Az örökkévalóságban nincs uborkaszezon

Beszélgetés E. Bártfai Lászlóval, a Párbeszéd az Úrral c. könyv szerzőjével

A közelmúltban jelent meg a TINTA Könyvkiadó Iránytű sorozatában E. Bártfai László kötete, a Párbeszéd az Úrral. Ebből az alkalomból kérdezte a szerzőt Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Hogyan született meg a könyv ötlete?

Több mint egy évtizede dolgozom egy könyvön, aminek egyes fejezeteit folyamatosan írom. A munkacíme: Csend és hallgatás. Tipológiai vázlat. Ebben a tárgykörben már húsznál több tanulmányom jelent meg különböző folyóiratokban: a Dunatükörben, az Ezredvégben, az Irodalmi Jelenben, a Kortársban, a Valóságban. Maga a Párbeszéd az Úrral is egy hosszabb fejezete a szép lassan készülő, vastag könyvnek.

Magyarázná a könyv címét, és különösen az alcímet?

A cím és alcím összefonódik. Itt azt taglalom, hányféleképpen valósulhat meg ez a párbeszéd. A sajátszerűségét az adja, hogy a megszólaló nem egy vagy több emberhez beszél, hanem az Úrhoz, őt szólítja meg – esetleg az Úr szólítja meg őt.

https://images.unsplash.com/photo-1475938476802-32a7e851dad1?ixlib=rb-1.2.1&ixid=MnwxMjA3fDB8MHxwaG90by1wYWdlfHx8fGVufDB8fHx8&auto=format&fit=crop&w=2069&q=80

Sokáig dolgozott rajta?

Legalább másfél esztendeig, de már hét-nyolc évvel ezelőtt is írtam néhány oldalt, ami végül belekerült a könyvbe.

Sokszínűség jellemzi a könyvet, számos tudományterület – teológia, filozófia, szemiotika, nyelvészet, kognitív tudomány, kulturális antropológia, néprajz, szociológia, irodalomtudomány – eredményeit és fogalmait használja.

Egykori tanárom, Bertalan László (1941–2001) szociológus-társadalomtudós azt vallotta, hogy számos értékes megközelítés közül választhatunk, de önmagában egyik sem feltétlenül üdvözítő. Ezért lehetőleg minél több mindent kell elsajátítanunk, hogy ha a szükség úgy hozza, kiválaszthassuk közülük a legmegfelelőbbet. A felvetődő kérdések ugyanis nem törődnek azzal, hogy a tudósok éppen hová sorolták be őket, és a megfelelő válasz kimunkálása érdekében számos tudomány határát át kell lépni.

e-bartfai-laszlo-portre.jpgBártfai László frissen megjelent könyvével

Napjaink egyik kulcsszava és sokat kutatott fogalma a kommunikáció. Illeszkedik a könyv ehhez a trendhez?

Nem. Kommunikáció persze mindig is volt, akkor is, ha éppen nem számított trendinek. Az ember társas lény, gondolatait, elképzeléseit, vágyait megosztja másokkal. Korunk embere inkább csak emberekkel próbál társalogni, régebben a transzcendens lényekkel is sűrűbben tette. Az exkommunikáció – a kiközösítés, a kiátkozás – egykor szigorú büntetésnek számított. A szerzeteseket nem kiközösítették, ők maguk vonultak ki a társadalomból. Ugyan a hallgatást választották, a kommunikációról mégsem mondtak le. Az imabeszélgetés színhelye ugyanis az egyéni lélek. E sajátos beszélgetésnek a fenomenológiai elemzés szerint három eleme van. Sík Sándor így fogalmazott: „Isten, akihez az imádkozó szól, az ember, aki Istenhez fordul, és a kapcsolat, amely kettejük között az imában létrejön”. Vagyis az örökkévalóságban nincs uborkaszezon.

https://images.unsplash.com/photo-1437603568260-1950d3ca6eab?ixlib=rb-1.2.1&ixid=MnwxMjA3fDB8MHxwaG90by1wYWdlfHx8fGVufDB8fHx8&auto=format&fit=crop&w=1170&q=80

Mi a művének az újdonsága?

A Szentírás szerint semmi sem új a nap alatt, ráadásul a szakrális kommunikáció tárgykörben több mint kétezer éve nagy gondolkodók hosszú sora fejtette ki nézeteit. Úgyhogy joggal vetődik fel a kérdés, hogy mit lehet ehhez még hozzátenni. Van-e olyan dolog, amit még nem mondott senki? Tudomásom szerint még senki sem állapította meg, hogy a hit és a tudás meglétének vagy hiányának Istennel kapcsolatban is csak négy esete van: 1. a hit és a tudás együttes megléte, 2. a hit megléte és a tudás hiánya, 3. a hit hiánya és tudás megléte, és végül 4. a hit és a tudás együttes hiánya. Ez a négy alapeset együttesen hiánytalanul kitölti a fogalmi teret.

Ahogy láttam, legalább tíz eredeti nyelven is megadja az idézetek forrását a jegyzetekben.

Valóban sok nyelven. Ennek azért éreztem szükségét, mert egész életemben szerkesztőként dolgoztam (Akadémiai Kiadó, Duna Televízió, Magyar Távirati Iroda), sokat bíbelődtem mások szövegeivel. Azt tapasztaltam, hogy még az igazán lelkiismeretes szerzők is tévednek olykor. Az eredeti források tanulmányozása szűkíti a tévedés lehetőségét, illetve megadja az olvasónak is a lehetőséget arra, hogy azon nyomban ellenőrizze a mondatok igazságát. Ráadásul a fordítás során sok minden elveszhet vagy hozzáadódhat a gondolathoz.

https://images.unsplash.com/photo-1528222354212-a29573cdb844?ixlib=rb-1.2.1&ixid=MnwxMjA3fDB8MHxwaG90by1wYWdlfHx8fGVufDB8fHx8&auto=format&fit=crop&w=1169&q=80

A kötet címlapján egy furcsa jel látható. Mire utal?

Nem tudom. A szövegszerkesztő szimbólumai között találtam. Megtetszett. A kézirataim elejére is mindig odaszúrom. Amikor a nemrégiben elhunyt barátomnak, az orvostörténész, latinista, író-költő, filozófus Magyar László Andrásnak (1956–2022) mutattam ezt a kéziratot, ő is azt kérdezte, hogy mi ez. Végül – egy képzavarral élve – abban maradtunk, hogy egy fékezett habzású labirintus. Nem lehet eltévedni benne, de el is kerülhetjük egymást, ha úgy alakul.

Párbeszéd az Úrral
E. Bártfai László: Párbeszéd az Úrral

Pályája során mindvégig a tudomány peremvidékén tevékenykedett. De nem dolgozott tudományos intézetben, nem oktatott egyetemen, főiskolán.

Igen, így van. A függetlenség jó dolog, bár vannak hátrányai is. A kívülről érkezőt mindenütt bizalmatlanul fogadják, a „külsősök” írásait nem vagy csak nagyon nehezen közlik. Kétségtelen előny viszont, hogy nincs íráskényszer. Ha nincs mondanivalóm, akkor nem írok semmit, és azt sem szabja meg senki, hogy kit és mit olvassak.

Mit gondol, kik fogják érdeklődéssel olvasni a könyvet?

Nem tudom. Nem tudok megjelölni társadalmi csoportokat. Talán több tanár vagy diák fogja olvasni, mint cipész vagy villanyszerelő, de azt sem bánnám, ha ez fordítva alakulna.