Bár az emberi nyelv alapvetően önkényes, szimbolikus, a nyelvben létezik egy általános tendencia, amely révén a szemantikai hasonlóság formális hasonlósággal párosul. A nyelvi jelek abszolút önkényességének ellentmondó jelenségeket az 1970-es évektől elsősorban „ikonicitás” néven tartják számon. Ezeket a jelenségeket a világ hangadó nyelvészei közül különösen John Haiman hangsúlyozza. Az ő meghatározása szerint az ikonicitás az a gondolat, hogy egy jelben levő formális tulajdonság hasonlóság révén megfelel jelöltje egy tulajdonságának („Iconicity is the idea that a formal property in a sign corresponds through similarity to a property of its referent”, Haiman 2009: 341).

A fonológiában és morfológiában jelentkező lexikális kategóriákat leglátványosabban a fonoszemantika (a hangszimbolika tudománya) kutatja. Hagyományos meghatározásaik szerint a hangutánzó szavakkal „a természet hangjait, zörejeit utánozzuk”, a hangfestő vagy hangulatfestő szavak esetében pedig „a hangalak mintegy érzékelteti a mozgás, cselekvés, illetve tulajdonság hangulatát” (Szathmári 1961: 522–3). Hangutánzásról tehát olyan denotátum esetében szokás beszélni, mely hangadással jár. Tipikusan hangutánzóak az emberi, állati és másféle hangadásokat (vagy hangadással járó eseményeket) kifejező szók, például ugat, nyávog, morog, böfög, tüsszent, zörög, csörög. Sokkal nehezebb azonban meghatározni, felsorolni azokat a fogalmakat, melyeket a világ nyelveiben – és külön a magyarban – hangfestéssel fejezünk ki. Az alábbiakban arra hozok példákat, hogy a hangfestés olyan szavakat kitüntetetten jellemez, melyeknek denotátumai, mégpedig a madarak és a hangszerek jellegzetes hangadásukról ismertek.

A hangfestés tárgyak, jelenségek valamilyen formában való leképzése beszédhangok segítségével, s e jelenség valamilyen fokon valószínűleg a világ valamennyi nyelvét jellemzi. Például a likvidák (l, r) jelenléte és a jelentésbeli közelség miatt a liszt, korpa, őröl, malom, molnár, sőt talán kenyér szók bizonyos értelemben hangfestőek. A magyarban a testrésznevek tipikusan egyszótagosak, CVC szótagstruktúrájúak (ahol C: mássalhangzó, V: magánhangzó). Az alábbiakban néhány, elkülönülő szómezőben mutatkozó, elvontabb szempontok alapján privilegizált struktúrát tárgyalok (különösen a madár- és hangszerneveket), s rámutatok az ilyesféle elemzések határaira is. Arra hozok példákat, hogy egy szómezőbe tartozásnak több esetben is fonológiai alapon megállapítható fokozatai vannak, s bizonyos szavak jobb tagjai egy szómezőnek, mint mások.

A malom szó a likvidák  miatt hangfestő

Újabban ígéretesnek mutatkozik az amerikai Jennifer L. Smith programja (2001), amely elsősorban bizonyos szófajok fonológiai elkülönülését tanulmányozza a világ nyelveiben. Smith szerint első lépésként elegendő három lexikai kategóriát, mégpedig szófajt feltételezni: főnév (N), melléknév (A) és ige (V). A három fő lexikai kategória viselkedése alapján három főbb nyelvtípus különböztethető meg, amelyekben: (a) csak a főnevek privilegizáltak (N > {A, V}), amilyen például a japán nyelv, ahol a főnevek hangsúlya bármely szótagra eshet, míg a melléknevek és igék hangsúlyát a ragozás határozza meg; (b) csak az igék elkülönítettek ({N, A} > V), amilyen például a spanyol nyelv, ahol a főnevek és melléknevek hangsúlya az utolsó három szótag bármelyikére eshet, míg az igék hangsúlyát a ragozás határozza meg; és (c) a melléknevek köztes osztályt képeznek (N > A > V), amire szintén van példa.

Természetesen adódik elvont fonoszemantikai szempontok alapján bizonyos, szófajokon belüli jelentésmezők átvizsgálása, amire magyar anyagon első példának a főneveken belül a madárnevek kínálkoztak. A tipikus madár megkeresése, a madárságnak nem kritériumok (szükséges és elégséges feltételek), hanem a prototípushoz való hasonlóság foka alapján való meghatározása Eleonor Rosch prototípus-szemantikájának legkedvesebb mintafeladata lett (magyarul például Kicsi 2007: 11–12, Kiefer 2007: 92–93). Régi és helytálló megfigyelés, hogy a madárnevek egy része hangutánzó, ebben az értelemben látványos ikonicitást képvisel, A HANG AZ ÁLLAT HELYETT metonímia megvalósulása (például kakukk, kuvik, pitypalatty).

A HANG AZ ÁLLAT metonímia: kuvik

Daniel Abondolo a magyar madárneveket elvontabb szempontok alapján tekintette át. Szerinte a tipikus – valamilyen értelemben tökéletes – madárnévnek négy kritériumnak kell megfelelnie: (1) legyen két szótagos, tartalmazzon (2) szibilánst és (3) likvidát, továbbá (4) ne alternáljon (Abondolo 2007: 6). Az Abondolo-féle kritériumoknak megfelelő, tökéletes madárnév a magyarban viszonylag kevés akad: haris (hangutánzó eredetű, Kiss 1984: 142), reznek (ismeretlen eredetű, Kiss 1984: 146), sármány (eredetileg összetétel: sár-mál, 'sárgabegy', Kiss 1984: 299), sirály (hangutánzó eredetű, Kiss 1984: 178), sordély (talán hangutánzó eredetű, több változattal, mint surdé, sördin, Kiss 1984: 300), szárcsa (származékszó, Kiss 1984: 144), szarka (szláv jövevényszó, Kupuszinán még az eredeti szlovák sztraka változatban, Kiss 1984: 327). Több további, periferiálisabb madárnév is megfelel az Abondolo-féle kritériumoknak. Ilyen a stiglic, stiglinc, németből átvéve több változattal, továbbá a románból átvett székelyes csángó sztiklét (Kiss 1984: 309). A szerkó és a szerkő a hangutánzó eredetű csér szó alföldi alakváltozatai (Kiss 1984: 179). A batla drávaközi megnevezése sórós (sarlós) (Kiss 1984: 73). Az összetett szavak közül a kritériumoknak megfelel a kiscsér és lócsér (Kiss 984: 188 és 182, 185), a sártyúk, a sár-sneff és az ugyanazon kifejezéstípusban, ám az előtagban idegen szót tartalmazó mólsneff és mórsneff (Kiss 1984: 169). Idetartozik továbbá a veréb nyelvjárási elnevezései közül a bazsar, csórësz, csulesz, csurisz, csuriz, pazsar, skodár, skodrinc (Kiss 1984: 317), s a királyka páris elnevezése (Kiss 1984: 270), a nagypóling német jövevényszóval, gojzer, gujzer való megnevezése (Kiss 1984: 167), a moldvai csángóban román jövevényszó bárza 'gólya' (Kiss 1984: 71) és brëzdar 'barázdabillegető' (Kiss 1984: 245), az elvetett újítások közül a falkusz (Kiss 1984: 298), a füstfark (Kiss 1984: 278), a suholy (Kiss 1984: 199), a sziklár és a zenér (Kiss 1984: 40), a zajgár (Kiss 1984: 329). A cájzli és a cejzli dunántúli tájszók a bajor-osztrák zeisl átvételei, s végső soron a csíz változatai (Kiss 1984: 308). A függőcinege jövevényszóval való megnevezése remiz (Kiss 1984: 295), a vadgerléé törtöly (Kiss 1984: 195). A tőzsér 'marhakereskedő' nyilván népetimológiával a nagypóling (egyébként: tőcs, tőcsér, tőcsmadár) megnevezése (Kiss 1984: 167). Elsősorban tulajdonnévként őrződött meg az egyik sólyomféle neve, a zongor (Kiss 1984: 125–6). Az egzotikus madarak magyar nevei közül idesorolható a díszpintyeket képviselő asztrild (Kiss 1984: 7, Siroki 1994, Vargha 1984), a jóindulattal madárnévként értelmezett árgus (Kiss 1985: 11) és nesztor (Kiss 1985: 37), a nyelvújító kezdeményezések közül pedig a kalaó szarvály (Kiss 1985: 25), a tolvaj tirannusz zsaroly (Kiss 1985: 49), a tukán borsár (1985: 51) megnevezése.

A veréb "jó" nyelvjárási elnevezései: bazsar, csórësz, csulesz, csurisz, csuriz, pazsar, skodár, skodrinc

A kritériumokat tekintve az ismertebb, madárféleségeket jelölő szók közül csak majdnem tökéletesek, mert szibiláns helyett affrikátát tartalmaznak: csirke, réce, vércse, gácsér, csüllő. Talán jó madárnév lenne, de alternál a sólyom. A madárnevek valamelyest hajlamosak az alternációra (varjú, daru, sólyom, bagoly, sőt véhely ~ velyhe stb.), ám például a halnevek nem. A három szótagos, majdnem jó madárnevek közül megemlíthető a keselyű és a seregély.

Abondolo kritériumait továbbiakkal is ki lehet egészíteni: az igazán jó madárnév (5) szótagstruktúráját tekintve legyen CVCVC vagy CVCCV vagy CVCCVC típusú. E három kétszótagos típus a magyarban a legjellemzőbb szótagtípusokból, a CVC (40%) és a CV (32%) típusokból áll össze (zárójelben százalékos megoszlásuk). További kritérium lehet (6) az ismertség. Ennek legjobban talán a következő sorrendben a sirály, szarka, haris, sármány, szárcsa és talán reznek felel meg. A legeslegjobb madárnév jelöltjei így a sirály és haris (CVCVC, mint a madár, veréb, bagoly szók), továbbá a szarka, a szárcsa (CVCCV, mint a fecske, banka) és a sármány (CVCCVC), esetleg még a reznek. Az így nyert legeslegjobb madárnevek ráadásul többnyire veláris hangrendűek, s a Rosch-féle madársági hierarchiában elég jó madarakat jelölnek.

Az Abondolo-féle elemzés kiterjeszthető például a gombanevekre, sakkfiguranevekre és hangszernevekre is. (Legkézenfekvőbb példáknak egyes főnevek mutatkoznak.) A szótagszám sok tekintetben kriteriális tulajdonsága egy szónak a szómezőben betöltött szerepét, rangját illetően. A jó magyar népi gombanév például vagy egyszerűen három szótagos (vargánya, tinóru, csiperke, galóca, szömörcsög, pereszke, pecsérke, pöfeteg, sampinyon, potypinka, ópentis, némelyik több alakváltozattal), vagy hasonlóság révén nyert, állatnév előtagú összetétel (rókagomba, medvegomba, nyúlgomba stb.; a népi gombanevekről legújabban: Zsigmond 2019). Talán itt is kiemeli a legjobb gombaneveket az a tulajdonságuk, hogy likvidát tartalmaznak (vargánya, galóca, rókagomba stb.), a pöfeteg pedig kimondottan hangutánzó szó. A magyar madár- és gombanevekben mutatkozó kitüntetettségre sok analógia van. Például Brent Berlin általában a növény- és állatneveket tárgyaló, átfogó művében egész fejezetet szentelt az etnobiológiai kategóriák nem önkényes, jelentős részben fonoszemantikailag elemezhető aspektusának (Berlin 1992: 232–259).

A legtöbb gombanév három szótagos, így például a galóca is

A jónak minősíthető magyar sakkfiguranevek CVCVC szerkezetűek, s egyben a leggyakoribbak is (király, vezér, huszár, gyalog), ráadásul valamennyi napjainkban használatos sakkfiguranév két szótagos (az említett négyet a futó és a bástya egészíti ki). (A sakkfiguranevekről részletesebben, történeti áttekintéssel: Kicsi 2016.)

Ami a magyar hangszerneveket illeti, a jó hangszernév vagy egy szótagos (dob, kürt, lant, síp, gong), vagy (1) három szótagos, (2) likvidát tartalmaz és (3) szókezdője c vagy cs vagy t (cimbalom, citera, cseleszta, csembaló, csimpolya, tambura, tamburin, tekerő, tilinkó, trombita; nem számolva az olyan összetételekkel, mint cintányér és csörgődob). A lant (első említése 1405 körül még az átadó németet másoló lauth volt) és a cimbalom jövevényszók ugyan, de jól beilleszkedtek a magyar hangszernevek lexikai kánonjába. (A lexikai kánon, angolul lexical canon terminust Abondolo használta, 2007: 4.) A legjobb hangszernevek nemcsak a fenti kritériumoknak felelnek meg, hanem nazális mássalhangzót is tartalmaznak (lant, gong, cimbalom, csembaló, csimpolya, tambura, tamburin, tilinkó, trombita). A három szótagos és likvidát is tartalmazó, de csak az (1) és (2) kritériumnak megfelelő orgona, zongora, gordonka, mandolin, pikoló, pikula, kereplő, klarinét, harsona, fuvola, furulya, nyerere, xilofon, clavichord már kevésbé jó hangszernév (az angolkürt összetett szó), a csak az (1) kritériumnak megfelelő hegedű, oboa, szaxofon, nyelvjárási muzsika még kevésbé. A két szótagos hangszernevek közül az ideálisat közelíti a doromb és a harang. (Ide sorolható talán a kolomp is, amely nem hangszernév, de hangkeltő eszközt jelöl.) Arra is van példa, hogy egy szó jó hangszernév lenne, de túl hosszú, ilyen a négy szótagos tárogató. Bornemisza Péter az Ördögi kísírtetekben, „A hallásról” értekezve (1587/1980: 1007–9) külön megemlékezett a hangszerekről és a madarakról, az előbbieket illetően a „lant, cimbalom, orgona, hegedő, trombita, dob, sípszókat” említette (1587/1980: 1008).

Egy jó hangszernév: kürt

Nyelvünk különlegessége, hogy legalábbis egy nyelvjárásban van olyan szó, amely poliszémiával madár- és hangszernév egyszerre: a moldvai magyarban cinige ‘cinege; hegedű’ (MMTnySz. I/1: 128), s ez a szó az említett kritériumok alapján nem tartozik a legjobb madárnevek közé, viszont kifogástalanul jó hangszernév.

A szótagszám, a szótagstruktúra, a likvidák jelenléte stb. említett szempontú, fonoszemantikai vizsgálata azonban csak bizonyos zárt szómezőkben (így a hangadásukról ismert madarakat és hangszereket jelölő szók esetében) ígéretes, a szómezők döntő többségében (például a madárneveken kívül a többi állatnévnél, színneveknél) nincs hasonló megfelelés, s az ilyesféle, ikonicitást kereső vizsgálódás általában értelmetlen.

Már alig értelmes, a módszer ad absurdum vitelét képviseli az az elemzés, amely az mutatja ki, hogy a hét napjainak elnevezései közül a magyarban a jó napnevek két szótagosak, továbbá CVCCV szerkezetűek (hétfő és szerda) vagy CVCCVC szerkezetűek (péntek és szombat), már kevésbé jó a kedd (egy szótagos), továbbá a csütörtök és a vasárnap (három szótagosak, CVCVCCVC struktúrájúak). Már túlzott általánosítás, hogy az egyébként nem ritka CVCCV szerkezet másféle jó neveket is jellemez, például a jó gyümölcsneveket (szilva, körte, dinnye, sőt az újabb jövevényszó hurma) és a jó edényneveket (bögre, kancsó, korsó, szilke, tepsi), ráadásul ezeknek a jó neveknek jelentős része tartalmaz likvidát is. Mindenesetre a jó napnevek, jó gyümölcsnevek és jó edénynevek ikonicitása erőltetett, s az Abondolo-féle elemzés kiterjeszthetőségének határait jelzik.

Kicsi Sándor András

Irodalom

Abondolo, Daniel: „Phonosemantic subsets in the lexicon: Hungarian avian nomenclature and l’arbitraire du signe.” Central Europe 5(2007)1: 3–22.
Berlin, Brent: Ethnobiological Classification. Principles of Categorization of Plants and Animals in Traditional Societies. Princeton, N. J.: Princeton University Press 1992.
Bornemisza Péter: Ördögi kísírtetek (1587). Részletek in: Nemeskürty István, szerk.: Heltai Gáspár és Bornemisza Péter művei. Bp.: Szépirodalmi 1980: 975–1122.
Haiman, John: „Iconicity." In: Jacob L. Mey, ed.: Concise Encyclopedia of Pragmatics. Amsterdam, etc.: Elsevier 2009²: 341–5.
Kicsi Sándor András: Szószemantika. Bp.: Tinta 2007.
Kicsi Sándor András: „Madárnévség.” Ezredvég 25(2015)5: 93–95.
Kicsi Sándor András: „A sakkfigurák neveiről. – A legjobb vendéglőneveinkről.” Dunatükör 14(2016)1: 72–75.
Kiefer Ferenc: Jelentéselmélet. Bp.: Corvina 2007².
Kiss Jenő: Magyar madárnevek. (Az európai madarak elnevezései.) Bp.: Akadémiai 1984.
Kiss Jenő: A pingvintől a kolibriig. Egzotikus madarak magyar nevei. Bp.: Akadémiai 1985.
MMTnySz. Péntek János, szerk. A moldvai magyar tájnyelv szótára I./1. A–K. 2016. I/2. L–Zs. 2017. II. Közmagyar – moldvai magyar rész A–Zs. 2018. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár
Siroki Zoltán: Díszmadarak a lakásban. Bp.: Mezőgazda 1994³.
Smith, Jennifer L.: "Lexical category and phonological contrast." In: Robert Kirchner, Joe Pater & Wolf Wijeky, eds.: Workshop on the Lexicon and Phonology. Edmonton: University of Alberta 2001: 61–72.
Vargha Béla: Szövőpintyek – díszpintyek. Bp.: Mezőgazdasági 1984.
Zsigmond Győző: Gomba és hagyomány a Kárpát-medencében. Beau Bassin, Mauritius: GlobeEdit 2019.