Daniss Győző interjúja

Vonaton, távolsági buszon, hazai üdülésünk idején vagy éppen máshová költözésünkkor gyakran találkozunk „furcsa” beszéddel. Egy-egy szót kivéve értjük is, amit mások efféleképpen mondanak. És tudjuk, hogy a szöveg valamilyen tájszólásban hangzott el. De – ha fintorog is közben valaki a számára szokatlan szavak hallatán – magyar beszéd az is. E tárgyban Kiss Jenőt kérdeztük.

– A nyelvek, pontosabban szólva a természetes nyelvek mind-mind különféle nyelvváltozatok együttesei. Közülük a társadalmi rétegek, foglalkozások szerinti nyelvváltozatok, a szaknyelvek, a tudományos nyelvek és társaik alkotják a társadalmi nyelvváltozattípust. A másik típusba a használatukban egymástól területi alapon elkülönülő nyelvjárások tartoznak. A magyar szakirodalom külön típusként kezeli a köznyelvet, annak beszélt és írott, azaz standard változatát, ami össztársadalmi szempontból igencsak fontos. Az egyes nyelvváltozatok nyelvtudományi értelemben egymással mellérendelő viszonyban vannak, s mindegyik ellát olyan feladatköröket, amelyeket a többi nem – a hobbinyelveket sem lehet helyettesíteni mással. De csak két beszélt nyelv van, amit az elsődleges nyelvi szocializáció során a kisgyermekek elsajátíthatnak: a köznyelv és a nyelvjárások. Ezeket a mindennapi kommunikáció minden területén használhatjuk. Ezért ezek a teljes nyelvváltozatok. A többi úgynevezett szektorális nyelvváltozat, mert ezeknek a szókészlete csak speciális területet fed le – ilyen például az orvostudomány vagy az ácsmesterség nyelve, továbbá az ifjúsági nyelv. Mondhatnánk, hogy minden természetes emberi nyelv olyan többcélú épület, amelyik az ott lakók mindegyikének kényelmes, barátságos otthona.

– Napjainkban hány magyar nyelvjárási régió él?

– Tíz. Közülük hármat csak a határainkon kívül, Romániában élő magyar ajkúak tanultak, tanulhattak anyanyelvként. Keleti határainkhoz közel a mezőségit, Székelyföldön a székelyt, a Kárpátokon kívül a moldvai csángót – a moldvait nem, de a többit annak idején a Magyar Királyság területén beszélték.

Hazánkban hét nyelvjárási régió van: a nyugat-dunántúli, a közép-dunántúli–kisalföldi, a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a palóc, a Tisza–Körös-vidéki és az északkeleti. De a nyelvjárási régiók maguk is további alegységekre oszlanak. Például az én szűkebb pátriámnak, a nyugat-dunántúli régiónak van északnyugat-dunántúli, rábaközi, őrségi, zalai, hetési nyelvjáráscsoportja, és ha a göcsejit önállónak vesszük, van egy hatodik is. Hozzá kell tenni: a nyelvjárási régiók közül mindegyik nyelvét beszélik az adott nyelvjárás hazai területét érintő államhatár túlsó oldalán élő magyar anyanyelvűek is.

Hét hazai nyelvjárásterület egy-egy kisebb része átnyúlik határainkon, három pedig egészében Romániában van

– Mik az említett régiók „határozott jellegzetességei”?

– A szinte felsorolhatatlanul sok közül csak néhányat említenék. Alighanem mindenki ismeri a „szögedi” meg a palóc hangtani sajátosságokat, az ö-zést meg az á-ba hajló illabiális a-t. Az í-ző nyelvjárásokban beszélők „néz”, „szép”, „kék” helyett níz-t, szíp-et, kík-et mondanak. Szülőfalumban az „út”, a „tűz”, a „hosszú” így hangzik: ut, tüz, hosszu. A mássalhangzó meg gyakran meghosszabbodik: hangossan, utánna. És hogy egy földrajzilag távolabbi példát mondjak: a moldvai csángóban ma is létezik egy a más magyar nyelvjárásokban sohasem volt veláris zárt e hang – azt persze nem tudjuk, hogy mi lesz vele a következő évtizedekben, évszázadokban.

A hangtanon kívül a szókincsben mutatkozik a legtöbb nyelvjárási sajátosság. Főképpen azért, mert a földrajzilag elkülönülő nyelvjárások területén erősen különbözhetnek az életkörülmények, életviszonyok. Mások lehetnek a fák, másfélék a madarak, különbözhetnek a helyi talajokhoz leginkább illő sajátos földműves szerszámok, mások a szokások, ételek, hűvösebb tájakon más a viselet és így tovább. Mindezeket akár évszázadok óta „a maguk szavával” nevezik meg az ott élők. Hadd idézzek néhányat a Rábaközből, a Mihályi tájszótárból: nálunk a töklámpás az tüzesember, a sütőtök az uritök, az oldalszakáll az tetülómbita, a mamlasz az szittyemszotty, a denevér az szárnyasegér, a disznósajt az préshurka, a gyógyszer az patikaszer, a Vörös Hadsereg 1944-es hadjárata a Rábaközben az oroszbejövetel, a menyét az menyétasszony, a mihályi húshagyókeddi maskarás falujárás az bohócjárás, a nő az fehérszemély, a papírelőke az papírhángedli, a padlásablak az herkelyuk, a kétujjas kesztyű az hőkköskesztyű, a madzag az köcölle, a vezetékes rádió – így volt az 1950-es években – az pletykaláda.

– Bodrogkeresztúron született nagyanyám a krumpli és hagyma alapanyagú, sóval-borssal ízesített, zsírban sütött lepényfélét lepcsák-nak mondta. Erről az ételről az interneten megtudni, hogy az ország más és más vidékein ugyanezt vagy legalábbis az ehhez hasonló ételeket hetvennél több különféle néven ismerik. Újabban sok helyütt – vásári, vásárcsarnoki büfékben, de már éttermekben is – egy szintén nyelvjárási eredetű szóval, tócsni-ként hirdetnek hasonló ételt. Lehet, hogy a „tócsni” nyelvjárásból bekerül a standardba, közszóvá lesz?

– Nem zárható ki. Magam is találkoztam már vele. Ha elterjed az étel, akkor elterjed vele a megnevezése is. S ha több neve van, akkor tájanként eltérő nevek is élhetnek. Több ilyen példa is létezik.

Soknevű ételünk, a tócsni, alias lepcsák

– A nyelvjárások között milyen különbségek vannak – ha vannak egyáltalán – a nyelv szerkezetében?

– A nyelvnek a szerkezet, a nyelvtan a legállandóbb tartománya. De nyelvjárásbeli különbségek azért vannak. Nyelvek, nyelvjárások egymásra hatása a nyelv szerkezetében is hozhat bizonyos változásokat, eltéréseket. Ezek azonban a hangtani és szókészleti eltéréseknél jóval kisebbek. Horger Antal – aki kitűnő nyelvtudós volt, nem csak a József Attila-affér okán kell rá emlékezni – e vonatkozásban egy sajátos nyugat-dunántúli jelenséget említett. Ott a „nekem valahová el kell mennem” tartalmat így fejezték ki: „én el kellek menni”. Múlt időben: „én el kellettem menni”. Egyes szám második személyben: „te el kellettél menni” és így tovább. A köznyelvben segédigeszerű „kell” szót a nyelvjárásban igeként ragozzák. Ez még később is így volt. Gyerekkoromban magam is így mondtam. Csak az iskolában találkoztam az „el kell mennem”, „el kellett menned” szerkezettel. Ma pedig a közbeszédben – kivéve talán a Dunántúlt – azt is hallani: „el kell menjek”. Ez a forma régebben így hangzott: „el kell, hogy menjek”. Az „el kell menjek” Erdélyből, az onnan idetelepülőkkel került a XX. században, Trianon után a mai Magyarországra. A lehetséges rövidülés valósággá válását ott erősíthette a román nyelv példája. A szerkezetet illető bizonyos hatások egymástól gyökeresen különböző nyelvek között is érvényesülhetnek.

– Milyen kapcsolatban volt, van, lehetett és lehet egymással a köznyelv, a standard és a nyelvjárás?

– A honfoglalás előtt és után is még századokon át nem volt semmiféle köznyelv. A törzsek a maguk nyelvjárását beszélték. Hogy ezek miért különböztek egymástól, pontosan nem tudjuk. Az egyik ok az lehet, hogy vándorlásuk közben nem ugyanazoknak a más nyelvű népcsoportoknak a közelében éltek. Akárhogyan is történt, a törzsek ismeretlen nyelvjárásait nem feleltethetjük meg a mai nyelvjárásokkal.

Az államalapítás után az írott latin jelentette a standardmintát, amely az egyház és a tudomány nyelve volt. A felvilágosodás idején egyre inkább a német. A különböző országok tanult emberei latin nyelven érintkeztek egymással. A művelt magyarok is tudtak latinul, de számuk nem volt számottevő. A különféle nyelvjárásterületekről a királyi udvarba kerülő magyarok anyanyelvükön is megértették egymást, s az egymás közötti nyelvi érintkezésben nyilván kerülték a kirívó nyelvjárásiasságaikat. Ez volt az a „pillanat”, amikor gyakorlati okból közeledtek egymáshoz a nyelvjárást beszélők a nyelvhasználatukban. Bárczi Géza okkal írhatta, hogy a jövőbeli magyar nyelvi egységesülés első csírái a királyi udvarban kereshetők.

Dr. Kiss Jenő nyelvész

– A világi és egyházi hatalmi körökben uralkodó helyzetű latin mennyiben gátolta a magyar standard kifejlődését?

– A latin a nyelvhasználat bizonyos területeit teljesen „lefedte”. Nagy presztízse volt. Az volt az egyház és a tudomány nyelve is. A nyelvjárások apróbb különbségei pedig esetenként zavarhatták ugyan a más-más nyelvjárást beszélő magyarokat, de a megértést e különbségek nem lehetetlenítették el. A kódexirodalom alapján úgy látjuk, hogy egyfajta egységesülés jelei megmutatkoztak már a kódexek idejében, s ennek a folyamatnak feltűnő jele az ö-zés volt. Az említett kezdeményeket azonban Mohács elsöpörte. A reformáció hozott e téren radikális változást az anyanyelv fontosságának a hangsúlyozásával, a hitélet magyar nyelvűvé tételével, a magyar nyelvű iskoláztatás és a könyvnyomtatás lehetőségeinek a következetes kihasználásával. Részfordítások után 1590-ben Vizsolyban Károli Gáspár gönci református esperes fordításában sok-sok példányban kinyomtatták a teljes magyar nyelvű Bibliát. Ahogy egy későbbi költő írta: „Isten szólalt meg magyarul”. A nyomdászok – hogy mindenki megértse „az ő magyar Bibliájukat” – tudatosan törekedtek az esetleg megértési zavarokat okozható nyelvjárási sajátosságok, különlegességek elkerülésére. Az istentiszteleteken a papok magyarul olvastak a Bibliából – és ne feledjük, akkortájt a lakosság háromnegyede protestáns volt. Az említett tények nagymértékben megnövelték a magyar nyelv presztízsét, az iránta való érdeklődést, s nagyot lendítettek a magyar irodalmi nyelv egységesülési folyamatán. A magyar grammatikaírók pedig tudatosan törekedtek is az írott nyelvi egységesítésre. A beszélt nyelv azonban továbbra is a nyelvjárási sokszínűség jegyében élte maga életét.

A későbbiekben a standard tovább erősödhetett, s a nyelvújítás eredményeként, valamint a reformkor sikeres politikai harcai után 1844-ben a magyar lett a hivatalok kötelező nyelve. A standard nemigen alapulhatott máson – a szókincs máshonnan kölcsönzött szavain kívül –, mint az országban meglévő magyar nyelvjárásokon. Leginkább az északkeleti nyelvjárástípus nyelvjárásai hatottak. Az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó szerkesztője, Ráth Mátyás 1780-ban arról értekezett – akkor még nem volt kodifikált magyar irodalmi nyelv –, hogy lapja ötvözni igyekszik a tájnyelveket, főképpen a Tisza mellékit, a Duna mellékit, a székelyföldit. Utóbb még hozzávette a palócot. Később, a nyelvújítás folyamatának leghatékonyabb évtizedeiben a nyelvjárások közül az északkelet-magyarországinak lett a legnagyobb súlya. Azért, mert egyrészt onnan származott a legtöbb grammatikaíró, ott voltak a híres protestáns iskolák, ez volt az alapja a vizsolyi Biblia nyelvezetének, másrészt meg Kazinczy és legtöbb társa is e vidékről származott. Az északkelet-magyarországi nyelvjárás rajtuk keresztül hatott a többi nyelvjárásnál erősebben a magyar irodalmi nyelv, a köznyelv alakulására.

– Hogyan fejlődtek tovább, hogyan hatottak egymásra a későbbiekben a nyelvjárások és a standard?

– A nyelvjárások, a köznyelv „szülei” mindig is hatottak – korábban jobban, ma kevésbé – a standardra, leginkább a szókincsben. A standard pedig mindenben hatott a nyelvjárásokra. Hiszen a tengernyi újság, a szépirodalom, az alakulóban lévő tudományos irodalom, a színház, sok-sok egyházi rendezvény, utóbb a rádió, a tévé, a film, az internet – ritka kivételektől eltekintve – a köznyelvet, a standardot használja, ezt közvetíti. A nyelvjárásokat beszélők, leginkább a kis településen élők közül pedig sokan kerültek és kerülnek városokba, az ott főképpen a köznyelvet beszélők közé. A városokból falvakba kerülők száma sokkal kevesebb.

– Napjainkban körülbelül hányan beszélik valamelyik nyelvjárást?

– Pontosan nem tudjuk. Friss felmérés erről nincs. De az ötvenes évek derekán – Benkő Loránd véleménye alapján – a magyarok fele valamelyik nyelvjárás nagyjában „tiszta” változatát beszélte. A magyar nyelvjárási atlasznak az ötvenes-hatvanas évekbeli, a teljes Kárpát-medencét érintő adatgyűjtései alapján a nemkülönben kitűnő dialektológus, Imre Samu pedig úgy vélte, hogy a magyar anyanyelvűek körülbelül kétharmada beszél nyelvjárásban vagy nyelvjárásban is. Az ezredfordulón egy nyugat-dunántúli felmérés azt mutatta, hogy felső tagozatos általános iskolások bizonyos magánhangzók és mássalhangzók egyharmadát, másokénak akár kilenctizedét is nyelvjárási változatban használták. Magam egy 2001-es Kárpát-medencei felmérésben arról győződtem meg, hogy a szomszédos országos magyar szakos egyetemi hallgatóinak kétharmada ismert valamilyen nyelvjárást. Az itthoni egyetemek hasonló adata: vidéki városok egyetemein kereken 15, Budapesten nem egészen 10 százalék.

A „boszorkányhagyományon” kívül a tájszólás is lehet reklámeszköz

– Összefügghetnek ezek a hazai arányok azzal, hogy viszonylag kicsi a közvetlenül falusi környezetből, kistelepülések középiskoláiból az egyetemre kerülők aránya?

– Vitathatatlanul össze is függnek. Egyébiránt a friss felmérések hiánya ellenére is föltehető, hogy a magyar anyanyelvűek körülbelül háromnegyedének van nyelvjárási, regionális háttere – főképpen az idősebb korosztályokhoz tartozóknak. A legtöbben később megtanulták, megtanulják a köznyelvet, az irodalmi nyelvet. Ezzel pedig „kettősnyelvűvé” válnak. Szülőhelyükön, családi, rokoni körben változatlanul nyelvjárásban beszélnek. Ismeretlenekkel, hivatalban, városi környezetben azonban köznyelvre váltanak. Nemcsak azért, mert nyelvjárásukból esetleg hiányoznak olyan szavak, kifejezések, amelyek a köznyelvben megvannak, hanem s talán elsősorban azért, mert attól tartanak, hogy nyelvjárási, nyelvjárásias beszédmódjukért lenézik, „leparasztozzák” őket.

– Mennyire éles a határ az anyanyelvi nyelvjárás és a később elsajátított „közmagyar” között?

– Ha valaki valamely nyelvjárásba születik bele, abban nő fel, általában nem közvetlenül a standardot sajátítja el, hanem egy köztes változatot, egy regionális köznyelvet. Ebben még él a nyelvjárás sok-sok sajátos hangja és szava, de már megvannak benne a standard szavai, kifejezései, és lassanként megjelennek annak beszédhangjai is. A tájnyelvi ejtés, persze, többé-kevésbé később is megmarad, teljesen alig-alig lehet leszokni róla. Még a köznyelvből való, akár már felnőttként megismert szavak kiejtésén is érződhetnek a nyelvjárási ízek. És így van megfordítva is. A nyelvjárásokat anyanyelvként beszélőknek a köznyelv felé közeledése a múlt század közepén erősödött fel. Deme László A magyar nyelvjárások atlasza című, végül hat kötetben megjelent munka anyaggyűjtésének kezdetén, a negyvenes évek végén még úgy tapasztalta, hogy a megkérdezettek a válaszaikban – hogy „igazodni próbáljanak az idegenekhez” – némiképpen erőlködve, mintegy szerepet játszva beszélték az általuk még csak kevéssé ismert köznyelvet. Másfél évtizeddel később pedig a kérdésekre már szinte természetes könnyedséggel válaszoltak köznyelviesen. A regionális köznyelv meglepően gyorsan teret nyert.

– Nemzedékünk évtizedeiben a folytatás?

– A nyelvjárások visszaszorulóban vannak mind használati körüket, mind regionális – hangtani, szókészleti, stílusbeli – sajátosságaikat illetően.

– Az ok?

– Gyorsan változnak a gazdasági körülmények. Változik az életmód, a kultúra, az életkörülmények, részben más eszközök vesznek körül bennünket, mint korábban – régebben rádió sem volt, ma meg már televízió és számítógép is van egyre több falusi házban. Eltűnt a hagyományos paraszti gazdálkodás és létmód. Régi eszközöket egészen újak, mások váltanak fel. Ezeknek az emlékét még őrzik a tájszavak, de ki tudja, meddig. Az új tárgyakkal, eszközökkel új köznyelvi szavak mennek át a nyelvjárásokba. És a komputert – meggyőződésem – egyik hazai nyelvjárásban sem mondják majd „nyelvjárásiul”, marad a köznyelvi számítógép.

Kiss Gábor: A hagyományos paraszti világ nyelvjárási szókincsének szótára

– Nem kell hozzá szakismeret vagy különösebb képzelőerő, hogy észrevegyük: maga a betű is a standardot erősíti. A nyelvjárási területeken megjelenő helyi lapok standardban íródnak. A szépirodalomban is csak elvétve – például: Móricz Rózsa Sándor-regényeinek némelyik szereplője vagy Mikszáth Különös házasságában a szlovákot és a palócot keverő Vidonka esetében meg erdélyi íróink egy részének műveiben – jelennek meg nyelvjárási szavak, fordulatok. A tankönyvekben a köznyelvvel találkoznak a gyerekek...

– A közoktatásunk írásos és élőszavas szelete – legalábbis hivatalosan – voltaképpen elfeledkezett arról, hogy a tanulók számottevő része nyelvjárási kötődésű. A pedagógusképzés során csak ritkán esik szó arról, hogy a leendő tanárok sok diákja – és ez természetes! – nem beszéli s nem is érti tökéletesen a köznyelvet. A „nem érti”, persze, túlzás volna, mert a köznyelv megértése hétköznapi szinten alig jelent akadályt, hiszen a mai nyelvjárások és a köznyelv közel vannak egymáshoz. Ennek ellenére sajnálatos, sőt a tanulókra nézve káros, hogy a magyar tanárok többnyire nincsenek kiképezve arra, hogy mit kezdjenek a nyelvjárási hátterű tanítványaikkal – ezért volna szükség az egyetemi, főiskolai tanárképzésben nyelvjárástani órákra. A nyelvjárásban született, nyelvjárási közegben élő gyerekek iskolai tanulmányaik idején, majd fiatal felnőtt éveikben is hátrányban vannak vagy lehetnek. Amíg a falujukban járnak iskolába, ez még általában nem okoz gondot – legalábbis ha tanítójuk, tanáruk az ő ottani nyelvhasználatukat ismeri s tiszteletben tartja. A hátrány akkor súlyosbodik, ha a gyerek egy „standardot beszélő” város iskolájába kerül. Nemcsak azért nehezül meg a helyzete, mert társai egy darabig csúfolhatják „falusi”, „paraszt” beszédéért – ahogy erről Illyés Gyula is írt a Puszták népében –, hanem azért is, mert az iskolai környezet bizonyos helyzeteiben az ilyen tanuló elbizonytalanodhat anyanyelvi kompetenciáját illetően.

Az írásbeli feladatok esetében még nagyobbak a gondok. Az elhangzó és a leírt szöveg különbségei még a legpontosabban használt standard esetében is eléggé nagyok: látja és láttya, gyújtsd és gyújdzsd, tetszik és teccik. Hát még a beszélt nyelvjárás és a standard írás közötti különbségek! Ha egy gyerek a „biztosan” szót egyre-másra úgy hallja otthon, az udvaron, az utcán, hogy bisztossann, a „körülbelül”-t úgy, hogy körűbellül, akkor könnyebben jön zavarba dolgozatíráskor, házi feladata írásakor, mint az ugyanezeket a szavakat leíró standardbeszédű társa.

Az ezredfordulónak egy nyelvjárásterületen tanuló felső tagozatosai fogalmazási feladatát vizsgálva az derült ki, hogy a helyesírási hibák harmada abból következett, hogy a gyerekek nem standard, hanem nyelvjárási környezetben éltek. Ilyen helyzetben nagyon nehéz a dolgozatokat javító tanár dolga is, hiszen neki egy „másik” nyelvváltozat, a standardmagyar helyesírási szabályai szerint kell osztályoznia.

A hazai és külföldi résztvevők közül sokan őrzik még nyelvjárásukat

– Mi a teendő?

– A gyerekeket nem szabadna büntetni, megalázni azért, mert nyelvjárási eredetű hibákat vétenek. Tapintattal, időt hagyva a köznyelvi alapú helyesírás jobb elsajátítására, külön kellene foglalkozni az adott nyelvjárási háttér és a köznyelv közötti eltérések megmagyarázására. Nálunk Rábaközben praktikus segítség volt tudnunk, hogy amit a faluban s otthon l-lel, a köznyelvben meg j-vel mondanak, azt ly-nal kell írni: a góla, a hüle, a királ tehát írásban „gólya”, „hülye”, „király”. Akár beszédről, akár írásról van szó, tudatosítani kellene tehát a tanulókban, hogy a nyelvjárás nem bűn vagy hiba. Hanem a magyar nyelvnek egy sajátos változata. Eközben, persze, el kell mondani, hogy a magyar köznyelvben, a standardban ez vagy az másképpen van. És hogy a standardban vannak olyan szavak, kifejezések, amelyeket az ő nyelvjárásukban nem ismernek, nem használnak. A standardot azonban célszerű minél jobban megismerniük, mert a nyelvjárásterületen kívül azzal lehet boldogulniuk. Eközben, persze, ne felejtsék el „anyanyelvjárásukat”, sőt legyenek tudatában annak, hogy birtokukban van a magyar egy különleges változata. Ahogy mondani szoktuk: kontrasztív szemléletű anyanyelvi órákra volna szükség.

– Az egyén életében gyakori, hogy nyelvjárási anyanyelve helyett életkörülményei, lakóhelye megváltozván, házastársa, új baráti köre hatására kettősnyelvűvé válik. Mi történik, ha valakit nyelvjárású faluból nem nagyvárosba, hanem egy másik nyelvjárásúba vet a sorsa?

– Ráragad az új nyelvjárás sok eleme, és így gazdagodik a szókincse. De a kiejtésén mindig érződni fog, hogy honnan indult. Ahogyan ez a falu–nagyváros váltásban is törvényszerű. És ha hoz magával – mondjuk – egy addig az új falujában nem használt és ott nem ismert nevű szerszámot, használati tárgyat, ruhadarabot, ételfajtát, akkor azt a helybeliek is valószínűleg a „hozott” nevén fogják emlegetni. Egy nyelvjárási szó beleilleszkedik egy másik nyelvjárásba.

– Mennyire taksálhatjuk nyelvjárásaink „saját” szavainak számát?

– Hat évtizednyi anyaggyűjtő munkával és seregnyi már meglévő nyelvjárási szótár, tájszótár felhasználásával 2010-re elkészült a hatkötetes Új magyar tájszótár. Abban 120 ezer szócikkben 600 ezer nyelvi adatot találunk. És ez a szám alatta van a mai és hajdan volt nyelvjárási szavaink számának.

Kiss Gábor: Nagy magyar tájszótár

– Az elnéptelenedő falvak, a műszaki fejlődés, a földrajzi és foglalkozási mobilitás, a magasabb iskolázottság korában – és amikor sokan gúnyolják, lenézik, nyelvi öntudatukban megrendítik a nyelvjárásban beszélőket – milyen jövő vár, várhat nyelvjárásainkra?

– Az említett okok tagadhatatlanul a nyelvjárások léte ellen szólnak. De a gyerekek egy részének még mindig valamelyik nyelvjárás az elsődleges anyanyelvváltozata, s számosan vannak, akik regionális hátterűek, jóllehet a környezetükben kezdettől fogva jelen volt a köznyelv is. Sok helyütt családi körben, a szülőhelyen, régi barátok, ismerősök között még mindig inkább a nyelvjárás járja. Mert az a beszélők érzése szerint közvetlenebb, gyengédebb, kötetlenebb, sokszor könnyebb vele kifejezni az érzelmeket – így van ez nemzetközi felmérések szerint is. A nyelvjárás a szűkebb közösséghez tartozás egyik kifejezője, s mint ilyen a lokálpatriotizmus fontos eleme. Nos, ez lehet a nyelvjárás megmaradásának legfontosabb záloga. Miként az a tudományos közhely is, hogy a lokális kultúra egyik hordozója és része a lokális nyelv, azaz a mi mostani esetünkben a nyelvjárás, a regionális nyelvhasználat.

Remélhető, hogy a nyelvjárásokat lenéző társadalmi szemlélet előbb-utóbb Magyarországon is megváltozik. Remélhető, hogy a jövőben is megmaradó, a mainál kevesebb és nem kirívó nyelvjárásiasságok egyre elfogadottabbá válnak, sőt talán pozitívan fogadott, a köznyelv mellett szívesen hallott, az anyanyelvet színesítő, gazdagító értékké lesznek. Ez az óhajtott állapot bizonyosan nagyban hozzájárulna a nyelvjárások, a regionális nyelvhasználati sajátosságok legalább egy részének a továbbéléséhez, és ezzel az anyanyelv színes változatosságának a megtartásához.