Az interjút Daniss Győző készítette.

Unokáink, ükunokáink s időben még távolabbi leszármazottaink nyelvéről szólva, gondolkodva egész seregnyi megválaszolhatatlan kérdésbe ütközhetünk. Például, hogy mindent maga alá gyűr-e az angol vagy valamely másik – néhány százmillió, netán egymilliárd ember beszélte – nyelv vagy akár valamiféle mesterséges nyelv? Megőrizheti-e sajátosságait, önnön lényegét egy csupán néhány milliós nyelvközösség? Lesz-e igény arra, hogy évszázadok vagy évezred múltán valakik – ha nem is pontosan a mai módon, de mégis – magyarul szóljanak egymáshoz? E felvetések helyett inkább a holnappal várandós mai nyelvünkről, a közeljövőben remélt esélyekről és a fenyegető veszélyekről meg a magyar nyelv létét erősíthető mozzanatokról, megmaradását segítő tennivalókról kérdeztük Kontra Miklóst.

– A tárgyról szólva okvetlenül el kell mondani, hogy „egységes nyelvről” – azon belül „egységes magyar nyelvről” – nem beszélhetünk. Hiszen még két hajszálnyira ugyanúgy beszélő ember sincs a világon. Még kevésbé találni olyan kétnyelvű embert, akinek „második” nyelve egyforma lenne az egynyelvűekével. A más országban élő magyar anyanyelvűek beszédére, írására mindenképpen hat más nyelvű környezetük. Mint ahogy szlovák, görög, román anyanyelvű honfitársaink sem ugyanúgy beszélnek, mint teszik azt a szlovákiai, görögországi, romániai egynyelvűek. Tartalmilag pontosabb a „többé-kevésbé egységes nyelv” – s azon belül a „többé-kevésbé egységes magyar nyelv” – kifejezés. Annak, aki magyar nyelvről beszél, ennek tudatában kell, kellene megszólalnia.

Kontra Miklós

– Ennek tudatában, értelmében kérdezve: hányan beszélik ma a világon anyanyelvként a magyart?

– Amit a közelmúltban sokan mondtak, sőt néha még napjainkban is mondanak, hisznek, hogy a Földön 15 millió a magyart – nem is akárhogyan, hanem anyanyelvként – beszélők száma, csak álom vagy áltatás. A valóság az, hogy bolygónkon – Magyarországon, a Kárpát-medence más országaiban és a Kárpátokon kívül – ma körülbelül 13 millió magyar anyanyelvű ember él. A 2019 eleji magyarországi népességszám a KSH közlése szerint kereken 9 millió 773 ezer volt. Honfitársaink közül néhány százezernek nem a magyar az anyanyelve, és néhány százezer nem magyar nemzetiségű – e két sokaság részben fedi egymást. Más szemszögből nézve: e 9 millió 773 ezer ember majd mindegyike magyar anyanyelvű vagy kettős anyanyelvű, és ha más nemzetiségűnek vallja is magát, tud magyarul – az újszülöttekre vonatkozólag ez természetszerűleg csak jövő időben vonatkozik.

A hazai magyarul tudók számát szaporítják a magyar anyanyelvű és a más anyanyelvű, de magyarul is tudó bevándorlók. Növelik ezt a számot azok a már régebben itt élők és újonnan hozzánk érkezők – a Kárpát-medencén kívülről érkezők is –, akik valamilyen fokon elsajátítják a magyart, s próbálnak nyelvileg asszimilálódni. És ahogy világszerte van hatalmi ügyeskedés, késztetés, olykor erőszak is az államnyelv „erősítésére”, ez megtörténik Magyarországon is.

– Itthon miben nyilvánul meg?

– Csupán egyetlen, a nem szakemberek többségének alighanem fel sem tűnő példa. A 2011-es népszámlálás adatlapján az anyanyelv rovatban a német, a szlovák, a román, a horvát és a többi nemzetiségi nyelv mellett az szerepelt, hogy „cigány” – és utána zárójelek közé bújtatva, hogy „romani, beás”. A felmérésből tehát hiányzott két önálló anyanyelv, a nem létező „cigány” nyelvbe beleerőltetett romani és beás. Mintha ugyanezen az adatlapon az szerepelt volna, hogy „szláv” és csak utána, közös zárójelben, hogy „szlovák, ukrán, lengyel, szlovén, szerb”. A csupán „cigány” válaszlehetőség közvetve gyengíthette a romani és a beás anyanyelvűek nyelvi identitását. Ami etnikai azonosságtudatuk gyengüléséhez, idővel akár elvesztéséhez is elvezethet.

Durvább hazai példa, hogy általában a csökkenő gyermeklétszámra hivatkozva megszüntettek, megszüntetnek – hozzáteszem: néha túlságosan is lelkesen – egy-egy nemzetiségi nyelvű vagy a nemzetiségi nyelvet nagy óraszámban tanító iskolát. A következmény: az addig ott tanuló gyerekeknek anyanyelvük kedvéért vagy távolabbi nemzetiségi iskolába kellett, kell átiratkozniuk – vállalva a mindennapi utazás, esetleg a kollégiumi élet nehézségeit –, vagy magyar nyelvű iskolában kellett, kell folytatniuk tanulmányaikat. Ott pedig nagy valószínűséggel meggyengült, meggyengül anyanyelvismeretük – ennek árán, persze, javult, javulni fog az egyébiránt természetesen nagyon fontos államnyelvtudásuk.

– Ilyesféle módokon másutt is növelik az államnyelvű népesség létszámát...

– Sőt, az eszközök olykor sokkal keményebbek. És ezeknek már eddig is voltak, és most is vannak súlyos következményei. A világ magyar ajkú lakóinak Magyarországon kívüli hányada nagyobbrészt a velünk szomszédos országok állampolgára. Az ő lélekszámuk erősen csökken. A Kárpát-medence határainkon kívüli országaiban napjainkban már csupán 2,1 millió magyar ajkú ember él, mintegy 630 ezerrel kevesebb, mint egy nemzedékkel ezelőtt, az 1990-es években. Például Csehszlovákia 650 ezer magyarjából mára Szlovákiában 450 ezer, Csehországban alig pár ezer maradt. Az okok mindenütt ugyanazok. Kevés gyermek születik, sokan más országban keresik a boldogulásukat. A megcsappant lélekszámú maradók pedig a megnövekedett létszámarányú államnyelvi környezetben önként vagy a hatalom asszimilációs törekvéseinek hatására ritkábban beszélnek, ritkán beszélhetnek magyarul. Emiatt előbb-utóbb gyengül anyanyelvtudásuk. A következő nemzedék pedig talán már jobban beszéli az állam nyelvét, mint a szüleiét. És az iskolabezárás gyakorlata ott sem ismeretlen.

De a változatlanul a szülőhelyükön élő családokon belül is léteznek zajló vagy sejthető, hamaros nyelvcserére utaló mozzanatok. Egy muravidéki felmérésünkben olyan magyar anyanyelvű felnőtteket kérdeztünk meg, akik több nyelvet ismernek, használnak. Ők a szüleikkel jóval többször beszéltek magyarul, mint a gyerekeikkel. És kevesebbszer szóltak hozzájuk szlovénül, mint a fiatalabb nemzedék képviselőihez. Egy másik vizsgálat szerint a szlovákiai Losonc népességének ma 9 százalékát kitevő magyarok az ébrenlétük óráinak már csak a 12 százalékában beszélnek anyanyelvükön. Ebben az említetteken kívül szerepe van az államnyelvű féllel kötött házasságoknak is.

– Milyen helyzetben van a magyar nyelv a Kárpát-medencén kívüli országokban? Mennyire őrizhették, őrzik nyelvi identitásukat a Magyarországot nemzedékekkel ezelőtt vagy akár csak a közelmúltban elhagyó magyar ajkú százezrek?

– Ez több dologtól függ. A XIX–XX. század fordulója nagy – főképpen az Egyesült Államokba irányuló – kivándorlási hullámának magyar anyanyelvű tömegei igyekeztek rokonaikkal, falujukbeliekkel egy helyen munkát találni, megtelepedni. Ők egymás közt szinte egész nap magyarul beszéltek, volt újságjuk, sok magyar üzletük, egyletük, templomuk. Így sokáig megőrizhették nyelvüket. Annak ellenére, hogy a mondataikban a munkavezető az angol „boss” nyomán gyakran bász, a vasút az angol „railroad” átvételével rélród lett – akár már magyar nyelvű beszédkörnyezetben is! E „beszüremkedések” ellenére ettől a nemzedéktől a gyerekeik, sőt akár a talán még ma élő unokáik is megtanulhatták, megtanulták a magyart.

A későbbi, 1945 és 1956 utáni kivándorlók szétszóródtak új hazájukban. Nemigen volt, és többségüknek valószínűleg most sincs lehetőségük anyanyelvük rendszeres használatára. A gyerekeik és főként az unokáik alig vagy egyáltalán nem tudnak magyarul, nyelvileg már asszimilálódtak-asszimilálódnak a környezetükhöz. Miközben esetleg nagyon is büszkék magyar származásukra, magyarságukra.

– Adatok sokasága szerint a régi és új „amerikásoknak” voltak és még ma is vannak, lehetnek klubjaik, tánccsoportjaik, énekkaraik, itt-ott vasárnapi iskoláik, cserkészcsapataik, magyar világi ünnepeik, rendeznek színházi előadásokat, a pap legtöbbször magyarul temet – gyakran akkor is, ha a hívek egy része már alig tud magyarul vagy akár meg sem érti a mondatait.

– Ezeket a kötődéseiket tudva kiváltképpen elkeserítő, hogy a hazalátogatókat vagy a visszatérni akarókat némelyek miként fogadják a „nem magyar” beszédjük miatt. A kétezres évek elején egy amerikai kisvárosban a magyar nyelvű református istentisztelet után hosszan beszélgettem a hívekkel. Elmondták, hogy ők egymás között magyarul beszélnek, de tudják, kicsit másképpen, mint a „hazaiak”. Biztosítottam őket, hogy ez így természetes.

Aztán felállt egy jól öltözött férfi, és elmondta, hogy ő 1956 után érkezett az Egyesült Államokba, ahol is autómérnök lett. Vannak szavak, amiket ő már nem tud magyarul, hiszen például az egész autószakmát Amerikában tanulta meg. A kiejtése se egészen olyan már, mint a magyarországiaké. Amikor kimentek az oroszok Magyarországról, hazalátogatott, hogy körülnézzen, van-e mód valami befektetésre. Akárhány üzletemberrel beszélt, mind figyelmeztette, hogy ha üzletet akar csinálni, ne beszéljen magyarul, mert ha egy-egy újabb szakkifejezést rosszul fog mondani, kinevethetik, nem fogják komolyan venni. Beszéljen tehát angolul. Csak angolul. Magyarországon! Emberünk megértette a jó tanácsokat, visszament Amerikába, és befektette a 20 millió dollárját – Venezuelában.

Ugyanilyen vagy még szomorúbb, keserűbb történetet dokumentált egy szlovákiai kollégám. Egy színmagyar csallóközi településen született kislány nyolcéves korától – mert a szülei ott kaptak munkát – Pozsonyban járt iskolába. És mivel a lakásuk közelében nem volt magyar intézmény, szlovák iskolába. Ott jól megtanult szlovákul – és nyilvánvalóan keveset beszélt magyarul. Az egyetemi tanulmányait aztán Budapesten kezdte. Mert úgy érezte, hogy mivel ő magyar, neki az ELTE-n a helye. Kollégista társai azonban gyakran gúnyolták: „te nem is tudsz rendesen magyarul”, „ha így beszélsz, nem is vagy igazi magyar ember” és így tovább. Az ostoba sértegetések miatt az első félév után visszament Pozsonyba, ki is mondván: „akkor inkább szlovák leszek”.

– Hazánkfiai napjainkban is százezrével mennek a határon túlra dolgozni, esetleg ott végleg letelepedni. Meddig őrizhetik anyanyelvüket – főképpen azok, akik már jobb-rosszabb angol vagy német nyelvtudás birtokában mentek, mennek el?

– Napjaink külföldi munkavállalóit is a szétszóródás jellemzi. A nem csak magyarul tudók esetében viszonylag gyorsan bekövetkezhet a nyelvcsere, és utána feledésbe merülhet a már ritkán beszélt anyanyelv. A felejtés néha nagyon gyors. Hadd hozzak egy régebbi, talán kivételes, de mindenképpen elgondolkodtató példát. Debreceni kollégáktól hallottam, hogy amikor Julow Viktor 1948-ban hazakerült az orosz hadifogságból, egy ideig alig tudott magyarul megszólalni. A háború és a hosszú fogság mintegy „kimosta” belőle az anyanyelvét. Egy magyar szakos tanárból, leendő műfordítóból, irodalomtörténészből!

Általános tapasztalat, hogy a szórványbeliek – éljenek bár Kárpát-medencei, amerikai vagy ausztráliai elszigeteltségben – keveset beszélnek magyarul, „kopik az anyanyelvük”. Hiszen a mindennapokban kénytelenek államnyelvű közösségük nyelvét használni. Gyakorlati megfontolásból vagy kényszerítés hatására. Mert ha például – ez néhány szomszédos országban fordulhat elő – valaki egy hivatalban vagy bíróságon magyarul beszél, ellenszenvet kelthet maga iránt, sőt akár szóba sem állnak vele.

– Meddig állíthatjuk egy olvasott vagy hallott mondatról – most elsősorban a szomszédos országokra gondolva –, hogy az magyar mondat, valakiről pedig, hogy ő magyarul beszél?

– A Magyar Szó című szabadkai napilapban 2009 októberében interjút kértek tőlem. Ezzel a címmel jelent meg: Minden szó magyar, amit magyar ember használ. Hozzátenném: és amit egy másik magyar ember megért. A „használás” és a „megértés”, persze, sokféle lehet. Egy szerbiai vagy ukrajnai magyar színész általában szépen, „szabályosan” beszél magyarul – ha nem is pontosan a magyarországi nyelvi standard szerint. Ugyanott vagy a világ más tájain egy szórványban élő orvos vagy lakatos azonban nem okvetlenül tudja ugyanolyan szabatosan, igényesen megfogalmazni a mondandóját.

Kórógy egy alig kétszáz lelkes falu a horvát–magyar határ horvát oldalán. Szórványtelepülés, a gyerekek már jobban tudnak horvátul, mint magyarul. Az iskolában a tanító néni mégis sokszor magyarul beszél velük. Igaz, ezt a nyelvet egy magyarországi ember valószínűleg nem értené egészen pontosan. Mert a kórógyi magyar nyelv nem a magyarországi standard nyelv. De mégis – és egyértelműen – az magyar beszéd. Amint az orvosé vagy a lakatosé is.

És magyarul van, ha a kárpátaljai magyarok többsége nem „telefonál valahová”, hanem „becsenget valahová”. Vagy ha Erdélyben valaki nem „palackos gázt” vagy „propán-bután gázt”, hanem aragázt mond. Ők a magyar nyelvnek egy kontaktusváltozatát beszélik, tehát azt a magyart, amire különféleképpen és különböző mértékben már hatott az államnyelv.

– E kontaktusváltozatok csak szókincsükben különböznek a hazai standardtól, vagy már tapasztalhatók bennük változások a nyelv szerkezetében is?

– Egy közelmúltbeli felmérésünk során azt kértük határon túli magyaroktól, hogy jelöljék meg, két azonos jelentésű mondat közül nekik melyik a természetesebb. A többségük az „A gyerekek egész délután hegedültek” és az „A gyerekek egész délután hegedűn játszottak” mondat közül az utóbbira voksolt. De ez nem jelenti a határon túli magyar kontaktusváltozatok szerkezetének megváltozását. Mert csak gyakorisági különbségről van szó. Ha azonban egy évszázad vagy akár csak néhány évtized múltán mindenki vagy szinte mindenki a „hegedűn játszottak” változatot jelölné meg, már azt kellene mondanunk, hogy a magyar nyelv egyik vagy másik szomszéd országban egy bizonyos elemében napjaink standardjának szintetizáló szerkezetét analitikusra váltotta. Vagyis a szavak mondatbeli viszonyait már nem ragokkal, hanem önálló szavakkal, más esetekben más szórendi szabályokkal jelezte, rendezte.

– Az ok?

– Mert a szlovák vagy a román nyelv általában analitikusabb, hosszabb, több szóból álló kifejezésformákat használ. És ez hat az abban a nyelvi környezetben élő magyar anyanyelvűekre is. Ahogyan a nőnemet és a hímnemet kötelezően megkülönböztető szláv nyelvi sajátosság is hat a magyarul beszélőkre. Ezért írták sokkal többen az „A nagynénémet polgármesternek választották” és az „A nagynénémet polgármesternőnek választották” forma közül a másodikat egy mondatkiegészítő feladatban.

– Mindezek ismeretében mi vár nyelvünkre a belátható jövőben? Mi történhet a Kárpát-medencén kívüli – napjainkban már százezrekben mérhető „utánpótlást” kapó – magyarul, magyarul is, magyarul még tudók nyelvével?

– A már említett közösségek hosszabb-rövidebb ideig megmaradhatnak. És vannak követségeink, konzulátusaink, gazdasági kirendeltségeink – ezeknek a napi tevékenységükön kívüli rendezvényeikkel is van, lehet szerepük a magyar nyelv helyi továbbélésében. Vannak magyar kulturális intézeteink, több egyetemnek van magyar vagy legalább finnugor tanszéke. Eljutnak külföldre hazai könyvek, sajtótermékek, filmek. Sok helyütt elérhetők magyar nyelvű rádió- és tévéműsorok. Ha van rájuk ottani igény, ezek szintén segíthetik nyelvünk, legalábbis a hazai standard elevenen tartását. A vonalas telefonon kívül a mobil, az internet meg a többi elektronikus eszköz lehetővé teszi, hogy szinte bárki szinte bárkivel – éljen a világ bármelyik szegletében – magyarul beszélhessen. Mindezek a formák, adottságok hazai támogatásra is érdemesek.

– A szomszéd országokban e lehetőségeken kívül voltak és vannak is magyar múzeumok, magyarul vagy magyarul is játszó professzionális színházak, önálló felsőoktatási intézmények, nyelvészeti kutatóhelyek, magyarul vagy magyarul is oktató alsó- és középfokú iskolák. Ezek sorsa?

– Nem könnyű. Helyenként egyre nehezebb. Néhol meg nem is működhetnek tovább. Aminek oka nem csak a magyar anyanyelvű népesség fogyása. Abban szerepe van, lehet a már szintén említett hatalmi szándékoknak, akaratnak. Természetesen ott kedvezőbb a helyzet, ahol sokan beszélik nyelvünket.

A szomszédos országok közül a legtöbb magyar Romániában él, ahol a magyarok aránya Székelyföldön a legnagyobb. Vannak 100 százalékban magyarok lakta falvak, 90 százalékban magyar lakosságú kisvárosok. Ott ma leggyakrabban magyar szó hallik. De a jövőt nem ismerhetjük pontosan. Bizonnyal úgy alakul nyelvünk sorsa, ahogy a gazdasági, megélhetési viszonyok meghatározzák. Ha valahol nagy a szegénység, onnan – ez világszerte így van – a városokba menekülnek az emberek. Sokan pedig a külföldöt választják. Emiatt Székelyföld néhány évtized alatt akár „ki is ürülhet”. A magyar nyelvet szülőhelyükön már csak kevesen fogják beszélni, a városba kényszerülőket pedig akkor nem csak magyar szavak veszik már körül.

A magyar nyelv megtartásában a szülői házon, a gazdasági folyamatok – és nem csak a székelyföldi, a romániai gazdasági helyzet – alakulásán kívül meghatározó tényező az iskolák léte, tevékenysége. A szomszéd országokban is vannak kiváló magyar nyelvű vagy magyar nyelven is tanító intézmények. De a legjobb intézmény sem töltheti be maradéktalanul a hivatását, ha nem tud jó magyar nyelvű tankönyveket adni diákjai kezébe. És e tekintetben sok helyütt égető gondokat tapasztalni.

– Miféléket?

– Nem egyszerű jó magyar nyelvű tankönyvvel ellátni a más államnyelvű országokban élő diákokat. Ha Magyarországon forgalomban lévő könyveket kapnak, azok nyelve nem egészen azonos az ő kontaktusnyelvükkel, ráadásul kulturális különbségek is elég „idegenné” tehetik e könyveket. A kisebbségi magyar tanulók sok itthon használatos szakkifejezést nem ismernek, és ugyanazokat a fogalmakat a hazájukban már megszokott más formában használják. Így a könyv szövegét nem értik pontosan. Ha pedig az adott állam többségi gyerekeinek ismeretanyagára, mindennapi tapasztalataira épülő tankönyveket fordítják magyarra, az a magyar családból, magyar településekről származóknak szintén idegen lesz. Főképpen, ha a fordító nem az adott ország kontaktusmagyarjára, hanem a magyarországi standardra igyekszik átültetni a szöveget.

A talán egyetlen jó megoldás, ha a gyerekek az adott országban élő magyar szakember írta könyveket használják. Például a kárpátaljai gyerekek kárpátaljai szerzők írta tankönyveket használnak, s nem magyarországiakat. Vagy egy kisebbségi és egy magyarországi szerző közös tankönyvét, például Erdélyben egy magyarországi és egy erdélyi szerző közösen írt tankönyvét. Méghozzá nemcsak az irodalom- vagy nyelvtankönyvet, hanem a földrajz-, a történelem-, a fizika- vagy a kémiatankönyvet is.

És ez fordítva is igaz: egy méhkeréki román anyanyelvű diák lehetőleg ne romániai és ne hazai magyarról románra fordított könyvből tanuljon, hanem hazai román szakembernek a magyarországi román kontaktusnyelven írott munkáiból.

– Szövegértési gondok a hazai iskolákban is lehetnek…

– Nemcsak lehetnek, vannak is! A jelen a technológiai robbanás kora. Tengernyi új eszközzel, eljárással, fogalommal. Átvesszük őket, leginkább a maguk idegen szavával, kifejezésével. Van, aminek gyorsan megtaláljuk az egyenértékes magyar szavát: a „computer” számítógép lett. Másokkal azonban nem mindig boldogulunk. A hazai tudomány évtizedek óta ismeri a „dezoxiribonukleinsav” kifejezést. De eddig nem született meg a vele egyenértékű magyar. Így aztán alighanem örökre megmarad „ősformájában”, tehát dezoxiribonukleinsav – amit azonban inkább DNS-nek említ, aki ír vagy beszél róla.

H. Tóth István: Szövegalkotási és szövegértési munkafüzet

Ez, mint ahogy sok más, ennél is újabb szó, kifejezés a szaknyelvből előbb-utóbb bekerült, bekerül a közoktatásba. És attól kezdve „tudandó” tananyagnak, jószerével magyar szónak, kifejezésnek számít. A nagyobb, jobban felszerelt, jobb tanárokat foglalkoztatni tudó iskolák diákjai – többnyire tehetősebb szülők gyermekei – ezt meg is tanulják. A gyengébb adottságú iskolák azonban – ahová a rosszabb körülmények között élő szülők fiainak, lányainak többsége jár – nem mindig végzik, végezhetik el azt a szükséges nyelvi többletmunkát, aminek révén a tanulóik megérthetik, megtanulhatják az új fogalmakat. Nyelvileg tovább nyílik az iskolák, és végső soron a „gazdag” és a „szegény” gyerekek életesélyei közötti olló. Az utóbbiak gyakran ilyen okok miatt véreznek el a felvételi vizsgákon, ezért zárul be előttük a felsőoktatás, sőt már a középiskolák kapuja. Ez iskolarendszerünk egyik legnagyobb hibája.

– Az egyik. Azaz…

– Az is nagy baj, hogy sok iskolában nyelvileg szinte megnyomorítják a gyerekeket, „bebizonyítják”, hogy nem tudnak magyarul. Sok helyütt még mindig azt sulykolják, hogy „Hát”-tal meg „És”-sel nem kezdhetünk mondatot. Hogy az „eszem” helyett tilos „eszek”-et mondani. Ez azonban tévedés. Ezen tehát ne háborodjunk fel, ne alázzuk meg az „elkövetőt”. Az írott vagy mondott valóságos, „igazi” hibát, persze, ki kell javítani.

– Például a „-suk-sük”-öket?

– Azt is megértéssel, türelemmel. Erről különben volt egy szlovákiai felmérés. Lanstyák István és a munkatársai arra az eredményre jutottak, hogy a „suksükölés” gyakoriságában nincs különbség az ottani magyar tannyelvű gimnáziumok kétnyelvű diákjai és a magyarországi iskolák egynyelvű tanulói között. Ezekben az intézményekben a tanárok felhívták – és eredménnyel hívták fel – a figyelmet a kijelentő módnak és a felszólító módnak a standard változatbeli különbségére. Hogy a standardban más a „halasztjuk” és a „halasszuk”. A szlovák tannyelvű gimnáziumba járó magyar kétnyelvűek körében azonban kijelentő módú szövegben is gyakori volt a halasszuk. Az iskola nem figyelmeztette őket, így ők otthoni szokásaik szerint, a szülők gyakorlatát követve beszéltek.

– Vajon miért nem tettek, tesznek mindig és határozottan különbséget a szülők és általában a beszélők a két ragozás, a különféle tartalmak között?

– Talán, mert könnyebb kimondani a „halasszuk” formát. A suksükölés vagy szukszükölés a mindennapi használatban sosem okoz megértési zavart. Az „Úgy döntöttünk, hogy elhalasszuk a kirándulást” és az „Arra kényszerültünk, hogy elhalasszuk a kirándulást” mondatok közül az elsőt mindenki úgy érti, hogy kijelentő módban van. Tehát az az „elhalasszuk” valójában azt jelenti, hogy „elhalasztjuk”. De nem fölösleges hangsúlyozni, főképp az iskolákban, hogy az „elhalasztjuk”-nak nagyobb a társadalmi presztízse. Bizonyos beszédhelyzetekben az a megfelelő, a helyénvaló forma. Ha valaki nem azt használja, esetleg nem kap meg egy állást. Ugyanakkor ha egy gyermek kijavítja a suksükölő édesapját, akkor szinte vérig sértheti őt a nem helyénvaló (ámbár „helyes”) nyelvi viselkedésével. És bonyolítja még a dolgot az is, hogy sokan, attól való félelmükben, hogy „helytelenül” beszélnek, akkor is kijelentő alakokat használnak, amikor a „helyesen” beszélők ezt nem teszik. Például: „Nem akarom, hogy Tamás a rossz utat választja.”

Az iskolákban ma is, holnap is sokat kellene beszélni a szabatos nyelv szépségeiről, és türelemmel kell beszélni a nyelvi hibákról. Egy jó iskolában, ha egy gyerek a táblánál helyesen oldja meg a matekpéldát vagy az esszéfeladatban jól elemzi Nagy Lajos uralkodói tevékenységét, akkor ötöst kap akkor is, ha a táblánál suksüköl, a füzetében pedig pontos j-vel írja a király szót. A tanárnak, persze, ki kell javítania, hogy mi az, amit a tanítványa rosszul mondott vagy tévesen írt. Nem jár, persze, az ötös akkor, ha ezek a hibák nyelvtandolgozatban fordulnak elő – de a javításnak akkor is tapintatosnak kell lennie. És legyen bár az iskola nagyon jó vagy sokkal gyengébb, semmiképpen sem szabadna büntetnie a tanulót, ha tájnyelve szóhasználatával él. Az meg egyenesen felháborító eset volt, amikor egy óvodást logopédushoz akartak küldeni, mert „ö-zött”, azaz „szögediesen” beszélt. A bölcs toleranciának a határon kívüli magyar iskolákban is érvényesülnie kell, kellene. Például, ha egy diák az ottani „mindennapi” magyarba már beszüremkedett államnyelvi jellegzetességgel fogalmazza a mondandóját.

Nem könnyű feladat, de a pedagógusképzésben – itthon is, a szomszéd országokban is – sokkal hangsúlyosabban, érvelőbben szükséges felhívni a hallgatók figyelmét a tanulókkal szembeni toleranciára.

Parapatics Andrea: Nyelvjárástani munkafüzet

– Lehet-e, érdemes-e a nyelv védelmében törvényeket alkotni, és lehet-e ezeket az intézkedéseket betartani-betartatni?

– Többször írtam, beszéltem már arról, ha valaki – vagy valamilyen törvény – egy kereskedőt kötelezne, hogy a cégtábláján a „computer shop” kifejezést cserélje magyarra, ő visszakérdezhetne: „miért tegyem ezt?” Más választ aligha kapna, mint ezt: „mert a computer és a shop nem meghonosodott magyar szó”. Újabb kérdésére – „mi bizonyítja, hogy egyik vagy másik nem honosodott meg?” – érdemi feleletet már nem kaphatna. Megjegyzem: a shopping és a belőle magyarok által képzett shoppingol már a két világháború között használatos volt nyelvünkben. Persze hasznos, ha a cégtáblán azt olvashatjuk vagy azt is olvashatjuk, hogy számítógépbolt. Egyébiránt a példa nem légből kapott, hiszen 2001-től az úgynevezett reklámnyelvtörvény kötelezi a kereskedőket, hogy magyarul is írják ki a cégtáblájukra, hogy mit árulnak. De tudjuk, hogy a rendelkezést megsértőket nem büntetik. Szerencsére – teszem hozzá. Nagy baj lenne, ha büntetnék őket. Ez a törvény nyelvtudományi szempontból együgyű, alkalmazhatatlan. A törvény megszavazása előtti sajtóvitában az akadémiai Nyelvtudományi Intézet akkori igazgatója joggal állította, hogy „az Intézet nem kíván tudományosan eldönthetetlen kérdéseket eldönteni”. Ugyanis tudományosan nem lehet eldönteni azt sem, hogy a shop ma idegen szó-e vagy jövevényszó. S ha ez így van, akkor a 2001. évi XCVI. törvény kulcsfogalma, az „a magyarban meghonosodott idegen nyelvű kifejezés” is értelmezhetetlen.

Azt sem tudom, hogy mennyiben volt hatása a 2015-ben az Emberi Erőforrások Minisztériuma Sajtó- és Kommunikációs Főosztálya által kiadott nyelvi segédletnek, amelyikben bizonyos „nem használható” szavak, kifejezések helyett felsorolták az „ajánlottakat”. Eszerint a tárca illetékességi körébe tartozóknak a „stadion” szó helyett a sportkomplexum, a sportcsarnok vagy a sportlétesítmény szót ajánlják. Ugyanott a „munkanélküli” helyett az álláskereső, az „állami gondozott” helyett a gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő a javallt kifejezés. S nem használható az „esélyegyenlőség”, helyette az esélyteremtést ajánlják.

Hogyha a magyar kormányok egyszer-egyszer elgondolkodnak a nyelvünk jelen helyzetéről, az anyanyelv sorsának hazai és határainkon kívüli jövőjéről, valamiféle nyelvvédő törvényről, az üdvözlendő. Az azonban baj, hogy Magyarországnak jelenleg, s immár legalább 60 éve, nincs szakszerű, nyelvtudósok bevonásával megalkotott explicit nyelvpolitikája. Implicit nyelvpolitika itt-ott nyomokban föltűnik, például 2020-tól megkövetelnek az egyetemi fölvételihez egy állami nyelvvizsgát, de azt nem tudhatja meg az adófizető állampolgár, hogy mivel indokolja a kormány az intézkedését. Ha ilyesféle valahogy nyilvánosságra kerül, arról kiviláglik, hogy legjobb esetben nemes szándékú laikusok munkája.

– A jövő tehát?

– Nyelvről szólva szívem szerint leginkább azt mondanám, hogy nyelv nincs. De vannak emberek, akik beszélnek, beszélgetnek, és többé-kevésbé pontosan meg is értik egymást. Megértik, megérthetik, mert van egy közös – angol, spanyol, kínai, sziú, szuahéli – nyelvi szabályrendszerük. A magyaroknak egy magyar szabályrendszerük. A magyar nyelv jövőjét illetően tehát az a legfontosabb kérdés, hogy milyen jövőjük lesz a magyart anyanyelvként megtanuló utódainknak. Milyen lesz a holnapjuk. A tíz, száz vagy ezer év múlva megélt, megélhető sorsuk. Legyenek bár 13 milliónyian vagy 50 ezren. Az ő magyarjuk okvetlenül különbözni fog mai nyelvünktől. És az is bizonyos, hogy azt a „többé-kevésbé egységes magyar nyelvet” sem fogják ketten sem hajszálnyira egyformán beszélni. Ugyanúgy, ahogy mi sem beszéljük egyformán. Ma sem.