Az interjút Daniss Győző készítette.

Emberré válásunk kezdeteitől máig többféle módon, eszközzel kommunikálunk egymással: gesztussal, mimikával, rajzzal, füst- és hangjelekkel, plakátok képével, közlekedési táblák szimbólumaival – főképpen pedig kimondott és leírt szavak tömegével. Ez utóbbiakról – mint szókincsről – szólva a pedagógiai gyakorlat szívesen emlegeti a tűleveleit folyton megszülő és folyton elveszítő fenyőfát. A hasonlat találó, érzékletes, a szókincs fogalma azonban – amint ezt Kiss Gábortól megtudhatni – ennél gazdagabb.

– A szókincs a Magyar értelmező kéziszótár szerint valamely nyelv szavainak összessége. Egyszerű, könnyen érthető meghatározás. De vajon mekkora, hány szót is számlál az „összesség”?

– Senki sem tudja pontosan. Senki sem tudja, hogy hány különféle szót, hány különböző szóalakot írtak már le magyarul valakik, valamikor, valahol, valamilyen formában. Azt még kevésbé, hogy mennyi maradt leíratlanul, hogy hány szavunk „repült el”. Ráaadásul a szókincs szüntelenül változik. Az alighanem legtalálóbb válasz Laziczius Gyula akadémikustól való az 1940-es évek elejéről. Szerinte a magyar szavak száma véges, de közelebbről meghatározhatatlan, szavaink számához közelebbről nem férhetünk hozzá. Ma úgy gondoljuk, hogy a szókincsállományunk egymillió és másfél millió között lehet. Valószínűleg ekkora. Talán ennyi szót számlál. A Magyar nemzeti szövegtár kevés híján kétszázmillió, a Pázmány Korpusz egymilliárdnál több szót tartalmaz, de ezek a számok nem ennyi más- és másféle szót jelentenek. Ezekben a szógyűjteményekben ugyanaz az alapszó a maga toldalékos alakjaival sok-sokezres, akár milliós „példányszámú”: olvas, olvasás, olvasat, olvashat, olvasható, olvashatóság, olvashatatlan, olvashatatlanság, olvasgat, olvasgatás, olvasó, olvastat – és még sokáig folytathatjuk. Ehhez jönnek az igekötős változatok: átolvas, beolvas, beleolvas, elolvas, felolvas, hozzáolvas, kiolvas, leolvas, megolvas, összeolvas, ráolvas – a sornak itt sincs vége. Az olvas és említett alakjai összetett szavakban is megjelennek, az összetétel pedig sokszor már szókincsszám-szaporító tétel. Például: olvasójegy, olvasókönyv, olvasótábor, olvasóterem, olvasáskutató.

– Könnyebb talán megválaszolni, hogy mik a szavak, mik azok a „valamik”, amikből a magyar szókincs összetevődik…

– Erre sem könnyű a felelet. „Szakszerűen” megpróbálva: a szó a nyelv legkisebb olyan egysége, amelynek meghatározott jelentése és meghatározott nyelvtani formája van. „Gyakorlatiasan” pedig: szó az a karaktersorozat, amelyik írásban mondatot kezd vagy a mondatban két szóköz között jelenik meg. A választ tovább nehezíti, hogy sok mozzanatban mások a beszélt és mások az írott nyelv sajátosságai.

Kiss Gábor

– Mindezek alapján: hányféle szó létezik a magyarban?

– Az egyik – és tárgyunkban a legfontosabb – megközelítésben: vannak formaszavaink és „igazi” szavaink. Az előbbieknek nincs önálló jelentésük, nincs mögöttük konkrét tárgy, valóságos cselekvés. Nyelvtani feladatokat látnak el, szerepük a mondatrészek, kifejezések, szavak közötti viszonyítás, kapcsolatteremtés, szavak jelentésének módosítása. Hozzá kell tenni: a különféle szóanyagot feldolgozó gyakorisági szótárakban a legelső tízbe kivétel nélkül formaszavak kerülnek be, a legtöbbször ebben a sorrendben: a, az, és, hogy, nem, is, egy, meg, csak, de. A leggyakoribb száz szó nagy többségét is formaszavak teszik ki. És ezek a szókincsnek semmivel sem értéktelenebb elemei, mint az „igazi” szavak.

– „Igazi” szó-e a hm, a no, a brrr, a hja, az aúúú?

– Régebben nem számítottak annak. Napjainkban azonban az első kettőt már mondatszónak, a többieket indulatszónak minősítik a szótárak. Mert ha önmagukban nincs is jelentésük, szövegkörnyezetben tartalmat kaphatnak.

– Valamelyest hasonló ezekhez a berreg, a csiripel, a szusszan…

– A berreg hangutánzó, a csiripel és a szusszan hangutánzó eredetű tartalomszó. Mindegyiket a természetből „kölcsönöztük”, annak hangjaiból vettük át. E szóalkotási módot ezeknél is ékesebben példázza – egyebeken kívül – egy több nyelven is nagyon hasonló, az állat hangjának utánzásából született madárnév. A kakukk angolul cuckoo, franciául coucou, németül kuckuck, olaszul cuculo, oroszul kukuska. Velük ellentétben a tartalomszavakat nemigen vagy nem okvetlenül motiválta a természet – különben minden nyelvben hasonlóan hangzana, mondjuk, az ablakkeret, a szeretni, a világos.

– A számok közül – végtelenül sok van belőlük – hányat mondhatunk „szókincsszám-szaporítónak”?

– Amennyiből minden számot „összerakhatunk”. Vagyis az egybillió-kétszázharmincnégymillió-ötszázhatvanhétezer-nyolcszázkilencvenhét nem szaporítja egy szókincsszótár tételeit, de a billió, a millió, az ezer, a száz, a kilencven s a többi kerek tízes meg az egyjegyűek neve igen.

– Szókincsünk tekintetében szó-e a Petőfi, a Kecskemét, az ovi, az FTC, az Ofotért?

– Nem – bár egyik-másik típusról vannak szakmai viták.

– Szerves részei-e a szókincsnek a tájszavak?

– Igen. És tengernyi van belőlük. A magyar nyelvjárások atlasza szerint – ez a hatalmas vállalkozás a múlt század derekán a Kárpát-medencében 396 település felmérési adatait összegezte – a krumplinúdli, a lubickol, a pufók fogalom száznál több nevet viselt és ezek javát talán viseli is. A kukorica gyökere és a szár levágásakor vele együtt hagyott arasznyi szárdarab, azaz a tuskó pedig nem kevesebb mint 130 tájnévvel dicsekedhet. Effélékkel: buckó, csutak, kóré, sulyka, törsök. És sokat nem is jegyezhettek föl a kutatók, hiszen több ezer más településen nem vizsgálódtak.

Bizonyos fogalmakra meg alig-alig vannak tájszavak. A vásározók, kereskedők az ország sok településére eljutottak áruikkal. A kínálatukat pedig mindenkinek fel kellett ismernie, ezért azt országszerte elterjedt, „köznyelvi” néven kellett hirdetniük: búza, só, krumpli, kukorica. Ami nem volt „vásáros” áru vagy nem számított árunak – sündisznó, kútgém, kamillavirág –, annak akármilyen neve lehetett, nem volt fontos, hogy az ország másik szegletén is megértsék.

– A tájnyelvekhez hasonlóan beletartoznak-e szókincsünkbe a szomszéd országok magyarul beszélőinek a nálunk nem ismert, nem használt szavai?

– Természetesen. Például a szlovákiai magyarok számottevő részének magyar szóhasználatában a kenőmájas neve: kenő, egy kólához hasonló üdítőitalé: kofola, Ausztria magyarok lakta területein az iskola sokak szájából: sule, Erdélyben gyakran magyarok is az aragáz kifejezést használják a palackos gázra.

– Tekinthetünk-e idegen szavakat is szókincsszaporítónak?

– Ha már meghonosodtak, beleilleszkedtek nyelvünkbe, akkor igen. Hogy csak néhányat mondjak a honfoglalás utáni századokban megjelent – és ma már a legtöbb embertől magyarnak tartott – idegen szavak közül: a latinból érkezett a fáklya, a lecke, a politika, a szlávból a paprika, a csütörtök, a bánya, a törökből a dohány, a joghurt, a papucs, az újlatin nyelvekből a bolt, a szappan, a lakat, a németből a gallér, az akác, a zsellér. Korunkban az angol szavak áradnak be nagy számban. Nagyon sok még nyilvánvalóan idegenszerű, de sok beilleszkedett, és már az írásmódja is „magyar”: hardver, szoftver, fájl. Egy régi példát idézve: amikor a football nálunk is meghonosodott, egy idő után már nemcsak mondták, hanem írták is úgy: futball. És a sportág szakkifejezéseinek tudatos magyarítási folyamatában a corner hamarosan szöglet lett. A fogalom magyar nevet kapott, igaz, azon az áron, hogy a betűsor, hangsor tartalmi megterheltsége megnőtt, már nemcsak a száj vagy a ház szögletére vonatkozhatott. Mindehhez még: idegen szavakat természetszerűleg mondhatunk, írhatunk akkor is, ha sokuk még nem illeszkedett be nyelvünk rendszerébe. Igaz, a használatuk jobbára szűk körű. Elég csak a vegyipar, az orvostudomány, a biológia milliónyi idegen szavára, kifejezésére gondolni.

– Az összetett szavak hány elemnek számítanak?

– Ha egyedi tartalmuk van, akkor önállónak. Például a meleg és a ház nyilvánvalóan két szó. Az ebből a kettőből születő, fűtött lakóépület jelentésű meleg ház kifejezés, fogalom nem gazdagítja a szókincsállományt – ám ha a kertészeti melegház megjelölésére egybeírjuk a kettőt, akkor ez a karaktersor már új szó. Egy harmadik. E tekintetben sokat számítanak a helyesírási szabályok. Mert például A magyar helyesírás szabályai tizenkettedik kiadása szerint az otthoni írásbeli leckét két szó jelöli: házi és feladat. Jelenleg „szabálytalan” az ugyanezt jelentő, és akkor már szókincsgyarapító házifeladat forma. A szabály, persze, változhat. És – egy másik szabálypont szerint – bizonyos esetekben, egy hosszabb kifejezés részeként már helyénvaló az egybeírt forma: fizika-házifeladat, házifeladat-írás.

A meleg ház két külön szó, a melegház viszont már egy harmadik

–  Hány szó a vár?

– A vár kettő, hiszen igeként és főnévként is eleven.

– És hány a tus?

– Ötször is helye van a szótárban. Mert van tus a legtöbb fürdőszobában, ott van festékként a grafikus asztalán, így mondják a találatot a vívók, a puskának is van ilyen nevű alkatrésze, és húzhatja a zenekar, ha jeles vendég érkezik valamilyen rendezvényre.

– A szavak csak alapalakjukban vagy toldalékolva is belekerülhetnek a szótárba?

– Például a Magyar értelmező kéziszótárban nemcsak a nyelv önálló címszó, hanem egyebeken kívül a más tartalmat kifejező, esetleg más szófajba is tartozó nyelvész, konyhanyelv, nyelvbotlás, nyelvel, nyelves. De a szerkesztők természetszerűleg nem tekintették önálló címszónak a jellel, raggal ellátott nyelvek, nyelvből, nyelvileg és így tovább alakokat. Ez ugyanis kezelhetetlen terjedelművé növelné a szótárakat. Legalábbis a nyomtatottakat. Hiszen gondoljunk bele, például az asztal szónak valaki ezernél több toldalékos alakját gyűjtötte össze.

– Ha a szókincset egy adott korban nem is tudjuk „darabszámra” pontosan felmérni, az okvetlenül meglévő szavakról a laikusok szemében is vitathatatlan bizonyíték lehet, hogy már – a Tihanyi alapítólevéltől kezdve máig – leírták, leírják őket. E tekintetben – nem lebecsülve a törvények, oklevelek, magánközlemények, az első szépirodalmi alkotások fontosságát – nyilvánvalóan a legjobb és legkönnyebben elérhető bizonyító források a különféle szótárak. Róluk szólva mit kell tudnunk leginkább? A legelsőkről, a legfontosabbakról…

– Például azt, hogy az első szótáraink előtt már létezett néhány hasonló jellegű kéziratos munka. A legnevezetesebb a XV. század legelejéről való Schlägli-szójegyzék. Kétezernél több latin szava fölé valaki kisebb betűkkel, más színű tintával odaírta a magyar megfelelőket. Az első nyomtatott, szintén bő kétezer szavas szótárunk Bécsben, 1538-ban látott napvilágot. Pesti Gábor egy régebbi ötnyelvű művet egészített ki magyar szavakkal. Az első kétnyelvű, latin–magyar és magyar–latin, már betűrendes szótár Szenczi Molnár Albertet dicséri, műve 1604-ben Nürnbergben jelent meg.

A nyelvünk teljességével foglalkozó, tudományos igénnyel, felkészültséggel írt szótáraink klasszikusa Czuczor Gergely és Fogarasi János 1862 és 1874 között megjelent, 122 ezer címszavas alkotása, A magyar nyelv szótára – azóta megjelent a hasonmás kiadása, és elérhető az interneten is. És nagyon sok kisebb, szűkebb fogalomkört feldolgozó nyomtatott szótár is napvilágot látott az elmúlt bő másfél évszázadban. 

A nevezetes „Czuczor–Fogarasi”-nak egyetlen szócikkrészlete is pompás bizonyság szókincsünk gazdagságára

– A könyvesboltok javában egész seregnyi friss kötetet is találni...

– Igen. De fontosak a „nem egészen frissek” is! Modern szótárirodalmunknak jeles darabja például A magyar nyelv értelmező szótára, hét kötete – majdnem 60 ezer szócikkel és sok tízezer szóösszetétellel, származékszóval – 1959 és 1962 között jelent meg. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára négy – 1967 és 1984 között a boltokba került – kötete 12 ezer gazdag tartalmú szócikket számlál. És készülőben van az Új magyar etimológiai szótár. Nagyon nagy vállalkozás volt az 1979 és 2010 között az érdeklődők kezébe került ötkötetes, 120 ezer szócikkes Új magyar tájszótár is.

Nyelvtudományunk eddigi legnagyobb vállalkozásának, A magyar nyelv nagyszótárának az első kötete 2006-ben jelent meg, és várhatóan a 2030-as években jelenik meg az utolsó. Alkotói nyelvünk 1772 után élő szókincsét tervezik bemutatni 110 ezer nagyon gondosan megírt szócikkben. Az elkészült kötetek folyamatosan elérhetők és a továbbiak is azok lesznek az interneten.

– A XX. század dereka óta a szótárak megjelentetésének egyik központja az Akadémiai Kiadó. A másik – az évszázad végétől – éppen a Tinta Könyvkiadó…

– Tevékenységünk központjában kezdettől a magyar nyelv és azon belül a szótárkiadás áll. Szótáraink sora egyebeken kívül a kilencezer szócikkes Etimológiai szótártól a 13 ezer szót magában foglaló Tájszavak köteten, a 20 ezer szavas Régi szavak szótárán, az 55 ezer szó jelentését megadó Nagy magyar tájszótáron, a 80 ezres Magyar szókincstár – Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótárán keresztül a negyedmillió nyelvi adatot tartalmazó Értelmező szótár+-ig ível. Ezekből a kötetekből az is kiderülhet, hogy melyik szó mikor került be a szókincsünkbe, illetőleg hogy – adatolva! – mikortól van benne bizonyosan.

Magyar szókincstár

– Például?

– A XVI. században már része volt szókincsünknek – nem okvetlenül a mai alakjában – a fiók, a pihen, a káplár; a XVII. században a kolomp, a pótol, a körülbelül; a XVIII. században a nádor, az esernyő és mértani fogalomként a szög; a XIX. században a csillár, a csámborog, a pályázik; a XX. század első felétől a mozi, a micisapka, az ultizik, a második felétől a jatt, az ufó, a honlap. Az azóta eltelt idő új szavairól pedig sokunknak már személyes tapasztalata is van, lehet.

És szólni kell az említetteken kívüli, szűkebb fogalomkört bemutató szótárakról is. Például a tolvajnyelvnek több gyűjteménye jelent már meg, az első 1882-ben – nem utolsósorban a rendőrök munkáját segítendő. Nem sokkal későbbi az 1898-as diáknyelvkötet – ezt is jó néhány másik követte már, egészen napjainkig, köztük egy a vajdasági diáknyelvet villantja elénk. Betekintést kínál egy-egy csoport, közösség hajdani és mai életébe az adott korhoz kötődő, az akkor érvényes jassznyelvet, börtönnyelvet, katonai zsargont csokorba szedő munka. Sokak érdeklődésére számíthatnak a sajtó új szavait, kifejezéseit soroló kötetek. Népes társadalmi csoportokat érinthetnek, érdekelhetnek a szaktudományok, a technika, az informatika különféle területeinek kifejezéseit közlő, magyarázó szótárak. Ezek bizonyos szavai – havaj, matek, bit – nincsenek „röghöz kötve”, átkerülhetnek más közösségek nyelvébe, sőt a köznyelvbe is.

– Beletartozik-e szókincsünkbe az említett szótárak anyagán kívül az 1055-ben leírt hodu és utu?

– E formájukban egyiket sem tekintjük szókincsünk mai – hangsúlyozom, hogy mai – részének. De természetszerűleg része annak a belőlük származó had és út. A régi szavaknak azonban nemcsak a formája, hanem a tartalma is változhat. Sokuk most mást jelenthet, mint századokkal ezelőtt. A ma az egyik legfontosabb talajjavító eszköznek számító trágya szó hajdan valamiféle „ételjavító” zsiradékot jelentett. Vagy egy korunkbeli példa: az egér szót hallva mostanság a legtöbben elsőre inkább a számítógép-irányítás eszközére, nem pedig a pici rágcsálóra gondolunk. A számítástechnika rohamos fejlődését látva azonban könnyen lehet, hogy a „komputeregeret” felváltja egy új eszköz, és egy-két nemzedéknyi idő elteltével az egér szó – először vagy csakis – ismét a négylábú állatkát juttatja az akkor élők többségének eszébe. Talán a pendrive, immár magyarul írva a pendrájv sem lesz örök életű. Vagy azért, mert valaki kitalál rá egy találó magyar szót – az eddig javasolt kulcstár, szipacs, eszemtokja, adattoll és még vagy harminc másik nem nyerte el a köztetszést –, vagy azért, mert ezt az eszközt is felváltja valami más.

– A különféle nyomtatott és elektronikus szótárakban már rögzült és a még „kallódó” szavainkból hánnyal élhetünk napjainkban?

– Erre is csak becsléseink lehetnek. Ami bizonyos: több szót megértünk, mint amennyit leírunk, kimondunk. A passzív szókincse mindenkinek nagyobb az aktívnál. Ráadásul a szövegkörnyezetből következően sokszor olyan szó jelentése is kiviláglik, amellyel esetleg még sohasem találkoztunk, amelyik addig a passzív szókincsünkben sem volt meg. Ez még azokra a szavakra is vonatkozhat, amelyek elavultak vagy az eleven szókincsből már ki is koptak. Hányan tudhatják még, hogy az apol valaha azt jelentette: csókol? Valószínűleg nem sokan. De ha történelmi regényben – akár egy napjainkban született történelmi regényben – elénk kerül, nagy valószínűséggel megértjük. Arra is rájöhetünk, hogy a tafota egy selyemhez hasonló textilfajta neve, hogy a kereplye a havon járást segítő eszköz, valamiféle hótalp, a matrimónium pedig azt jelenti: házasság. Ugyanez áll a bármelyikünknek ismeretlen „modern” szavakra is.

Kiss Gábor: Régi szavak szótára

És hogy hány szót írunk, mondunk a rendelkezésünkre álló tengernyiből? Csak annyit állíthatunk: annyit, amennyit tizenvalahány milliónyian együttvéve. De valamennyiünk szókincse más és más. Más „darabszámra” és más érdemben, tartalmilag. Egy újszülött szavak híján egy ideig még csak a maga „kommunikációs kincsével” él, a sírásával, a nevetésével, a gesztusaival. A hároméves gyerek 1000, az éppen iskolába kerülő akár 3000 szót is használhat – és ezek ismeretében megértheti egy átlagos nehézségű írott vagy mondott szöveg jó háromnegyedét, illetőleg a kilenctizedét. Az „átlagfelnőtt” nagyjában tízezer-tizenötezer szót használ, miközben megért százezernyit. Átlagfelnőtt, persze, e tekintetben sincs, sokan ennek töredékét, mások a kétszeresét-háromszorosát írják, mondják, értik. Időskorban aztán csökkenni kezd a használt szavak száma. Hetven-nyolcvan fölött egyre többször hangozhat el a „…pedig itt van a nyelvem hegyén” mentegetődzés – de talán már ott sincs némelyik valaha jól ismert, gyakran kimondott, leírt szó. És szavak – régiek meg újak egyaránt – kihullhatnak nemcsak az egyén, hanem akár egy egész közösség szókincséből is. Írásban, persze, a szavak örök időkre megmaradhatnak.

– Az életkoron kívül mik a legfontosabb okai a szókincshasználati különbségeknek?

– Nyilvánvalóan nagyon sokat számít az iskolában és a gyakorlati életben megszerzett műveltség, az olvasottság. Egy két vagy több nyelvet ismerő embernek is okvetlenül nagyobb a szókincse, mint egy más tekintetben vele tökéletesen azonos felkészültségű társáé – maguknak a fogalmaknak az ismeretében, persze, kisebb vagy talán nincs is közöttük különbség. Azonos lehet egy autószerelő, egy ugyanazon a településen élő kozmetikus vagy rendőr aktív és passzív szókincsének nagysága, ám a szavaik kisebb-nagyobb hányada szakszó lévén azokat aligha ismeri a nem ugyanazon foglalkozású személy. Még nagyobb különbség lehet a szókincsben, ha azt földrajzi sajátosságok is tetézik: egy eszkimó a fókavadászat, a hó, a rénszarvastartás tárgykörében sok száz olyan szót tudhat, amelyet Mongóliában, Zimbabwében vagy éppen Magyarországon senki sem ismer – és a jeges világban élő sem ismerheti az említett országok „hazai” szavainak sokaságát.

Nem ugyanaz a szókincse az ugyanott élő, egyformán iskolázott, de más-más életmódú, életfelfogású, gyakran változó összetételű kisebb-nagyobb közösségeknek sem. E sajátos, rétegnyelvi szókincsállományok némelyikét az említett szótárak is rögzítik. A mindezeket a rétegszókincseket használók, a mondandójuk javát természetszerűleg a köznyelv szavaival fejezik ki, és bármennyi rétegszavuk is van, mondataik ritka kivételektől eltekintve a magyar nyelvtani rendszer szabályai szerint születnek meg.

– Laziczius Gyulának a szókincsünk megszámlálhatatlanságáról szóló megállapításának igazát senki sem vitathatja. Megbízható „részszámlálások” azonban voltak. Melyek közülük a legfontosabbak, legérdekesebbek?

– Érdemben csak egy-egy könyv vagy egyetlen személy írott életművét vizsgálhatjuk. Például Arany János költői életműve negyedmilliónál több szót számlál. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ekkora volt a szókincse! A különféle szóalakjainak száma „csak” 60 ezer. És ez a „csak” is csupán 23 ezer vagy még kevesebb alapszó és az alapszavak valamilyen toldalékolt, továbbképzett, összetett szó részeként használt alakja. A költő nem vizsgált írásaiban, eldobott vagy elveszett leveleiben, feljegyzéseiben lehettek más szavak is. És szókincsébe tartozott nyilván nem kevés leíratlan, csak élőbeszédben használt szava, kifejezése is.

– Más költőink hasonló „szószámhármasai”?

– Van már jó néhány összegzés. Például Vörösmarty: 214 ezer–44 ezer–12ezer, Petőfi: 155 ezer–33 ezer–10 ezer, Ady: 125 ezer–30 ezer–10 ezer, József Attila: 63 ezer–20 ezer–8 ezer.

– És mely szavakat használták a leggyakrabban?

– Beke József kutatásaiból tudjuk, hogy Arany – csak a tartalmas szavakat illetően – legtöbbször a nagy, mond, szó, szem, király, lát, szép, ember szót és származékait írta le. Összehasonlításul egy XX. századi sorrendet idéznék. Füredi Mihály és Kelemen József az 1960-as és 1970-es években született félezer – kétszáz alkotótól származó – szépirodalmi szövegrészletet elemzett. Az eredmény: mond, most, ember, lát, jó, nagy, kéz, néz.

– Mennyire mérhető a hétköznapibb szavak gyakorisága?

– Az élőbeszédet illetően nincsenek valós, igazán érdemi adataink. Az írott szövegekről többet tudunk. Nemes Zoltán az 1930-as éveknek a köznyelvhez viszonylag közeli újságszövegeit vizsgálta, és 1941-es könyvében ezt a gyakorisági sorrendet rögzíthette: magyar, nagy, pengő, év, kormány, mond, óra, új. Egy fél évszázad múlva Csirik János szintén újságszövegeket faggatott meg a gyakoriságról. Az ő 1986-ban közreadott listájának eleje: év, sok, jó, nagy, mond, idő, új, ember.

A Magyar Nemzeti Szövegtárnak az 1990-es évekből való – főképpen sajtószövegekből és kisebb részben szépirodalmi, tudományos, hivatali és élőszavas szövegekből vett – 180 millió szavából a leggyakoribbak: tud, év, nagy, mond, jó, magyar, új, tesz. Az idézett listák különbségei nyilvánvalóan a vizsgált időszakok gazdasági-politikai-kulturális változásaiból következtek, következnek.

És hadd tegyem hozzá a kiadónk évenkénti – az adott időszakot leginkább jellemző, tehát nem okvetlenül a leggyakoribb szavait kereső – „közönségszavazásának” éllovasait: 2009 – H1N1, influenza; 2010 – vörösiszap-katasztrófa, fülkeforradalom; 2011 – végtörlesztés, leminősítés; 2012 – korrupció, szegénység; 2013 – rezsicsökkentés, táblagép; 2014 – internetadó, szelfi; 2015 – migráns, kerítés; 2016 – brexit, migráció; 2017 – Soros, korrupció; 2018 – rabszolgatörvény, foci-vb; 2019 – brexit, klímahiszti.

– Az említett nagy léptékű felmérések leggyakoribb szavai között nincsenek új, XX. századi idegen szavak. Ez cáfolni látszik azokat a nem egyszer erőteljesen hangoztatott félelmeket, hogy nyelvünk a sok-sok új idegen szó miatt elvesztette vagy hamarosan elveszti magyar jellegét, magyar voltát…

– Szókincsünkben egyre nagyobb ugyan a „nem uráli”, „nem finnugor”, „nem ugor” szavak száma – ám a szóhasználatban ez alig látszik, a leggyakrabban leírt, mondott ezer szavunk majdnem kétharmada ősi alak, illetőleg azok származéka. És a szókincsünk nemcsak „idegenből”, hanem belső fejleményekből is gyarapszik. Legföljebb a bővülés módjában lehet változás. Míg például Pázmány Péter vagy Mikes Kelemen új tartalmak kifejezésére főképpen képzett szavakat alkotott, használt, napjainkban előtérbe került a szóösszetétel – gondoljunk csak az ősi és másoktól átvett szavakból alkotott fizetőkapu, bérszülés, pizzafutár, hitelkártya vagy akár a komputeranimáció szóra.

– Egy másik aggodalom: eltűnik a magyar nyelv…

– Amíg egy nyelvet tízmilliónál többen beszélnek, az nincs kihalóban. És amíg több szava születik, mint mennyi elhal, tehát amíg a szókincse gyarapszik, ettől hitem szerint nem is kell tartanunk.