani formája van. „Gyakorlatiasan” pedig: szó az a karaktersorozat, amelyik írásban mondatot kezd vagy a mondatban két szóköz között jelenik meg. A választ tovább nehezíti, hogy sok mozzanatban mások a beszélt és mások az írott nyelv sajátosságai.

Ha a magyar nyelvtudomány históriáját évszámokkal jelenítenénk meg, három bizonyosan közéjük kerülne: 1539-ben látott napvilágot Sylvester János Grammatica Hungarolatina című, sok megállapításában máig helytálló magyar nyelvtana, 1825-ben döntött az országgyűlés Akadémiánk elődjének, az akkor mindenekelőtt a tudományok magyar nyelvű művelését szorgalmazó Magyar Tudós Társaságnak a megalapításáról, és 1949-ben született meg nyelvünk kutatásának napjainkban is élő központi intézménye. Ez utóbbiról Bánréti Zoltán, a Nyelvtudományi Intézet emeritus professzora, címzetes egyetemi tanár ad képet.

A Nyelvtudományi Intézet több más tudományszak intézményeivel együtt 1949-ben alakult meg. Ott az első időszakban főképpen a magyar nyelv története, a finnugrisztika és a magyar leíró nyelvtan kérdéseit kutatták, és fontos szótárakat készítettek. Azóta számottevően bővült, erősödött az intézet. Ma hat osztálya és két kutatóközpontja van: az Elméleti Nyelvészeti, a Fonetikai, a Nyelvtechnológiai és Alkalmazott Nyelvészeti, a Nyelvtörténeti és Uralisztikai, a Pszicho- és Neurolingvisztikai, valamint a Szótári osztály, továbbá a Pragmatikai Központ és a Többnyelvűségi Kutatóközpont. Az osztályokon belül több – egy-egy fontos kutatási feladatra létrehozott, rugalmasan szervezett – kutatócsoport tevékenykedik.

A kutatások jó néhányára a világ más országaiban dolgozó szakemberek is kíváncsiak. „Piacképesek” például a magyar nyelv sajátos, úgynevezett „szabad” szórendjére vonatkozó nyelvtani kutatások. Kiderült, hogy az ilyen nyelvek egyazon szerkezeti típust képeznek, így a kutatások hozzájárulnak az emberi nyelv, „a nyelv” általános sajátosságaival foglalkozó elméleti nyelvészeti munkák megszületéséhez is. Természetszerűleg az információáramlás e tárgyban is kétirányú.

A „műhely”

Az interjút Daniss Győző készítette.

Kétszáz évvel ezelőtt Magyarországon – nem lévén kanonizált helyesírási szabálykönyv – még nemigen illett, lehetett bárkit is elmarasztalni azért, mert ezt vagy azt a szót „így” és nem „amúgy” írta. Hiszen a Magyar helyesirás’ és szóragasztás’ főbb szabályai című, a maga nemében legelső vékonyka kötet csak 1832-ben jelent meg – és akkor is csupán „a’ magyar tudós Társaság’ különös használatára”. A Keszler Borbálával való beszélgetésünket a helyesírási szabályzataink előtti évszázadok fölelevenítésével kezdtük.

– A magyar helyesírás betűíró, latin betűs, hangjelölő és értelemtükröző jellegű. Az Európában és a világ nagy részén használatos hangjelölő írást a föníciaiak alkották meg. Ez kevés híján háromezer éve jutott el a görögökhöz. Mivel azonban a föníciai írásban csak mássalhangzók voltak, a görögök a betűsort magánhangzókkal bővítették. Ezt vették át a rómaiak, s lett belőle az a latin szavak, mondatok leírására alkalmas ábécé, amit aztán hozzánk is elhoztak a nyugati papok. Mégpedig úgy, hogy a maguk latintudásába belejátszottak szülőföldjük német, olasz, francia, szláv nyelvének bizonyos elemei. Ezek a papok írták le a magukkal hozott ábécéjük betűivel 1055-ben a latin nyelvű Tihanyi alapítólevél magyar szavait is. Bár ezt nem tudták egészen pontosan megtenni, hiszen a magyar beszélt nyelvben voltak olyan hangok, amelyek megfelelői a latinból hiányoztak. És hiányoztak az ezek leírásához szükséges betűk. Márpedig megfelelő betűkészlet nélkül nemigen beszélhetünk bármiféle „helyesírásról”.

– Hogyan alakult, fejlődött ki ebből az alapból, vagyis hajdani beszédünkből és az „importbetűkből” hazai írásunk – és a mai magyar helyesírás?

– Helyesírásunk történetének három nagy korszaka van. Ugyanúgy, mint nyelvünk honfoglalás utáni históriájának. De a szakaszolás nem pontosan ugyanolyan. A helyesírás-történet első szakasza az államalapítástól az 1500-as évek elejéig, a könyvnyomtatás hazai meggyökeresedéséig tartott. A második, az újkori rendszerek korszaka a Magyar Tudós Társaság, a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje első helyesírási szabályzatáig, 1832-ig ívelt – ez a nyelvtörténeti korszakolásban a középmagyar kor és az újmagyar kor első fele. A harmadik, az újabb kori helyesírás korszaka az 1832-es szabályzattól napjainkig tart – ez a nyelvtörténeti korszakolásban az újmagyar kor második fele és a legújabb magyar kor.

Bár az emberi nyelv alapvetően önkényes, szimbolikus, a nyelvben létezik egy általános tendencia, amely révén a szemantikai hasonlóság formális hasonlósággal párosul. A nyelvi jelek abszolút önkényességének ellentmondó jelenségeket az 1970-es évektől elsősorban „ikonicitás” néven tartják számon. Ezeket a jelenségeket a világ hangadó nyelvészei közül különösen John Haiman hangsúlyozza. Az ő meghatározása szerint az ikonicitás az a gondolat, hogy egy jelben levő formális tulajdonság hasonlóság révén megfelel jelöltje egy tulajdonságának („Iconicity is the idea that a formal property in a sign corresponds through similarity to a property of its referent”, Haiman 2009: 341).

A fonológiában és morfológiában jelentkező lexikális kategóriákat leglátványosabban a fonoszemantika (a hangszimbolika tudománya) kutatja. Hagyományos meghatározásaik szerint a hangutánzó szavakkal „a természet hangjait, zörejeit utánozzuk”, a hangfestő vagy hangulatfestő szavak esetében pedig „a hangalak mintegy érzékelteti a mozgás, cselekvés, illetve tulajdonság hangulatát” (Szathmári 1961: 522–3). Hangutánzásról tehát olyan denotátum esetében szokás beszélni, mely hangadással jár. Tipikusan hangutánzóak az emberi, állati és másféle hangadásokat (vagy hangadással járó eseményeket) kifejező szók, például ugat, nyávog, morog, böfög, tüsszent, zörög, csörög. Sokkal nehezebb azonban meghatározni, felsorolni azokat a fogalmakat, melyeket a világ nyelveiben – és külön a magyarban – hangfestéssel fejezünk ki. Az alábbiakban arra hozok példákat, hogy a hangfestés olyan szavakat kitüntetetten jellemez, melyeknek denotátumai, mégpedig a madarak és a hangszerek jellegzetes hangadásukról ismertek.

A hangfestés tárgyak, jelenségek valamilyen formában való leképzése beszédhangok segítségével, s e jelenség valamilyen fokon valószínűleg a világ valamennyi nyelvét jellemzi. Például a likvidák (l, r) jelenléte és a jelentésbeli közelség miatt a liszt, korpa, őröl, malom, molnár, sőt talán kenyér szók bizonyos értelemben hangfestőek. A magyarban a testrésznevek tipikusan egyszótagosak, CVC szótagstruktúrájúak (ahol C: mássalhangzó, V: magánhangzó). Az alábbiakban néhány, elkülönülő szómezőben mutatkozó, elvontabb szempontok alapján privilegizált struktúrát tárgyalok (különösen a madár- és hangszerneveket), s rámutatok az ilyesféle elemzések határaira is. Arra hozok példákat, hogy egy szómezőbe tartozásnak több esetben is fonológiai alapon megállapítható fokozatai vannak, s bizonyos szavak jobb tagjai egy szómezőnek, mint mások.

A malom szó a likvidák  miatt hangfestő