Magyar szótárak II. Kiss Gábor rovata

A magyar tolvajnyelv kis alakú szótára 1900-ban jelent meg, Parapatics Andrea Szlengszótára 2008-ban látott napvilágot, Nyelvész Józsi pedig, megunva az internet ,,szűk” világát, 2009-ben szerény címlappal nyomtatásban is piacra dobta Szlengblogjának tartalmát.

Változnak az idők, és ezzel együtt a dolgoknak, jelenségeknek is új nevük lesz. Régen volt a tolvajnyelv, majd a jassznyelv, a fattyúnyelv, a csibésznyelv, az argó, diáknyelv, ma meg szleng. Na persze nagy bánatunkra egyikről sem tudjuk tudományos pontossággal megmondani, hogy mit is fed a fogalom. Sejtjük azért, hogy valami olyan nyelvváltozatot takarnak ezek szavak, ami a köznyelvtől, az irodalmi nyelvtől abban különbözik, hogy nem a magas irodalomban és nem is a hivatalos üzleti tárgyalásokon használják, hanem valahol máshol, talán a téren, talán a kocsmában, talán az iskolában (a szünetekben).

Parapatics Andrea: Szlengszótár

Csak első blikkre gondolhatjuk azt, hogy a nyelv egységes és olyan, mint egy nagy kőtömb. Á, dehogy, hiszen ha használhatunk metaforát, akkor mondhatjuk, hogy mind vízszintesen, mind függőlegesen tagolt. A területi tagoltságot − a ma már sajnálatos módon eltűnő – nyelvjárások jelzik, illetve jelezték. A rádió, tévé hatására rohamosan egységesül nyelvünk. A közrádióban, a köztévében kár, hogy csupán egyetlen nyelvjárásban beszélő szereplő van, akitől az időjárás-jelentéseket hallhatjuk nagy néha. Csak közbevetőleg, a nyelvjárások harcából az 1591-ben megjelent vizsolyi biblia széles körben elterjedt nyelvezete miatt került ki győztesen az északnyugati, Tisza menti e-ző nyelvváltozat. Ha Károli Gáspár Szegeden fordított volna, akkor ma bizony mindnyájan ő-ző nyelvváltozatot beszélnénk, ha pedig a Dunántúlon lett volna hajdan a „fordítóiroda”, akkor bizony í-ző módon beszélnénk. No de vissza a szlenghez (és szinonimáihoz), hiszen a nyelv vízszintes tagolódása mellett függőlegesen is tagolt, és egyik foka − talán a legalsó − a tolvajnyelv, azaz ma már a szleng, majd feljebb a bizalmas-családi nyelvhasználat, középen a köznyelv, mely felett az irodalmi-költői nyelv helyezkedik el. Nem kell nagy ész ahhoz, hogy kitaláljuk, kik használták a tolvajnyelvet. Feljegyzések vannak, hogy a 19. század nagy vásáraiban „dolgozó” zsebmetszők hármasával jártak: az első felkutatta a lehetőséget, a második elvégezte a „műtétet”, a harmadik pedig meglépett a szajréval. A háromfős kis brigádnak folyamatosan beszélnie kellett egymással a sikeres operáció érdekében, hát kialakították maguknak a tolvajnyelvet, hogy a közembert meg a pandúrokat kirekesszék a „kommunikációból”. A bevezető sorokban említett kis alakú szótár összeállítóit munkájukban nemcsak a nyelvészeti érdeklődésük vezette, hanem a hajdani Belügyminisztérium is a „szponzorok” között volt – érthető módon. Az 1911-ben kiadott Tolvajnyelvi szótárt pedig egyenesen a Budapesti Államrendőrség Főkapitányságának Bűnügyi Osztálya adta ki.

Kabdebó Oszkár: Pesti jassz-szótár

Bátran leszögezhetjük, hogy a régi tolvajnyelv terminust mára felváltó szleng talán azért jobb egy fokkal, mert nem mindenki tolvaj, aki nem az irodalmi nyelvet beszéli. De hát miért is létezik szleng? Miért nem beszél mindenki egyformán? A mozgatórugó ugyanaz, mint a ruházkodás divatja esetében. Egyrészről megkülönböztető, elkülönítő szerepe van, másrészről pedig az összetartozást, a csoporthoz tartozást is mutatja. A szlengszavak nagy részét a fiatalság, a diákság hozza létre, nemegyszer szellemes nyelvi leleménnyel. Ők a felnőttektől való különállásukat és korosztályukhoz tartozásukat kívánják kifejezni beszédükkel is. Aztán persze a ma öregjei tegnap még fiatalok voltak, a ma fiataljai pedig holnap lesznek öregek. A nyelvészeti, szókészletbeli folytonosság ezért nem szakad meg, hiszen a 1960-as évek kéglijéből mára már kecó lett.

Nemcsak a fiatalok, a diákok használnak csoportnyelvet, hanem a katonaság szubkultúrája is kitermeli a maga belső „nyelvjárását”. A pártállamban szótárt csak a monopolhelyzetben lévő Akadémiai Kiadó adhatott ki − el is kényelmesedtek ott a szerkesztők −, ezért üdítő színfolt volt az 1992-ben megjelent, Bakaduma című szótár. Szerzője Kis Tamás, a Debreceni Tudományegyetem tanára, és napjainkig Debrecen a magyar szlengkutatás fellegvára.

Talán sokakban felvetődik, hogy a szlengszavak a nyelv vadhajtásai, kerülni kell használatukat, a szlengszavakat szótározni pedig egyenes bűn. Sokan gondolják, a szótárba csak a szép, régi, mindenki által unalomig ismételt szavak valók. De hát nem így van, a nyelv változik, és a szlengszavak is a mieink, bizony azok is anyanyelvünk részei. Ezeket is szótárakban leltárba kell foglalni újra és újra, mert az a szó, amely ma még szleng, lehet, hogy holnap (na jó, holnapután) már a köznyelv szava lesz.

Kiss Gábor, TINTA Könyvkiadó