Az írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 118. évf. (2022) 1. szám, 94-101. o.

1. A Tinta Könyvkiadó a Magyar szókincstárral történt debütálása óta szívén viseli a magyar nyelv szókészletének minél sokoldalúbb bemutatását. Korábban A magyar nyelv kézikönyvei sorozatban jelentetett meg különböző profilú szótárakat (Értelmező szótár⁺, Idegenszó-tár, Etimológiai szótár, Alakzatlexikon stb.). Ezek között több frazeológiai szótár is napvilágot látott (Bárdosi Vilmos Magyar szólástár és Forgács Tamás Magyar szólások és közmondások szótára című műve 2003-ban, T. Litovkina Anna Magyar közmondástára 2005-ben, Balázsi József Attila Hasonlatszótára pedig 2017-ben). A kiadó Tinta szótárak címmel egy új sorozatot is indított, ennek eddigi tagjai inkább diákoknak szóló értelmező szótárak voltak. A sorozat 5. tagjaként azonban egy frazeológiai tájszótárral jelentkeztek, a szerkesztőknek az Előszóban megfogalmazott célja szerint azért, hogy anyanyelvünk elavult, kiveszett, de legfőképpen szűkebb területen használt állandósult kifejezéseit megismertessék a szélesebb közönséggel, s bemutassák azok jelentését és használati körét (i. m. 5). A gyűjtemény elsősorban az Új magyar tájszótár (1979–2010) öt kötetének gazdag anyagát dolgozza fel, ám a szerkesztők szándéka szerint „emészthetőbb” formában. Míg ugyanis az ÚMTsz. főként nyelvész szakemberek számára készült, ezért az adatközlők ejtésmódját is igyekszik mellékjelekkel feltüntetni, Balázsi és Kiss szótára nem használ fonetikai mellékjeleket, s a nyelvjárásias ejtésmódot csak elvétve jelöli, pl. olyankor, „ha a szólás a rím eszközével élt: Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű <arra utaló szólásként, hogy mi oka lehet, ha a kasza nem jól vág>. Itt természetesen a kű nem cserélhető fel kő-re” (5).

Vagy a kasza, vagy a kű, vagy a kaszás, vagy a fű (FORTEPAN / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége)

2. A terjedelmes gyűjtemény (468 lap) a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája címet viseli. A címadást nem egészen tartom szerencsésnek.

A kiadó ugyan több szótári vállalkozásának adta már korábban is az enciklopédia nevet (pl. Állatnevek enciklopédiája, Növénynevek enciklopédiája, Rövidítések enciklopédiája), de azok valóban rászolgálnak erre a névre, hiszen a címszókhoz kapcsolódóan csakugyan sok enciklopédikus tudástartalmat is közölnek. Itt azonban kevésbé érzem jó választásnak ezt a megnevezést, hiszen javarészt szótári anyaggal van dolgunk (frazeológiai egységek és jelentéseik, ill. használati körük), csak itt-ott fordul elő néhány néprajzi-művelődéstörténeti magyarázat, illetve rövidebb, nagyjából féloldalas tematikus összefoglalók bizonyos jelentéskörökbe tartozó szólásokról, pl. az egészség, az ostobaság, a babonák témakörébe tartozó frazémákról (l. később is).

Ráadásul a cím kicsit azt sugallja, hogy a szólások és közmondások mellett még egy harmadik kategória is helyet kapott a gyűjteményben, az életbölcsességeké. Sőt, a kiadó a borító hátoldalán levő ismertetőben egyenesen azt állítja, hogy a kötet „8250 örök érvényű igazságot tartalmaz szótárszerű elrendezésben”. Ez azt sugallja, mintha minden szócikk közvetítene valamilyen életbölcsességet, noha tudjuk, hogy a frazeológiában ezeket többnyire a tanító jellegű közmondások vagy különféle parasztregulák közvetítik, ezekből pedig azért jóval kevesebb van a kötetben. A szólások (pl. jégre csal vkit – 158), még kevésbé pedig a szóláshasonlatok (pl. vén vki, mint az isten bocskora – 156), a különféle szitok- és átokformulák (pl. Egye meg a putrigáj! – 281) vagy helyzetmondatok (pl. Nem menyasszonytánc ez! – 239) viszont jellemzően nem bölcsességeket fejeznek ki. Ezért voltaképpen inkább egy gazdag frazeológiai tájszótárt tartunk a kezünkben, de elismerem, hogy ezt a címet a nagyközönség kevésbé értené. Ám ugyanígy tükrözhette volna a kötetbeli anyag összetételét a Népies szólások és közmondások szótára cím is.

3. Az Előszóból (5–6) megtudjuk, hogy a szótár a következő frazématípusokat dolgozza fel: a) szólások, szólásmondások, mondások; b) szóláshasonlatok; c) szójárások; d) közmondások; e) csúfolók; f) szitkozódások, átkok; g) időjárási megfigyelések.

Ezt a felosztást kissé eklektikusnak érzem, s némileg tükrözi azt a terminológiai sokszínűséget, már-már zűrzavart, amelyet gyakran a frazeológiai munkák szerzőinek a szemére vetnek. Nem tartom például szerencsésnek, hogy a szólás kategóriájának elnevezését kiegészítették még a szólásmondás és a mondás terminusokkal. Ez utóbbiakat ugyan alkalmazzák néhol, főként régebbi munkákban, valójában azonban inkább amolyan „gumikategóriák”. A szólásmondás például meglehetősen tág értelemben használatos, erről tanúskodik az ÉrtSz. jelentésdefiníciója is (6: 344): „Közismert, rendsz. átvitt értelmű állandósult szókapcsolat <a szólás(mód), szóláshasonlat, szójárás, szállóige és olykor a közmondás – nem szakszerű – összefoglaló megnevezéseként>”. Emiatt nem helyes pusztán a szólással azonosítani. De a szólás kategória definíciója is lehetne szakszerűbb annál, mint amit az Előszóban olvashatunk (5): „többnyire nem mondatformájú, részben vagy teljesen megszilárdult egységek, gyakran rímmel vagy párhuzamos szerkesztésmóddal”. Mivel a rímelés és a párhuzamos szerkesztésmód is inkább a közmondásokra jellemző, sokkal helyesebb volna a kategóriát a bővíthetőség oldaláról definiálni, hiszen – a mondatformájú szólások kis csoportját leszámítva – a szólások egy vagy több bővítményt vonzó, a mondatba beépülő állandósult kifejezések. Magában a szótárban egyébként ezt jelzik is a szerzők, hiszen a szólás- vagy szóláshasonlat értékű kifejezésekben dőlt betűvel többnyire megadják a kifejezés vonzatát is, pl. Felaszik vkinek az álla vmitől ʼfelkopik vkinek az álla, éhezikʼ (18). Igaz, több esetben azért elmaradt a bővítmény feltüntetése, legfőképpen az alanyi vonzat esetében, pl. Az aludttejet is megfújja ʼ1. mindig fölöslegeset csinál; 2. túlságosan óvatosʼ vagy Felköti a kolompot ʼ1. kezdeményez vmit, elindít vmit; 2. munkához látʼ. Egyes szólások mellett azonban ezt a vonzatot is megtaláljuk, pl. Körömhegyre áll vki ʼbátran kiáll az igazáértʼ (198).

A szójárások a szerkesztők szerint „olyan közkeletű kifejezések, amelyeket pusztán a megszokás tart életben. Csupán az illendőség kedvéért bizonyos helyzetekben használjuk őket anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk a velük kifejezett megállapításnak” (5–6). Ilyen például a kenyér bevetésekor alkalmazott fordulat is: Csúcs, kerekedj, lapos, domborodj! A szójárás terminust az ÚMTsz. (vö. 1: 20) és az ÉrtSz. (vö: 1: XXVIII) is alkalmazza, de azért ezek megjelenése óta eltelt nagyjából 40, ill. 60 év, s időközben az efféle állandósult szókapcsolatokat a frazeológiai irodalomban már sokkal inkább szituatív klisé-nek vagy magyarosabb terminussal helyzetmondat-nak szokás nevezni, így talán korszerűbb lett volna már ezeket használni. De a szerkesztők többnyire átvették az ÚMTsz. típusbesorolásait, mint ahogy – noha erre külön nem utalnak az Előszóban – a jelentésdefiníciókat is legtöbbször szó szerint a tájszótár anyagából veszik.

Ami a többi kategóriát illeti, nagy számban kaptak helyet a kötetben különféle szitkozódások és káromkodások. Ezek is voltaképpen helyzetmondatok, de a szerkesztők – követve az ÚMTsz. eljárásmódját – ezeket is külön osztályba sorolják. Sajnos arról, hogy milyen helyzetekben használjuk ezeket, nem sokat tudunk meg. Ez nyilván abból is fakad, hogy egy szótárt dolgoznak fel, azaz nem állt a rendelkezésükre olyan szövegkorpusz, amelyből látszana az a szituáció, amelyben ezek elhangozhatnak. Így azonban nem lehetünk biztosak abban sem, hogy vajon minden esetben megállja-e a helyét az a szerkesztői besorolás, amely egyes szitkozódásokat átokformulaként tüntet fel. Például kontextus híján nem tudhatjuk, hogy vajon emberekre is használható-e a Vesszen ki a gyökere! fordulat (127), mert ha például csak gyomnövényekre mondják, akkor azért nem biztos, hogy átoknak is nevezném. Még kevésbé érzem átoknak az ugyanezen a lapon szereplő A gyújtvilágját! szitkozódást, valószínűleg inkább egy olyan helyzetmondat ez, amikor valaki sötétben tapogatózik, s szeretné, ha valaki világosságot gyújtana. (Egyébként a fordulatot pontatlanul idézik a szerkesztők: az ÚMTsz.-ben A gyúccsvilágját! alakban szerepel (2: 763), azaz felszólító igealak van az alkalmilag főnevesült komponensben.)

Külön kategóriaként kezeli a szótár az időjárási megfigyeléseket is. Ebben eltér az ÚMTsz.-től, mert abban ezeket szójárásként definiálják, nem sorolják külön típusba. Ezek ugyan gyakran inkább közmondásformájú bölcsességek, tükrözik azok logikai szerkezetét is (p → q: pl. Fekete karácsony, fehér húsvét, Ha Katalin kopog, karácsony locsog), de el lehet fogadni azt a megoldást, hogy a szerkesztők külön típusként adják meg ezeket, időjárási megfigyelés névvel, im rövidítéssel. Ugyanakkor ezek a parasztregulák egyik csoportját alkotják, s talán össze lehetett volna őket vonni az egészségügyi és gazdálkodási szabályokkal, s a három csoportot parasztregulák néven szerepeltetni. Ilyen példák lehetnének a kötetből a következők: Ahova a nap megy, oda a doktor nem megy (248); Az egészség ízét a betegség adja (74); Jobb a nincs egészséggel, mint a kincs betegséggel (74) vagy Szántatlan földön gaz szokott teremni (109), Gazdamorgás, béresalvás (118), Amilyen a szántás, olyan az aratás (294) stb.

4. Ami a szótár felépítését illeti, az állandósult szókapcsolatokat címszókba rendezve találjuk, a címszó többnyire a kifejezés első főnévi eleme, ennek híján valamely jellemző szava. Ennek – különösen tájszavak esetén – gyakran megadják a jelentését is (pl. füstfaragó ʼkéményseprőʼ – 112), köznyelvi elemek esetében csak akkor, ha egy poliszém vagy homonim szóról van szó, s feltüntetik, hogy az illető címszóban melyik jelentésével szerepel, illetve mi a szófaja. Sajnos azonban ezekkel az értelmezésekkel is vannak problémák. Egyrészt több esetben hiányoznak, pl. a pászma szócikk esetében. Emiatt nem igazán értjük a szócikkhez tartozó ʼmegmakacsolja magátʼ jelentéssel feltüntetett Megbomlik vkinek a pászmája szólás mögött levő képet, hiszen hiányzik az az információ, hogy a pászma „a motollára, ill. a vetőfára feltekert fonálból egybekötött csomó” (ÚMTsz. 4: 394). A paréj címszóhoz viszont két jelentést is feltüntetnek a szerkesztők: ʼ1. spenót (lat. Spinacia); 2. zsenge fűvel benőtt területʼ. Ezekből viszont nem egészen érthető A paréj legnagyobbra nő közmondás, hiszen a leveles főzeléknövény (másik nevén: paraj) nem nő annyira magasra, s a zsenge fű sem. Csakhogy a népnyelvben a paré ~ paréj szó elsősorban ʼgyom(növény)ʼ jelentésű, azt pedig minden földművelő ember megtapasztalhatta, hogy a gyomok gyorsabban és magasabbra nőnek, mint a kultúrnövények. Azért sem értem a szerkesztők jelentésdefinícióját, mert az ÚMTsz. paréj szócikke (4: 376) is első helyen ʼ(gyom)növényfajtaʼ, kicsivel lentebb ʼmindenféle gyomʼ jelentéssel definiálja a szót. De az ÉrtSz. (5: 643) paraj szócikkében is a főzeléknövény és a belőle készült főzelék jelentések után harmadikként ezt olvashatjuk: „(nép) Ált. a ház körül, kertben, szemetes helyen növő és elburjánzó gyom”.

A vezérszót követik a félkövér szedéssel álló frazémák, utánuk rövidítésekkel feltüntetik azt is, milyen frazématípusba tartozik az illető kifejezés. Minden frazémát nagy kezdőbetűvel közölnek, ezt azonban nem találom túl jó megoldásnak, mert ha a szólásokat és a szóláshasonlatokat kis kezdőbetűvel adnák meg, jobban látszana, hogy ezek beépülnek a mondatba, míg a többi típus mondatformájú egység.

A tipológiai besorolások többnyire az ÚMTsz.-ből „öröklődnek”, ám lehetett volna ezeket több kritikával is kezelni.  A Nem vagy fattyúgyerek, jókor jöttél fordulat után mindkét szótárban a sz rövidítés áll, ennek alapján ezt szólásnak minősítik, ám valójában egy helyzetmondattal vagy a szótárban alkalmazott terminológiával szójárással van inkább dolgunk. Erre utal az is, hogy a szerkesztők sem denotatív jelentést tüntetnek fel utána (ez volna jellemző a valódi szólásokra), hanem csúcsos zárójelben a kifejezés használati szabályát adják meg: „<evés idején érkező családtagnak v. látogatónak mondják>” (97).

A megkérdőjelezhető besorolás egyáltalán nem ritka a szótárban, az idézett példa mellett ugyanazon a lapon másik ilyen is van, a faszeg címszó alatt: „No, te faszög, ott maradsz sz (tréf) <olyan embernek mondják, aki bajba kerül, elrontott vmit>”. Igaz, itt is követik az ÚMTsz. faszeg címszavában (2: 290) található besorolást, de ez nem változtat azon, hogy itt is inkább helyzetmondatról van szó.

De más frazématípusok esetén is találkozunk ilyen esettel, például a Megleli a maga dörgölőfáját fordulatot a szótár közmondásnak minősíti, hozzátéve, hogy gúnyos kifejezés, a jelentése pedig a következő: ʼházastársat találʼ. A kifejezés azonban nem közmondás, hiszen nem mutatja a közmondásokra jellemző logikai ítélet jelleget (p → q), de még csak nem is mondatformájú klisé, hiszen kell mellé egy alanyi vonzat: vki megleli a maga dörgölőfáját. Vagyis: egyértelműen szólással van dolgunk. Ha a szerkesztők jobban figyeltek volna arra, hogy a 3. személyű alanyt is mindenütt feltüntessék vonzatként (számos esetben ezt megteszik), akkor az ilyesféle hibák kevésbé fordulhattak volna elő, hiszen akkor adódott volna, hogy ezt a fordulatot is a szólások közé sorolják be. (Ebben az esetben egyébként változtattak az ÚMTsz. tipológiai besorolásán, de kár volt, ott ugyanis – helyesen – szólásként tüntetik fel ezt a frazémát.)

A Pereg vkinek a fara ʼreng a csípője <a sok szoknyától>ʼ fordulatot viszont szóláshasonlatként sorolják be (95), ami – már csak a hasonlító mellékmondat hiánya okán is – nyilvánvalóan tévedés.

5. De folytassuk tovább a szócikkek felépítésének bemutatását! (A következőkben szereplő különleges karaktereket a blog felületén sajnos nem tudjuk megjeleníteni - a szerk.) Ha a kifejezés tájszót tartalmaz, akkor annak az értelmezését is közlik a (°) jel után, pl. Új kerítés mellé is jó a támadék ʼa fiataloknak is elkél a tapasztalt öregek segítségeʼ (°) támadék ʼtámasztékʼ (180).

Több esetben szerepelnek történelmi, néprajzi vagy művelődéstörténeti magyarázatok is a szócikkekben. Ezeket a ¤ jel után találjuk, pl. Ember a lenben, de nem a kenderben ʼkis termetűʼ ¤ A len két-, a kender pedig ötméternyire nőhet meg (79).

Ha a címszóban szereplő szókapcsolat forrása valamely irodalmi mű vagy adoma, arra a nyitott könyv szimbólum (&) hívja fel a szótárhasználók figyelmét, pl. a ló címszóban: Álnok vki, mint a Csupor lova & Megette az abrakot, de húzni nem akart (221).

A szócikkek végén gyakran nyíllal (→) utalnak a szerkesztők másik címszóra, főként akkor, ha abban az illető kifejezésnek valamely variánsa található, pl. Gyümölcs nem esik messze a fájától → alma (127). Ezekkel a hivatkozásokkal is vannak azonban bajok.

Egyrészt előfordul, hogy csak a szócikkek között van utalás, szócikken belül az egyes frazémák között nincs. Viszont az alfabetikus sorrendben egymástól különálló, de egymáshoz nyilvánvalóan szorosan kapcsolódó egységek összetartozását azért jelezni kellett volna, vagy – megszegve a betűrendet – egymás után közölni őket. Így nem fordulna elő, hogy a ló címszóban (221) az Annyit ér vmi, mint döglött lovon a patkó szóláshasonlat, és a szerkesztők által közmondásnak minősített Döglött lóra patkó fordulat összetartozását semmi sem jelzi. (Mellesleg a második kifejezés nem közmondás, hiszen azt nyilvánvalóan egy bizonyos közléshelyzetben valamire vonatkoztatva használjuk: (Ez) döglött lóra patkó, azaz valójában szólással állunk szemben.)

Ugyanígy nem szerencsés, hogy a fa címszóban (90–91) három különböző, egymástól a betűrend miatt külön álló fordulatként találjuk meg a következő szóláshasonlatokat: Acsarkodik {ordít, sivít} vki, mint a fába esett féreg – Kínlódik vki, mint a fába szorult féreg – Ne szűkölj, mint a fába esett féreg. Rosszabb ennél, hogy mindegyik után – szó szerinti egyezéssel – megtaláljuk a féreg értelmezéséhez kapcsolódó magyarázatot: „Régen a farkast nevezték féreg-nek. Elfogására gyakran készítettek vadfogó eszközt: például kivágott fatörzsbe két, csak lefelé mozgó ajtószárnyat építettek be, amelyre rálépve a farkas közéjük szorult” (90). Ez a megoldás meglehetősen redundáns és növeli a terjedelmet is. Sokkal szerencsésebb lett volna a három kifejezést mint egymás variánsait egymás után közölni, így elég lett volna egyetlen eredetmagyarázat is.

De a szócikkek közötti hivatkozásokkal is akadnak gondok. A guta címszóban (122) ugyanis a Meghúzza magát vki, mint Gyömöre/Komoró mellett a guta szóláshasonlat kapcsán találunk hivatkozást a falu, ház és kamra címszókra, amelyekben ennek a fordulatnak különféle variánsait találjuk. De a kamara, kamra címszóban (165) ugyan megtaláljuk az Összehúzódik vki, mint kamra végén a guta fordulatot, ám ez után csak a kamraszeg címszóra van utalás (uo.), amelyben a Megül, mint a kamraszegben a guta formát olvashatjuk, a kamra címszóra való hivatkozással. Egyikben sincs azonban utalás a guta, a falu és a ház címszókra. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy az ugyanezen címszóban olvasható A guta üsse meg!, ill. Üsse meg a guta szele {a lapos guta}! szitkozódások mellett semmilyen utalás nem található más címszókra, holott a könyv végén található Fogalomköri mutató tanúsága szerint (366) számos másik komponens is állhat ebben a szerkezetben a guta főnév helyén, például a büdös szél, a famennykő, a kénköves istennyila, a száraz ménkű, a nyilamlás stb. Ezekre a szócikkekre is kellett volna tehát hivatkozni.

6. Visszatérve még a szótári címszók felépítéséhez, egyes kifejezések után néha a ¨ jelet is megtalálni. Ezt olyan esetekben használják a szerkesztők, ha a kifejezésben valamilyen szójáték is szerepel, a szerkesztők ¨ jellel hívják fel erre a figyelmet, pl. Adok egy ötöst, de nem lesz bank, ahol felváltsad! sz (tréf) ¨ Az ötös főnév ʼpénzérmeʼ és ʼpofonʼ jelentésén alapuló szójáték (264).

A szótári részben található még összesen 20 tematikus összefoglaló. Ezek a nagyjából féloldalas összeállítások a teljesség igénye nélkül bemutatnak néhány állandósult szókapcsolatot, amelyek egy-egy témakörhöz sorolhatók. Azt viszont nem tudom megfejteni, hogy ha az ezekhez tartozó központi fogalom szócikként is megtalálható a szótárban, akkor miért nem ezekhez kapcsolták őket. A fához és kitermeléséhez tartozó összefoglaló például a majd és a majom címszó között foglal helyet (230), a házhoz és berendezéséhez tartozó pedig a láb címszó után (213), és folytathatnám a sort a többivel is. De egyébként szórakoztató rövid összeállítások ezek, ha kissé szokatlanok is magában a szótári részben.

7. A 350 oldalas szótári részt még három mutató követi. Az első rövidebb (353–355), s a szólásokban előforduló földrajzi nevek jegyzékét tartalmazza alfabetikus sorrendben, feltüntetve, hogy melyik megyében vagy esetleg melyik szomszédos országban van az illető település. Sajnos azonban azt nem adják meg, hogy melyik címszóban található a szóban forgó helynév, ennélfogva ebben a formában ennek a mutatónak nem túl sok haszna van.

Ezt követi a Művelődéstörténeti magyarázatok fogalomköri mutatója (356–357). Ez a szótár szócikkeiben a ¤ jel után következő magyarázatokat rendezi tematikus csoportokba, de itt feltüntetik az egyes fogalmakhoz kapcsolva a szócikket is, amelyben a magyarázat olvasható, ennélfogva ez hasznosabb összeállítás az előzőnél.

A harmadik, a Fogalomköri mutató a legterjedelmesebb (358–466). Ez a szótári részben található összes állandósult szókapcsolatot tartalmazza, megpróbálva azokat különböző fogalmi körök szerint csoportosítani. Ez is hasznos, mert így egymás mellé kerülnek távoli szócikkekben levő, de fogalmilag egymáshoz kapcsolódó fordulatok. A besorolás azonban néhol elég szubjektív, nem mindig lehet vele egyetérteni. Kétségtelen, hogy baj az, ha a pásztornak valamely juhát megeszi a farkas, talán ezért is került a Gyenge pásztornak gyapjat szarik a farkas közmondás a baj fogalma alá (367). De ha már a baj kategóriájába sorolták, akkor meg érthetetlen számomra, hogy az ezzel nagyjából szinonimnak tekinthető Gyenge pásztor mellett elszéled a nyáj és a Verekedő pásztorok között búcsút ül a farkas közmondások miért nem itt kaptak helyet. Előbbi azonban a gyöngeség, utóbbi pedig a veszekedés fogalomkörében található, így a három összetartozó kifejezés mégsem került egyazon fogalomkörbe, pedig az alkalmatlanság kategóriájába talán mindhárom besorolható volna, de az első kettő mindenképpen.

8. A szótár felépítésének bemutatása után még kitérnék néhány eddig nem említett pontatlanságra és hibára. Korábban volt szó arról, hogy a szótár számos időjárási megfigyelést is tartalmaz. Mint ismeretes, Gyertyaszentelő Boldogasszony napjához (február 2.) is fontos időjárás- és termésjósló hiedelmek kapcsolódnak. Általában úgy vélik, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik. Közismert a medvével való jóslás: ha ezen a napon kisüt a nap, és a medve meglátja az árnyékát, akkor visszamegy, és még negyven napig tart a hideg. A szótár is feltüntet négy időjárási regulát, amelyek ehhez az ünnephez kötődnek, de ezek vonatkozásában sem pontos.

Az első két regulával vannak gondok. Az első így hangzik: Félig gyertyaszentelő, az ízeket vedd elő! A második látszólag ennek a fordítottja: Gyertyaszentelő ha fényes, rakd el paraszt, az ízeket! Mindehhez még magyarázatként megadják az ízeket komponens értelmezéséül, hogy az íz jelentése: 1. ʼujjperecʼ, 2. ʼtag, porcikaʼ. Valójában azonban tévednek: itt nem az íz többes számú alakjával van dolgunk, ez szemantikailag nem is illene ebbe a kontextusba. Valójában az ízik ~ ízék lexémát találjuk a két kifejezésben, melynek a jelentése ʼtakarmánymaradék, nádtörmelék, lerágott száraz kukoricaszárʼ, amit enyhébb időben, a nagyobb fűtőértékű fa kiváltására fűtés céljára is használtak. (Az ÚMTsz. az ízék címszóban tárgyalja (2: 1125–1126), az adatokból látszik, hogy a szónak nyelvjárásainkban ízëk, ízénk, sőt üzék, üszéng stb. alakváltozata is van). Az ÚMTsz. gyertyaszentelő szócikkében (2: 747) közölt időjárási regulák szövegében azonban nem találunk izeket alakot, hanem két izéket változat mellett hat esetben is az íziket variánst olvashatjuk. A szerkesztők azonban ennek jelentését nyilván nem ismerték, így az íz szóhoz próbálták kapcsolni.  Noha az ízik ~ ízék lexéma a TESz. szerint (2: 252) etimológiailag valóban az íz ʼtag, porcikaʼ szavunk származéka, de a szóvégi -k nem a többes szám jele, mint azt a szótár szerkesztői vélik, hanem az az elhomályosult -(é)k képző, amelyet az ágyék, árnyék vagy fazék szavainkban is megtalálunk.

Az első példával ráadásul más baj is van: itt a szerkesztők csak az ÚMTsz. első adatát közlik, mellőzve a nyelvjárási mellékjeles írásmódot. Az eredetiben Fílig (!) gyertyaszentelő áll, ezt értelmezik félignek. Itt azonban talán az ÚMTsz. adata is szövegromláson alapul, hiszen utána többször is a fénylik ige van ugyanezen regulában (fínylik, fímlik (!) formában is adatolják), azaz elírás lehet a Fílig gyertyaszentelő változat. Valójában ugyanis arról van szó, hogy Ha fénylik gyertyaszentelő, az íziket is vedd elő! Vagyis: ha Gyertyaszentelőkor napos, szép idő van, akkor még hosszú lesz a tél, és szükség lesz még – a fa kifogytával – az ízikre is, hogy a hideg tavaszi napokon is legyen mivel fűteni.¹³Ha tehát a szerkesztők nem pusztán az első adatot közölték volna, rájöhettek volna a kifejezés valódi értelmére, amit azért a második példa is sugall: ha fényes gyertyaszentelő, el kell még rakni az íziket, hogy legyen később mivel fűteni.

Van efféle pontatlanság más szócikkben is. A farkas címszó alatt közli a szótár a Farkas kasszájára jut vmi szólást, ʼelprédálódik, tönkremegyʼ értelmezéssel. Utána feltüntetik még hivatkozásként a farkaskassza címszót is, ahol ennek a kifejezésnek a variánsaként megtaláljuk még az ʼelprédál, hagyja, hogy tönkremenjenʼ jelentésű Farkaskasszára ereszt vmit ʼelprédál, hagyja, hogy tönkremenjen ʼ és a szintén ʼelprédálódik, tönkremegyʼ értelmű Farkaskasszára kerül vmi fordulatot is. (Ezek mellett a tagadó formájú Nem ad farkaskasszára vmit szólás is szerepel még a címszóban, bár ennek külön szólásként való feltüntetésével nem igazán tudok egyetérteni, hiszen itt pusztán egyszerű tagadásról van szó, a tagadószó itt nem olyan rögzült eleme a szólásnak, mint mondjuk a Nem semmi fordulatban vagy a Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél közmondásban.) Mindegyik fordulatnak az ÚMTsz. a forrása (2: 279–281), valami azonban elkerülte a szótár szerkesztőinek figyelmét: a tájnyelvi fordulatokban valóban farkaskassza alakot találunk, ám az ÚMTsz. szerkesztői az adatokat nem farkaskassza címszó alatt közlik, hanem – helyesen – a farkaskasza címszóban (2: 281). A szólásnak különféle változatait megtaláljuk már régi nyelvünkben is, vö. pl. Farkas-kaszára veti, és veszedelembe taszittya (Pázm: Préd. 35, NySz. 2: 137) vagy Nehezen hihető, hogy (a rácság) a Dunán általjövén, maga háza népe népét farkas-kaszára hagyja (RákF: Lev. 1: 398, NySz. 2: 137).

Hogy pontosan mi ez a farkaskasza, az bizonytalan, egyes vélemények szerint olyan farkasverem, amelynek az aljában éles pengék ölik meg a farkast, de így hívtak korábban egy középkori szúrófegyvert is, melynek középső része a szokásos lándzsahegy volt, a másik két, rövidebb hegye pedig félhold alakban végződött, vö. Pásztor János, A magyar katonai terminológia kialakulása. (A hadi élet szavai Zrínyi Miklós koráig.) Hadtörténelmi Közlemények 17. 1970: 652. Akár valamiféle farkascsapdáról van szó, akár fegyverfajtáról, ez az eszköz eltűnt a használatból, ezért változhatott el a népnyelvben népetimológiával farkaskassza alakra, talán az elsőként idézett farkas kasszájára jut szólás „farvizén”, olyan értelmezéssel, hogy a farkas fizet érte az éles fogaival, azaz elpusztítja a nevezett dolgot. De mindez nem változtat azon, hogy mind a négy idézett szólás a farkaskasza címszóba kívánkozott volna. 

9. Kritikai megjegyzéseim ellenére szeretném hangsúlyozni, hogy a Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiájával a szerkesztők egy igen fontos és hasznos szótárt adtak az érdeklődő nagyközönség, az iskolai tanárok, de még inkább a frazeológia kutatói kezébe. Nagyon jó ötlet volt, hogy kigyűjtötték az ÚMTsz. gyakran nagy terjedelmű, szerteágazó szócikkeiből az azokban sokszor eléggé megbújó állandósult szókapcsolatokat. A szótárban ezek jóval áttekinthetőbbek, mint az ÚMTsz.-ben, nem vonják el más adatok a kutatók figyelmét, csak az állandósult kifejezésekre lehet koncentrálni. Igen hasznos az is, hogy számos esetben próbáltak művelődéstörténeti vagy néprajzi magyarázatokkal szolgálni egyes kifejezések hátterének megvilágításához. Noha nem kifogástalan, de igen hasznos a fogalomköri mutató is, mert abban az egyes témakörök kapcsán többnyire egymás mellé kerülnek a szinonim vagy legalábbis rokon témájú állandósult kifejezések. A szótár tehát ebben a formájában is igen jól segíti a nyelvészeti kutatást, és feltétlenül üdvözlendő a megjelenése. Ha pedig a szerkesztők idejéből és energiájából futja, egy esetleges későbbi, átdolgozott kiadással nagyon sokat lehetne még javítani a fentebb kifogásolt kisebb hibákon is.

Forgács Tamás
Szegedi Tudományegyetem

A Népies szólások, közmondások és életbölcsességek enciklopédiája kedvezményesen megvásárolható a TINTA Könyvkiadó webshopjában (www.tinta.hu)!