Nyelvünk ősi és modern, eredeti, mezei, városi, ázsiai és európai
A magyar szófejtő és etimológiai szótárakról
Magyar szótárak VII. Kiss Gábor rovata
A lírai címet József Attilától kölcsönöztük, így vall a költő nyelvünk eredetéről. A nyelvészet különböző ágai közül a hétköznapi embert legjobban a szavak eredetét vizsgáló és a nyelvek hasonlításával foglalkozó etimológia érdekli. Napjainkban különös reneszánsza van ennek a nyelvészeti ágnak, sok az önjelölt amatőr szófejtő. De hát mitől is tudomány az etimológia? Azért, mert általános, sok szóra igaz nyelvi törvények figyelembevételével kutatja a szavak eredetét. Hiszen bármely két nyelvben lehet véletlenszerű szóegyezéseket találni, mert a nyelvekben a különböző beszédhangok száma általában 30–40 között van, így a 3–5 hangból álló szavak egyezése gyakran véletlenszerű egybeesés. Tehát semmit sem bizonyít két nyelv rokonságáról, ha találunk a két nyelvben hasonló hangzású szót.
A magyar nyelv szavainak eredete igen sokszínű, és a palettán a színek mindegyike egy-egy történelmi kor, hely lenyomatát őrzi. Hiszen iráni eredetű az asszony, tej; arab az algebra, emír; honfoglalás előtti török az alma, sátor; oszmán-török a dívány, papucs; görög az amfora, ikon; latin a margó, vétó; szlovák a bukta, pletyka; japán a karaoke, origami; francia a menü, zseton; német a hokedli, kanóc és végül angol a menedzser és a szingli szó. Érdekes módja a szókeletkezésnek az, amikor egy-egy személy nevéből válik közszó, mint például a következő szavak esetében: fukar, isler, majonéz, matuzsálem és szendvics.