Omnia vincit amor! A szerelem mindent legyőz!

Nem marta rozsdásra az idő vasfoga, nem koptatta el világ forgása ezt a Vergilius eklogáiban írt bölcsességet.

Valójában persze nem a szerelem az, ami győz, hanem maga az ember; a szerelmes ember diadalmaskodik az ármányok szőtte akadályokon. A szerelmespárok mellett ugyanis előbb vagy utóbb felbukkannak az intrikusok. A zöld és sárga szemű szörnyek: féltékenység és irigység. A korszellemnek áldozó szülők, nevelők is gyakran tilalomfákkal szegélyezték az utat, amelyen kettesben indultak el.

De hát: omnia vincit amor!

A szerelmes ember akár az egész világgal szembeszáll, s hogy ebben a harcban ne küzdjön egyedül, segédcsapatok egész légióját állítja szolgálatába a találékonyság.

Itt kapcsolódik a szerelembe a titok. A néma vallomás, amellyel szemben az egész világ süket és érzéketlen, csak az imádott lény érti meg.

Ki gondolná, teszem azt, hogy egy szál virág beszélni tud? Pedig hát nyomban beszédessé válik, ha olyanhoz kerül, aki a nyelvén ért.

Idézzük meg tanújuknak két ismert dalunkat:

„Helyettem kis virág tégy vallomást…”

„Egy rózsaszál szebben beszél…”

No, ha beszél, tudnunk kell azt is, milyen nyelven beszél. Virágnyelven természetesen.

A virágnyelvet Keleten hozták divatba, ahol – mint szerelmi közvetítő – nagy szerepet játszott a férfiak s a szigorúan elzárt nők között.

Abban azonban már némi költői túlzás van, hogy az a bizonyos rózsaszál „szebben beszél, mint a legszerelmesebb levél”. Egy szál rózsa tehet ugyan vallomást, de magát a levelet csak a „Selam”, a szerelem-bokréta helyettesítheti, amelyben minden szál egy-egy gondolatot tolmácsol, és „összeolvasva” ékesen megírt levéllel ér fel.

Bárha sokféle virágszótár áll rendelkezésünkre, a virágnyelvet csaknem olyan nehéz megtanulni, mint a dallamos kínait. Mert míg a kínaiban némelyik szónak nyolc-tízféle jelentése lehet – aszerint, milyen hangsúllyal ejtik ki –, a virág mondanivalója attól függ: melyik évszázadban, milyen nép fia, hogyan küldte.

A keleten használatos virágnyelv a virág nevén alapszik. Nyugaton a virág tényleges vagy képzelt sajátságai adják meg értelmét.

Maradjunk csak a rózsaszálnál. Vajon mi mindenről beszél?

A fáraók Egyiptomában a teljesség szimbóluma, az ókori Görögországban – mint Venus virága – szépséget jelent. Anakreón szerint: a virágok becsülete, jókedve és varázsa, a tavasz gondja, az istenek kéje, s a trubadúrok már mint a szerelem és öröm jelképét éneklik meg.

Legbeszédesebbek a lovagkorban voltak a virágok.

A lovag fejére margarétából font koszorú az elutasítás egyik tapintatos neme volt: „Vallomásodat megjegyzem, tiszteltedet elfogadom, de sohasem leszek a tiéd.” Ha ellenben a hölgy rózsákkal ékesítette hódolója homlokát, az illatos követek a következő vallomást továbbították: „Téged választalak! Vedd életemet és szerelmemet. Boldogságom világítsa be boldogságodat.”

A „szótárban” nemcsak a virágnak, hanem színének, bimbójának is döntő szerep jut. Nézzük meg közelebbről:

 A felsorolást – természetesen – folytathatnánk még oldalakon keresztül.

A szerelembokrétában szerepe volt annak is, milyen sorrendben kötözték egymáshoz a virágokat. Amit a római számoknál az I-es a X-es elé téve 9-et, mögéje írva 11-et jelent, úgy változott a virágok értéke is, aszerint, hogy a vallomáscsokor tervezője melyik társa mellé, milyen helyre szánta érzelmei tolmácsolóját.

Őseink valószínűleg „perfektül” beszéltek virágnyelven, de a modern Éva almája sem esett messze a romantika fájától. Számos virág jelkép még ma is. Hogy csak néhány példát hozzak fel:

A liliom az ártatlanság, az ibolya a szerénység szimbóluma.

Csokorra való rózsa tiszteletet, egyetlen szál vallomást jelent.

Meg aztán a margaréta! Ugyan ki ne tépdeste volna már a szirmait, hogy: szeret, nem szeret, szívből, igazán…? No lám!

A tulajdonképpeni virágnyelven, az érzelmek tolmácsolásán kívül, a virágok a találka órájának megjelölésére is alkalmasak.

Ha ősanyánk tavirózsát kapott ősapánktól, bizonyára tudta, hogy hajnali hét óra a randevú terminusa. A tavirózsa ugyanis ekkor nyitja szirmait.

Valamilyen virág szerencsére a nap minden órájában nyílik, még olyan is akad (egy nagy virágú kaktusz), amelyik éjfélkor tárulkozik teljes pompájában.

A virágok nyílását és záródását figyelemmel kísérő botanikusok ún. virágórákat is szerkesztettek. Manapság ugyan már nemigen találkozunk velük, de köztudomású tény, hogy nemcsak a történelem, a divat is ismétli önmagát, éppen ezért talán hasznos lesz bepillantanunk az egyik régi magyar virágóra „szerkezetébe”, amely reggel négytől este tízig mutatta az időt, ha nem is percnyi, de órányi pontossággal.

Kun Erzsébet

Eredeti megjelenés: Titkok és talányok, Budapest, Egyetemi Nyomda, 1958, 88-92.