Az írás eredeti megjelenési helye: Vasárnapi Újság, 1900, 47. évfolyam, 690-695.

A magyar olvasóközönség sokat hallott már a csángókról, amaz idegenbe szakadt magyarokról, akik hosszú idő óta élnek ott, de azért anyanyelvüket, ősi szokásaikat, nemzeti jellemvonásaikat annyira, amennyire megőrizték mind e mai napig.

A bukovinai csángók jobban megőrizhették nemzeti vonásaikat. Ők legfeljebb másfél száz esztendeje, hogy kikerültek hazánkból, a magyar határ közelében laknak, ugyanazon uralkodó alattvalói maradtak, s a politikai alakulás is könnyített sorsukon; mindazáltal az utóbbi években sokan visszatértek hazánkba. Egészen másképp van a voltaképpeni, az igazi csángók, a moldvaiak dolga.

Történetük a múlt homályába vész. Ők maguk sok helyen szittya ivadéknak mondják magukat, és ősükül Attilát emlegetik. Őutánuk több utazó is hun maradékoknak nevezte őket. De történeti adatok szerint csak annyit állíthatunk biztosan, hogy ezek a csángók magyar földről, talán a székelyek közül kerültek ki Moldvába.

Azok a magyar utazók, kik régebben írtak a csángókról, úgy mint Bandinus Marcus vizitator (1646—47), Zöld Péter (1770), Pater Gegő Elek (1838), Jerney János (1844--45.), Veszely, Imets és Kovács társaikkal (1870), és legutóbb Ballagi Aladár (1887) foglalkoztak történetükkel is, míg Szarvas Gábor (1873), Munkácsi és Kunos (1880) tisztán a szaknyelvészet szempontjából írtak a csángókról.

A moldvai csángóknak — kik mind katolikusok — története összefügg a moldvai misszionáriusok történetével, s a kutatásnak csakis ebben az irányban lehet helyes az útja.

A moldvai katolikus misszió 1252-ben kezdődött. Egy 1874-es moldvai kalendárium ismertetvén röviden a moldvai misszió múltját, történeti források alapján azt mondja egy helyen, hogy: "1370-ben Lajos, Magyarország királya, mikor néhány területet meghódított volt Keleten, több papot Moldvába küldött a katholikus vallás terjesztésére." Eszerint a moldvai csángók már több mint hét évszázada elszakadtak hazájuktól. Azóta átmentek tatár rabságon, oláh vajdák zsarnokságán, török rabigán, de nyelvüket, a legfőbbet, úgy-ahogy megőrizték, mint szintén a vallásukat is.

A múlt nyáron főkép nyelvészeti célokból kint jártam közöttük. Ebből az utamból szolgálok itt egy kis ismertetéssel.

*

A moldvai csángók tudják magukról, hogy magyarok, mert hiszen él még emlékezetükben "Nagy-Magyarország", ahol "tisztább a tanács" (beszéd), mint őnáluk.

A Szereth partján és mellékein laknak, s éjszaki és déli csángókra oszlanak.

Északi csángók

Tévhit az elképzelés, hogy a ma létező nyelvek számát pontosan meg lehet állapítani. Még a hozzávetőleges megállapítás is roppant ingatag.

Egyebek közt az is tanúsítja ezt, hogy mindkét fenti adatot tekintélyes, hitelt érdemlő tudományos művek vagy testületek nyilvánították ki, míg más tekintélyek ezektől eltérő, akár jóval szerényebb adatot közölnek és közöltek nemrégiben.

Egy intézmény például, amely a keresztény missziók tevékenységéhez kapcsolódik, nyilvántartja, mely nyelvekre fordították le a Bibliát, akár egészében, akár csak néhány részletében. 2009-ben ez a lista 2508 nyelvet mutatott. Ez fogható és megbízható adat, de azt még csak sejteni sem lehet, hogy hány nyelvhez nem juthattak el a keresztény missziók.

A legmagasabb számot ugyanabból az évből egy texasi nyelvtudományi intézet, az Ethnologue SIL tette közzé, eszerint a világon 6909 nyelv van, vagyis kicsi híján hétezer.

Az intézet kiváló szakembereket foglalkoztat nagy számban, de az előttük álló feladat roppant bonyolult, és a feltételeit igen nehéz pontosan megjelölni. A népszámlálás semmi ehhez képest, egy ember minden szempontból egy ember, és ha csak néhányan el nem rejtőznek valami okból, vagy csalárd módon többször nem számláltatják meg magukat, az eredményt hitelesnek tekinthetjük.

De hogy két vagy három vagy hat nyelv valóban különálló idióma, avagy csak egymásnak rokonai, kissé távol eső dialektusai, azt sokszor igen nehéz eldönteni a legelfogulatlanabb nyelvésznek is. 

Ugyan miért lenne ez tévhit?

Hisz kétségtelenül vannak holt nyelvek, mint például a latin, meg kihalt nyelvek, mint mondjuk az etruszk. És hogy kihalhassanak, előbb létre kellett jönniük, nemde?

Ha ennyire tág értelemben használjuk a két igét, akkor a kijelentéssel valóban nincs hiba, de hogy a nyelvek esetében a születés és halál mennyire más, mint az élőlényeknél, arról érdemes egy kissé alaposabban elcsevegni.

Voltaképp könnyebb, ha a végével kezdjük: a nyelv halálával.

Elsőként elmondhatjuk, hogy voltaképpen nem a nyelv hal meg, hanem a beszélői halnak ki. Egy nyelv bonyolult fogalmak, eszmék és kapcsolatok rendszere, amely akkor is létezik, amikor már senki sem beszél vagy ír rajta. Ha kellőképp dokumentálva van, ami manapság már könnyen megoldható, akár föl is lehet támasztani.

A nyelvek százai és ezrei tűntek el nyomtalanul az évezredek során, nagy ritkán a nevük legalább fennmaradt a történelmi feljegyzésekben, illetve a népeké, amelyek beszélték.

Ez a folyamat, a kihalás máig tart, és bizonyosan továbbra is tartani fog, sőt valószínűleg fel fog gyorsulni, hiszen tapasztalható jelenség, hogy a nagy nyelvek egyre inkább kiszorítják a kisebbeket a használatból. Az is igaz viszont, hogy egyszersmind a veszélyeztetett nyelvek megőrzésére való törekvés is erősödik, ahogy a kivesző állatfajok megmentésén fáradoznak odaadó tudósok és amatőrök. Hogy a két tendencia közül melyik lesz az erősebb, azt majd az idő megmutatja, de a nyelvek erős fogyatkozása látszik valószínűbbnek.

Érdekes példa erre a mentő buzgalomra egy kis kelta nyelv, angol nevén Cornish, saját nevén kernevek, amelyet az angliai Cornwall félsziget nyugati részén beszéltek a középkorban. Amikor 1777-ben elhunyt az idős Dolly Pentreath asszony, az utolsó ember, aki ezt az ősi nyelvet anyanyelveként beszélte, kihaltnak nyilvánították. Angol és walesi tudósok a 19. század végén hozzáláttak, hogy írott forrásokból rekonstruálják a nyelvet, szótárat és nyelvtant formáltak hozzá. A múlt század elején lelkes mozgalom indult a helyi közösségekben a kernevek elsajátítására és elterjesztésére. Egyelőre néhány ezren beszélik, és Anglia elismerte hivatalos kisebbségi nyelvként.

Cornwallban kihalt, majd "feltámasztott" kis kelta nyelv a Cornish vagy kernevek

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 92. évf. 1968., 457–462. oldal

Nyelvünknek ez az egyik legrégibb angol eredetű jövevényszava. Mielőtt szemügyre vennék beilleszkedését szókészletünkbe, érdemes lesz egy pillantást vetni jelentéstörténetére szülőhazájában is. A club szó valószínűleg az angol nyelvterületen keletkezett. Az első adatok a XIII. század elejéről származnak, amikor a szó főnévi jelentése ’bunkósbot, fustély, fütykös’, tehát olyanféle vastagabb végű bot, mellyel valakit verekedés közben agyabugyálnak, vagy valamit (pl. hokilabdát, golflabdát) a földön elütnek. Ez az alapjelentés mind a mai napig él az angol nyelvben.

Az angol kártyások nyelvében már a XVI. században a club lett a megjelölője a francia kártya treff figurájának (francia trèfle = lóhere), nyilván tárgyalaki hasonlóság folytán.

A club egyik jelentése az angolban: treff

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadó Iránytű sorozatában E. Bártfai László kötete, a Párbeszéd az Úrral. Ebből az alkalomból kérdezte a szerzőt Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Hogyan született meg a könyv ötlete?

Több mint egy évtizede dolgozom egy könyvön, aminek egyes fejezeteit folyamatosan írom. A munkacíme: Csend és hallgatás. Tipológiai vázlat. Ebben a tárgykörben már húsznál több tanulmányom jelent meg különböző folyóiratokban: a Dunatükörben, az Ezredvégben, az Irodalmi Jelenben, a Kortársban, a Valóságban. Maga a Párbeszéd az Úrral is egy hosszabb fejezete a szép lassan készülő, vastag könyvnek.

Magyarázná a könyv címét, és különösen az alcímet?

A cím és alcím összefonódik. Itt azt taglalom, hányféleképpen valósulhat meg ez a párbeszéd. A sajátszerűségét az adja, hogy a megszólaló nem egy vagy több emberhez beszél, hanem az Úrhoz, őt szólítja meg – esetleg az Úr szólítja meg őt.

Sokáig dolgozott rajta?

Legalább másfél esztendeig, de már hét-nyolc évvel ezelőtt is írtam néhány oldalt, ami végül belekerült a könyvbe.

Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 118. évf. (2022) 1. szám, 94-101. o.

1. A Tinta Könyvkiadó a Magyar szókincstárral történt debütálása óta szívén viseli a magyar nyelv szókészletének minél sokoldalúbb bemutatását. Korábban A magyar nyelv kézikönyvei sorozatban jelentetett meg különböző profilú szótárakat (Értelmező szótár⁺, Idegenszó-tár, Etimológiai szótár, Alakzatlexikon stb.). Ezek között több frazeológiai szótár is napvilágot látott (Bárdosi Vilmos Magyar szólástár és Forgács Tamás Magyar szólások és közmondások szótára című műve 2003-ban, T. Litovkina Anna Magyar közmondástára 2005-ben, Balázsi József Attila Hasonlatszótára pedig 2017-ben). A kiadó Tinta szótárak címmel egy új sorozatot is indított, ennek eddigi tagjai inkább diákoknak szóló értelmező szótárak voltak. A sorozat 5. tagjaként azonban egy frazeológiai tájszótárral jelentkeztek, a szerkesztőknek az Előszóban megfogalmazott célja szerint azért, hogy anyanyelvünk elavult, kiveszett, de legfőképpen szűkebb területen használt állandósult kifejezéseit megismertessék a szélesebb közönséggel, s bemutassák azok jelentését és használati körét (i. m. 5). A gyűjtemény elsősorban az Új magyar tájszótár (1979–2010) öt kötetének gazdag anyagát dolgozza fel, ám a szerkesztők szándéka szerint „emészthetőbb” formában. Míg ugyanis az ÚMTsz. főként nyelvész szakemberek számára készült, ezért az adatközlők ejtésmódját is igyekszik mellékjelekkel feltüntetni, Balázsi és Kiss szótára nem használ fonetikai mellékjeleket, s a nyelvjárásias ejtésmódot csak elvétve jelöli, pl. olyankor, „ha a szólás a rím eszközével élt: Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű <arra utaló szólásként, hogy mi oka lehet, ha a kasza nem jól vág>. Itt természetesen a kű nem cserélhető fel kő-re” (5).

Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű (FORTEPAN / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)

2. A terjedelmes gyűjtemény (468 lap) a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája címet viseli. A címadást nem egészen tartom szerencsésnek.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 67. évf. 1971., 469–471. oldal.

1. Kamaszkori olvasmányaink alapján hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a megölt ellenfél fejbőrének lenyúzását az amerikai indiánok találták ki, és gyakorolták mint jellegzetes harclezáró cselekedetet. A valóságban korántsem ez a helyzet. Sem a művelet, sem annak közkeletű neve, a skalpolás nem a rézbőrűek leleménye. A trófeák gyűjtése évezredes emberi szokás. A vadász mindmáig jelképes zsákmányként őrzi meg az elejtett nagyvad agancsát vagy agyarát, preparált bőrét, néha a kitömött fejét. Hasonlóképpen járt el a primitív ember, amikor legyőzött ellenfelének levágott fejét hazavitte emlékül vagy dokumentumnak. Hérodotosz IV. 64. az időszámításunk előtti IV. században leírta, hogy a szkíták (az eleink által oly büszkén őseiknek vallott szittyák) a harcban megölt ellenfél fejét kapták jutalomképp. Ezt a következőképpen nyúzták meg: „Körülvágván a füle körül a fejet és azt megfogva jól kirázza, majd utána kihúsozza marhabordával, gyúrja a kezével, végül pedig kicserezvén kéztörlőnek használja és lovának kantárszárára akasztván büszkélkedik vele. Mert akinek a legtöbb ilyen kéztörlő bőre van, azt ítélik a legkülönb férfinak.” Hasonló gyakorlatot írt le Livius XXIII. 24. a keltákról (Borzsák István szíves közlései és fordítása).

Más népeknél a fül, kar, kéz volt a trófea, s egyben a győzelem bizonyítéka. A tatárokról tudjuk, hogy a liegnitzi csata után (1241) zsákszámra gyűjtötték össze az elesett németek fejéről levágott füleket. Az efféle eljárásban már a praktikusság szempontja érvényesült. Ha a pars pro toto elv alapján a fej helyettesíthette a holttestet, akkor eggyel tovább lépve a fül vagy a fejbőr helyettesíthette a fejet. Elvégre akár csupán egyetlen több kilós levágott fej hazacipelése is elég fárasztó munka lehetett.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 66. évf. 1970., 87–90. oldal.

1. E szónak nyelvünkben ma már csak egyetlen jelentése él, éspedig az, melyet az ÉrtSz. az első helyen közöl: ’valamely vidéknek, tájnak rendsz. magasabb helyről akadálytalanul a néző elé táruló nagy méretű képe: kilátás, látkép’. Élt ugyan nyelvünkben a szónak néhány más jelentése is, ezek azonban a technikai haladás és a művészi ízlés változása következtében egytől egyig kihaltak, így járt egyebek között a szónak eredeti, legrégibb jelentése is.

Le panorama revue, vers 1900 © Mucem, Yves Inchierman

2. A múlt századi lexikonok és Germain Bapst monográfiájának (Essai sur l’histoire des panoramas et dioramas. Paris, 1891) tanúsága szerint Johann Adam Breysig (1766–1831) danzigi díszletfestő 1787-ben vetette fel az ötletet, hogy egy nagyobb kerek építmény henger alakú belső falán teljesen körbe futó festményt lehet elhelyezni. Ez a térben és témában zárt egészet alkotó kép tág horizontú tájakat vagy egymáshoz kapcsolódó eseményeket ábrázol, s a kör alakú tér közepéről mesterséges megvilágításban szemlélve a valóság nagy távlatú, többé-kevésbé fotografikus hűségű látszatát kelti.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 95. évf. 1971., 633–367. oldal

Az így nevezett ruhadarabot, egy kurta kiskabátot manapság jégtáncosokon, némely elegáns étterem pincérein és jobb szállodák liftesfiúin lehet látni. Tánczenekarok zenészei is hordanak olykor ilyen fajta zekét. Gyakran találkozni a szóval női divattudósításokban is. Divatja Angliából terjedt el a XVIII. század végén (H. Weiss: Kostümkunde. Stuttgart, 1872. 1251). Mint minden új divatjelenséget, ezt is vegyes érzelmekkel fogadták az idősebbek annak idején, Gvadányi Józsefet ez a nagyon rövid, csupán mellény hosszúságú férfikabát épp annyira botránkoztatta és bosszantotta, mint napjaink nem egy öregjét a miniszoknya. A Falusi nótáriusban (1790) két ízben is kikelt az ifjak „kurta alsó hacukája”, az „ánglus rongy” ellen, anélkül azonban, hogy a ruhadarabot nevén nevezve a spencer szót leírta volna. A pest-budai hajóhídon egy Törő nevű fiatalember parádézott e zekében, aminek már módis voltában Gvadányi az ősi erkölcsök romlásának jelét vélte felfedezni. A későbbi nemzedéknek nem voltak ilyenféle aggályai. Széchenyi István keleti útja során 1819 táján Málta szigetén ruhatári jegyzéket készített, melyben egyebek között ez a tétel is szerepel: 2 Spenzer. (Kiadva a Viszota-féle Összes Munkákban, 1925. 10. kötet, Naplók 1: 831.)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 100. évf. 1976., 234–240. oldal

1. A magyarban több mint hetven angol eredetű ruhanév, illetve textilanyag-elnevezés él vagy élt, ahogy előszámolva található nyelvünk angol jövevényeinek lajstromában (NytÉrt. 93). Ezeknek nem csekély része tulajdonnévi eredetű. Tudomásunk szerint csak egyetlen olyan van közöttük, mely vallásfelekezetről kapta nevét, s ez a kvekker. A vele jelölt férfi öltözetféle már több mint ötven éve kiment a divatból, s a még élő nyolcvan éven felüliek emlékezetéből is eltűnőben van. Pedig egy évszázad és annál több előtt is még sokat emlegették. Jókai, Mikszáth, Krúdy s más íróink ismert alkotásaiban s koruk időszaki sajtójában nemritkán találkozhatunk e szóval. Különös jelenség, hogy fénykorában többen ismerték nálunk a ruhafélét, mint a megnevezésének forrásául szolgáló angol quaker felekezetet, ma pedig úgyszólván ellenkezőképp áll a helyzet. Érdemes tehát kissé szemügyre venni, honnan eredt, mit is jelentett és meddig élt nyelvünkben ez a szó.

2. A kvekker ruhanév az Angliában 1648 táján George Fox prédikátor által alapított felekezet gúnynevéből, a quaker szóból származik. A ma is működő s az angol nyelvterületen jelentős társadalmi súlyú hitfelekezet hivatalos neve Society of Friends. A quaker, azaz ’reszkető’ megnevezést XVII. századi üldöztetésük során kapták, mert alapítójuk szentbeszédeiben nemegyszer előfordult a „Reszkessetek az Úr haragjától” szavakkal kezdődő fenyegetés, az istentelenekhez intézve. Ahogy a csoportnévadás történetében nemritkán előfordul (pl. jezsuita, impresszionista), a gúnynévi szándékú megnevezés idővel elvesztette pejoratív felhangjait, s köznyelvivé, stilárisan közömbös értékűvé vált. Világszerte sokkal többen ismerik a quakereket e néven – habár ők e megjelölést nem használják –, mint hivatalos nevükön.

E felekezet tagjai ma sincsenek többen, mint körülbelül kétszázezren szerte a világon, túlnyomóan az angol nyelvterületen. E csekély lélekszám ellenére az utóbbi három évszázadban egyéb országok műveltebb köreiben is többé-kevésbé ismertek voltak, részben hitelveik, részben magatartásuk, életformájuk különleges volta következtében.