A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Balázsi József Attila és Kiss Gábor szerkesztésében a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája, amely 8250 örök érvényű igazságot tartalmaz szótárszerű elrendezésben. A kézikönyv ezeket értelmezi, s ahol szükséges, néprajzi-művelődéstörténeti megjegyzésekkel egészíti ki őket, mindezt népszerűsítő formában ‒ ám tudományos igényességgel, a nagyközönség számára összeállítva. A kiadvány ismeretterjesztő jellegét erősíti a nagyszámú néprajzi-művelődéstörténeti magyarázat. Az enciklopédiában 21 kis „keretes” írást is találunk, ezek a szólások keletkezéséről, jellegéről, csoportjairól tájékoztatnak. A TINTA Könyvkiadó Anya-nyelv-csavar blogján most közreadjuk ezeket az írásokat kedvcsinálónak a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiájához. A kis írásokat Balázsi József Attila készítette.

testes kifejezések

Testrészeink és belső szerveink a frazeológia gyakori alkotórészei, szólásokban, közmondásokban is gyakran felbukkannak.

Akkora feje van, mint a vonószék ‒ mondják a nagy fejű egyénre, s az iksz-lábú személyt jellemzik az úgy áll a lába, mint a kisborjúé szerkezettel. A látástól vakulásig dolgozó emberen nyomot hagy a megfeszített munka (dolog nem nevel helyes testet), miként a kisírt szem is elárulja gazdája zaklatott lelkiállapotát (úgy néz ki vki, mint a pócsi kép).

Nagy számban találhatók a beszéddel, pletykálkodással kapcsolatos kifejezéseinkben is testrészek: nyelves vki, mint a piaci kofa; a kezére adja vkinek a szót; akkora vkinek a szája, mint egy német papucs.

nyelves, mint a piaci kofa (FORTEPAN / Szekrényesy Réka adományozó)

Sokan eljutnak meglehetősen jó kommunikációs szintre egy idegen nyelv ismeretében, de ha megszólalnak, változatlanul érződik, hogy magyar gondolataikat fogalmazzák meg idegen szavakkal. A közelmúltban jelent meg az Olasz–magyar kifejezések szótára a Tinta Könyvkiadónál. Elég sajátos szótár ez, legalább középszintű nyelvismeretet feltételez, és fölmerül a kérdés: vajon éppen az előbb említettek lehetnek a célközönsége, ők forgathatják haszonnal? Ennek kapcsán kérdezgette a mű egyik szerzőjét, Fábián Zsuzsanna professzort a Tinta Könyvkiadó vezetője.

Az új könyv címében az szerepel: kifejezések. Ez nem igazán szokásos szótárak esetében.
A szakirodalom általános felfogása szerint a kifejezés szó a forma (a szerkezet) és a tartalom síkján többé-kevésbé állandósult szókapcsolatot jelöli. Ebből a szempontból a „legmerevebb” kifejezés a közmondás, amelynél rendszerint nincs variációs lehetőség, hiszen idézetszerűen illesztjük mondandónkba. A kifejezéseknek gyakran az idegen nyelvi megfelelői szintén állandósult szókapcsolatok, azaz kifejezések, pl. avere il coltello alla gola, azaz torkán a kés.

Vannak olyan szólások, amelyeket nem lehet szó szerint lefordítani olaszból magyarra?
Hogyne, nem is kevés. Ilyenkor inkább azt mondhatjuk, hogy a szólásnak, közmondásnak mi a magyar megfelelője. Például:
star seduti su due sedie, szó szerint: egyszerre ül két széken – jelentése: kétkulacsos;
sbaglia anche il prete all’altare, szó szerint: a pap is hibázik az oltárnál – minálunk: a lónak négy lába van, mégis megbotlik;
ogni giorno non si fanno nozze, szó szerint: nincs mindennap esküvő – magyarul meg erre gondolunk: egyszer volt Budán kutyavásár.

olaszul: a pap is hibázik az oltárnál – magyarul: a lónak négy lába van, mégis megbotlik

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Balázsi József Attila és Kiss Gábor szerkesztésében a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája, amely 8250 örök érvényű igazságot tartalmaz szótárszerű elrendezésben. A kézikönyv ezeket értelmezi, s ahol szükséges, néprajzi-művelődéstörténeti megjegyzésekkel egészíti ki őket, mindezt népszerűsítő formában ‒ ám tudományos igényességgel, a nagyközönség számára összeállítva. A kiadvány ismeretterjesztő jellegét erősíti a nagyszámú néprajzi-művelődéstörténeti magyarázat. Az enciklopédiában 21 kis „keretes” írást is találunk, ezek a szólások keletkezéséről, jellegéről, csoportjairól tájékoztatnak. A TINTA Könyvkiadó Anya-nyelv-csavar blogján most közreadjuk ezeket az írásokat kedvcsinálónak a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiájához. A kis írásokat Balázsi József Attila készítette.

ki fia-borja?

A család számos szólás és közmondás forrása. A szövevényes rokoni kapcsolatokat és a viselkedési normát nyelvünk változatos formákban fejezi ki. Emberi környezetünk jellemzésére nemegyszer az állatvilágból vesszük a példákat. Ki ebe-fia? ‒ kérdezzük, ha valakinek a szülei felől érdeklődünk. A szülői gondoskodást a ha borja, nyalja közmondás testesíti meg, miként az önzetlen szeretetet az úgy szeret vki vkit, mint a galamb a fiát. Bármilyen rakoncátlan is a gyermek, a szülei elnézőek, hiszen a kutya se eszi meg a saját kölykét.

Jobb, ha a családban mennél több a gyermek. Mind a régi felfogás, mind napjaink európai családmodellje ezt vallja: nem egy búzaszemért nyitják ki a búzászsákot, azaz pohárból, gyerekből soha sincs elég a háznál.

pohárból, gyerekből soha sincs elég a háznál (FORTEPAN / GGAABBOO adományozó)

A szülői szeretetnél nincs erősebb kötelék, s bármennyire kedveli is az ember a gyermekei házastársát, a nép azt tartja, hogy a lányom nem menyem, a menyem nem lányom. A nem vér szerinti rokonok iránti érzelmeink lazaságát a sógorság, komaság nem nagy atyafiság, a megszűnését pedig a meghalt a gyerek, oda a komaság közmondás fejezi ki szemléletesen. Gyakran egy barát vagy szomszéd jobban szívén viseli sorsunkat, és segítőkészebb, mint a vérrokon (a jó szomszéd jobb a rossz atyafinál). A távoli rokonok atyafiak Ádámról, Éváról meg a nagy diófáról.

Sokszor a gyermekek szüleikre hasonlítanak, s ezt a tényt számos szólás és közmondás örökíti meg. A metaforák a legkülönfélébb területekről származnak:

1. növényvilág: gyümölcs nem esik messze a fájától; nem messze esik a makk a fájától, de ha esik, igen messze esik;
2. állatvilág: kutyának a fia is kutya; a malacnak disznó az anyja;
3. szülő-gyermek viszony: az egyik az apja faja, a másik az anyja raja; tót asszonynak tót a lánya;
4. takácsmesterség: egy bordában szőttek vkiket; a selyemnek a rongya is selyem;
5. néphit: száján pökött anyja leánya.

Több mint ötvenezer szócikket tartalmaz a Tinta Könyvkiadónál nemrég megjelent Nagy magyar tájszótár, amelynek anyagát Kiss Gábor főszerkesztő irányításával húsz regionális tájszótárból, két általános magyar tájszótárból, egy nyelvatlaszból, illetve két magyar értelmező szótárból szerkesztették kötetté.

A szó szerint is hatalmas – több kilós – munka a magyar szókincs olyan rétegeibe, kincseibe enged betekinteni, amelyek egy része minden bizonnyal kiveszne a folyamatosan alakuló, fejlődő nyelvből a hasonló vállalkozások nélkül.

Mint arra az előszóban felhívják a figyelmet, a „tiszta magyar nyelv”, azaz a nép nyelve már a tizennyolcadik században felkeltette a kutatók figyelmét, majd Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és Arany János is figyelmeztetett a népnyelvben fellelhető gazdag szókincsre.

„Szája sarkában halvány mosoly bujkál. Nem tudom pontosan megmondani, miért, de nekem tökéletesnek tűnik ez a mosoly. Kicsiny, napsütötte helyet juttat eszembe, mert csak csöndes, eldugott zugba tűz be így a derűs napsugár.” (Murakami Haruki)

A mosolynak van világnapja, Harvey Ball 1999-ben hozta létre a World Smile Dayt. Azt szerette volna, ha e napon mindenki ajándékoz egy mosolyt a másiknak, vallástól, lakóhelytől és politikai hozzáállástól függetlenül. A mosolynap dátumát minden év októberének első péntekére tűzte ki. Évek óta hagyomány, hogy a Bibó István Gimnázium diákjai ezen a napon kis kártyákon a mosolygással kapcsolatos idézeteket osztogatnak az arra járóknak. A festészet történetének talán legismertebb alkotása is egy mosolyt ábrázol. Egy rejtélyes, megfontolt, bölcsességet sugárzó női mosolyt egy érdekes tájban. A képet évente hatmillióan nézik meg – jelenleg a párizsi Louvre-ban. A Mona Lisa (más néven La Gioconda) Leonardo da Vinci 1503–1519 között készült remekműve. A Gioconda a ’gondtalant’ jelentő Giocondo név nőnemű alakja. A kép rejtélyes mosolya miatt a cím e kettős jelentéssel játszik.

Mona Lisa (1503–1506), Louvre, Párizs

Az alábbi írás korábban megjelent a Dunatükör folyóirat 2013. júniusi számában.

Az aspektológia jellegzetesen posztgraduális képzéseken napirendre kerülő téma. A magyarban maga az aspektológia szó is érdekes poliszémiát mutat: elsődleges nyelvészeti jelentése ’az igeszemlélet tanulmányozása’, de egy adott nyelv aspektológiája már az igeszemlélet kifejezése e nyelven, s az aspektológia neologizmusként egy kissé okkult, ám dinamikusan növekvő közösség által művelt diszciplínát is jelöl: ’új energiás pszichológia’, amelynek fontos eleme például a lélekelemzés és a virágterápia.

A nyelvészeti tudományág művelését Magyarországon főleg két irányból érték hatások. Az egyik a szlavisztika, mert az aspektus különösen látványosan, már a morfológiában grammatikalizáltan és sokszínűen mutatkozik meg a szláv nyelvekben. (Mondhatni: a szláv nyelvek alaktanának általában gazdag az aspektológiája.) E hagyomány XX. századi csúcspontját képviselte Leningrádban Ju. Sz. Maszlov és A. V. Bondarko. (Mindkettőjüktől van magyarul aspektológiai írás ebben: Dezső László – Ju. Sz. Maszlov, szerk.: Orosz és szovjet általános nyelvészet, Tankönyvkiadó, Bp., 1983, 264–280, illetve 281–293. Későbből ugyancsak orosz, ám moszkvai szerző, Jelena Paducseva műve: Az igeidő és az igeszemlélet grammatikai kategóriái, ebben: Papp Ferenc, szerk.: A moszkvai szemantikai iskola, Corvina, Bp., 2001, 123–138.) A világ nyelvészetéhez a szlavisztikának idevágó hozzájárulásait is közvetítette Roman Jakobson (ilyen témájú művei összegyűjtve angolul: Russian and Slavic Grammar. Studies 1931–1981, Mouton, Berlin – New York – Amsterdam, 1984) és Bernard Comrie. A XX. század középső harmada jelentősebb szlavistáinak nézeteit összegezte és a magyarra is kiterjesztette, kritikával alkalmazta Dezső László (Tipológiai vizsgálatok. Szerbhorvát–magyar kontrasztív nyelvtan 1., Hungarológiai Intézet, Újvidék, 1971, 19–25.).

A következő, az előzőtől független hatás az analitikus filozófiáé, ezen belül pedig az eseményszerkezet vizsgálatát megalapozó oxfordi Gilbert Ryle-é (A szellem fogalma, fordította Altrichter Ferenc, Gondolat, Bp., 1974). Ryle munkásságát a magyar születésű, ám az amerikai és kanadai tudományos életben szerepet vállaló Vendler Zénó vezette át a nyelvészetbe (Linguistics in Philosophy, Cornell University Press, Ithaca, New York, 1967). Vendler kategóriáit Magyarországon Kiefer Ferenc honosította meg. Az aspektus kutatásában már többé-kevésbé Kiefert követi Fabó Kinga, Pátrovics Péter, Pete István és Wacha Balázs. Jelen könyv szerzője, Németh Boglárka a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végzett, s ugyanitt tanít. Ő maga a helyi Kádár Editnek és Szilágyi N. Sándornak a tanítványa, s meghatározó hatású tutora Kiefer.

Német Boglárka

Első megjelenés: Élet és Tudomány 2009. január 23. (LXIV. évf. 4. szám).

„A közmondások ereje oly nagy, alakjuk oly tiszta és megkapó, hogy az első hallásra megragadják az embert és hozzátapadnak egész lényéhez. Rendkívül fontosak, mert a magyar nyelv tisztasága, tömör rövidsége, hamisítatlan ereje egész valójában kerül itt érvényre.” Almásy János: Magyar közmondások gyűjteménye. Budapest, Franklin Társulat, 1890.

A közmondások eredete

A legtöbb közmondás eredete a homályba vész, azonban a közös európai közmondáskincs számos tagjának az ókori szerzők (Horatius, Ovidius, Petronius, Plautus, Seneca) és a Biblia a forrása. Néhány közismert bibliai eredetű örök igazság:

• Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel (Máté 5,38);
• Szemet szemért, fogat fogért (Mózes 3. könyve 24,19);
• Aki nem dolgozik, ne is egyék (Thesszalonikiakhoz írt 2. levél 3,10);
• Az elsőkből lesznek az utolsók, és az utolsókból az elsők (Máté, 19,29);
• Az alma nem esik messze a fájától (Máté 7,17)
• Add meg a császárnak, a mi a császáré, és Istennek, ami az Istené (Máté 22,15)

 Közmondásaink sokat megőriztek az elmúlt korok szokásaiból, mindennapjaiból is. Pl.: Nem tesz lakatot a szájára, egy kegyetlen büntetésformára utal: az árulókat büntették oly módon, hogy szájukat, ajkukat lelakatolták. A szájába rág: Régen, miközben az édesanya szoptatta gyermekét, olyan ételt is adott a gyermeke szájába, amit maga is megrágott. Gyakran a közmondásban, szólásban lévő szó jelentése is megváltozott az évszázadok alatt. Lassan a testtel!  Szólásban a test szavunk régen holttestet is jelentett. Temetéseken a koporsóvivők néha elhagyják a hozzátartozókat, ekkor szólni kell nekik: lassan a testtel!

A Tinta Könyvkiadó Pázmány Péter példabeszédei és az Isteni igazságra vezérlő gondolatok című két összetartozó kötetével tiszteleg Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, a magyar próza kiemelkedő alakja előtt. A magyar katolikus egyház feje 1570-ben született Nagyváradon, és 1637-ben hunyt el Pozsonyban. 53 évesen Bécsben magyar papnevelő szemináriumot alapított, amely Collegium Pazmaneum néven tanulmányi és vendégházként ma is működik. 1635-ben Nagyszombatban egyetemet alapított teológiai karral, vezetését jezsuitákra bízta. Az ellenreformáció vezéralakjaként meghatározó szerepet játszott az egyházi élet és a művelődés területén. Vitái­val és szónoklataival számos főúri családot vezetett vissza a protestantizmusból az elhagyott egyházba.

Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, a magyar próza kiemelkedő alakja
Fotó: Wikipedia Commons

Az írás eredeti megjelenési helye: Nyugat 26. évfolyam, 1933. 15–16. szám, II. 113–119. o.

Midőn Révai Miklós, a történeti magyar nyelvtudomány megteremtője 1802-ben elfoglalta katedráját a pesti egyetemen, első előadását ezekkel a szavakkal kezdte: «Nescimus hungarice loqui. Nem tudunk magyarul. Mert úgy beszélni magyarul, mint közönségesen beszélünk legtöbben, nem érdemli meg a tudás nevezetet». Révai beszélhetett így; mert akkor, a 18. és 19. század fordulóján a magyar nyelv nagy átalakuláson ment át; akkor vívta a magyar politikai és társadalmi élet és a magyar nyelv nagy felszabadító harcát a latin nyelv igája alól. S azóta ez a panasz, ez a szemrehányás folyton megismétlődik, csakhogy rendesen áttéve a 2. személybe: Nem tudtok magyarul. Mert a panaszkodó mindig tud.

Most, midőn a M. T. Akadémia nyelvművelő bizottsága megkezdte működését, ezzel a riasztó felkiáltással fordult a magyar közönséghez: «Veszélyben a magyar nyelv! Veszélyben van épsége, szépsége, eredeti zamatja!» Erre a jajkiáltásra nincs ok. Nincs veszélyben a magyar nyelv, sem épsége, sem szépsége, sem zamatja. Az elmúlt másfélszázad folyamán kifejező erőben, a szókincs gazdagságában hatalmasan fejlődött nyelvünk, s a népnyelv megbecsülése és tanulmányozása színessé, szebbé és fordulatosabbá tette. A nyelvújítás mozgalma a 19. sz. elején hirtelen lendületet adott a nyelv gazdagodásának, az ezt követő új ortológus mozgalom azután a szükséges korlátok közé szorította a szókincs erőszakos gazdagítását, s a kifejezések, fordulatok és szólások magyarosságát követelve, korlátokat állított az idegen nyelvek káros hatása elé.

Midőn Szarvas Gábor 1872-ben megindította a Magyar Nyelvőrt, szükség volt erre a tisztító mozgalomra, az ő erős kritikája még túlzásaiban is hasznos volt. Ha összehasonlítjuk az újságok nyelvét 1872-ben a maival, senki sem mondhatja, hogy azóta romlott nyelvünk. Íme néhány mondat az akkori napilapok közleményeiből: «Nem pótolhatná, ha minden rovatot betöltendette volna is. – A dualismus a birodalom két felének közigazgatását kellett hogy szétválasztandó legyen. – A dolgok készülendett új rendje. – Melynek fejlődése csakis Magyarország érdekeire nézve döntő befolyással leend. – E feltét alatt lemondását be nem adni igérte. – Minthogy annak fölküldetése nem sokára eszközöltetik, a műbarátok érdeklése tekintetéből megjegyeztetik, miszerint ... – Az országos vásár betiltatván, az meg nem tartathatik, mi ezennel közhirré tétetik.» – Lépten-nyomon találkozunk az akkori napilapokban az ilyen kifejezésekkel: «Alkotmányos útoni változtatás. – E részbeni idegenkedés. – Újabbani fejlődés. – Az államkormánynáli kiegyezési kisérlet.» Nincs olyan hanyag, gondatlan riporter ma, aki ilyen mondatokat le merne írni.

„Senki hát halandó embert, ki e földön várja még végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élete kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.” (Szophoklész)

József Attila: A bánat

A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.

Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasimul a házfalakhoz
És eltűnik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

A bánat szó első említése nyelvemlékeinkben a Jókai-kódexből ismert, azaz a 14. század végére, a 15. század elejére datálható. A szó eredete ismeretlen, de a ’megbánást érez’ jelentésű bán alapigére vezethető vissza, amelynek korai jelentése talán ’bajnak tart’ lehetett. Egyes szomszédos népek ezt az alapigét átvették a magyarból, és beépült szókészletükbe, pl. a szlovák banovať (sajnál), az ukrán банувати (epedezik, bánkódik), román bănuí (haragszik). A bánat vagy szomorúság egyfajta emberi lelkiállapot, érzelem, pszichikai fájdalomérzet, amelyet valamely veszteség, kilátástalan állapot vagy az egyén tehetetlenségérzete idézhet elő.