Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelv 67. évf. 1971., 469–471. oldal.

1. Kamaszkori olvasmányaink alapján hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a megölt ellenfél fejbőrének lenyúzását az amerikai indiánok találták ki, és gyakorolták mint jellegzetes harclezáró cselekedetet. A valóságban korántsem ez a helyzet. Sem a művelet, sem annak közkeletű neve, a skalpolás nem a rézbőrűek leleménye. A trófeák gyűjtése évezredes emberi szokás. A vadász mindmáig jelképes zsákmányként őrzi meg az elejtett nagyvad agancsát vagy agyarát, preparált bőrét, néha a kitömött fejét. Hasonlóképpen járt el a primitív ember, amikor legyőzött ellenfelének levágott fejét hazavitte emlékül vagy dokumentumnak. Hérodotosz IV. 64. az időszámításunk előtti IV. században leírta, hogy a szkíták (az eleink által oly büszkén őseiknek vallott szittyák) a harcban megölt ellenfél fejét kapták jutalomképp. Ezt a következőképpen nyúzták meg: „Körülvágván a füle körül a fejet és azt megfogva jól kirázza, majd utána kihúsozza marhabordával, gyúrja a kezével, végül pedig kicserezvén kéztörlőnek használja és lovának kantárszárára akasztván büszkélkedik vele. Mert akinek a legtöbb ilyen kéztörlő bőre van, azt ítélik a legkülönb férfinak.” Hasonló gyakorlatot írt le Livius XXIII. 24. a keltákról (Borzsák István szíves közlései és fordítása).

Más népeknél a fül, kar, kéz volt a trófea, s egyben a győzelem bizonyítéka. A tatárokról tudjuk, hogy a liegnitzi csata után (1241) zsákszámra gyűjtötték össze az elesett németek fejéről levágott füleket. Az efféle eljárásban már a praktikusság szempontja érvényesült. Ha a pars pro toto elv alapján a fej helyettesíthette a holttestet, akkor eggyel tovább lépve a fül vagy a fejbőr helyettesíthette a fejet. Elvégre akár csupán egyetlen több kilós levágott fej hazacipelése is elég fárasztó munka lehetett.

2. Az észak-amerikai indiánoknál szokásos fejbőrlehúzó, skalpoló eljárást elsőnek a XVI. századi spanyol és francia utazók írták le, akik néha maguk is nehezen kerülték el ezt a sorsot. Ők azonban nem a skalp(ol) szót használták, hanem körülírásokkal éltek. Ahogy az Oxford English Dictionary és Georg Friederich monográfiája, „Skalpieren und ähnliche Kriegsgebräuche in Amerika” (1906) kimutatja, az angol főnév először 1677-ben jelent meg William Hubbardnak az új-angliai nehézségekről szóló könyvében, ’indiánok által lefejtett hajas fejbőr’ jelentésben, scalp alakban, a to skulp ige pedig ’hajas fejbőrt lenyúz’ értelemben egy évvel korábban egy új-angliai eseménybeszámolóban. Francia szövegben 1805-ben escalpe és escalper alakban, scalpe és scalper alakban 1827-ben, illetőleg 1769-ben, németben a Skalp főnév 1735-ben, a skalpen és skalpieren igék pedig a XVIII. század középső évtizedeiben. Az angol scalp szó, mely a legtöbb európai nyelvbe az indián fejbőrlehúzás kapcsán került át, ősi germán szókészleti elem, mely az angolban a XVIII. századig a koponyatető csontját jelentette. Ekkor vált uralkodó jelentéssé az eddigi mellékjelentés, az indiánok által lefejtett hajas fejbőr. Ez volt a helyzet közel két évszázadig. Ma már, az angol jelentésgyakorisági szótár tanúsága szerint a domináns jelentés: élő fejbőr a koponyán.

3. A magyarban, miként más nyelvekben is, előbb vált ismertté a fogalom, azaz a fejbőrnyúzó eljárás, mint az azt jelölő idegen szó. „Robertson Vilhelm’... Amérikai históriája”, Tanárki János fordításában 1807-ben így írta körül a műveletet: „Az Amerikaiak, mint más vad népek, eleinte egéſzſzen le vágták a’ megöletett ellenség fejét, ’s azt mint győzödelmek jelét, haza vitték magokkal. De mivel ezt alkalmatlannak találták az ő viſzſza térésekbenn, mely mindig sietős és gyakran nagy darab földönn esik meg; elégnek tartották tsak a’ kaponyát venni le. Ez a’ ſzokás ugyan leginkább Éſzaki Amerikábann uralkodik, mindazáltal nem vólt esmeretlen a’ Déli nemzetségek között is” (I. 708, a LXVIII. sz. jegyzetben, valamint I. 518). James Cook kapitány is említette 1810-ben magyar fordításban megjelent „A’ Föld’ körül utazás”-ában, hogy „éſzaki Amerikában a megölt ellenségnek feje bőrét magokkal elvinni ’s megtartani ſzokták” (123).

Nyúzókés és hüvelye

Az angol szót magyar szövegben először valószínűleg Horváth Zsigmond csengei ev. prédikátor használta Győrött 1813-ban megjelent „Ámerikának haſzonnal múlattató Esmértetésé”-ben, ahol a skalpolás eljárásának szakszerű leírását is adta: „A’ nyúzókés, melly vagy bizonyos hüvelyben nyakokon függ, vagy pedig övökben áll, – arra való, hogy azzal a’ megölettetett ellenségeiknek kaponyabőrét hajokkal együtt lekerítsék. A győztös lábával a’ hólttnak nyakára hág, a’ haját balkezére tekervén erősen húzza, ’s a’ fejbőrét halántéka körül nyúzókésével lefejtvén vagy fogával vagy kezével egéſzſzen leriſzſzantja. Ez azután Skálpnak neveztetik, mellyet megſzáragatván és veresre festvén egy póznán mint győzedelemnek jeleit ſzerteſzélyel hordozzák. Ennek a’ rettenetes nyúzásnak az Indusok néha még azon élő foglyaikat is alája vetik, kiket magokkal el nem vihetnek; ’s ha a tsontoknak vékony hártyáját le nem szedték, megesik hogy az ily boldogtalan teremtés kimondhatatlan kínok után életben megmarad, ’s felgyógyul” (282–3). Ugyane lapon a skálpéroz tárgyas igét is használja és másutt a skálpier-kés összetételt.

Skalpolás túlélője

Öt évvel később Weld Izsák utazásai Éjszaki Amerikának Státusaiban című, Baranyay Ferenc alsóbüki ev. prédikátor fordításában megjelent műben újra találkozunk az igével, skalpíroz alakban (267), s a főnévvel, értelmezésével együtt: „A’ hoszszu hajfürtből a’ főtetőn és abból a’ bőrből, a’ mellyen van, áll az ugy nevezett Skalp” (237).

Horváthéhoz hasonló pontos műveletleírást 23 évvel később olvasunk a Bajza József által Velenczei Gábor álnéven fordított Az Éjszakamerikai egyesült országok története című műben, ahol a hajnyúzás megnevezéssel szereplő eljárás idegen neve scalpirozás alakban fordul elő (I. 44).

4. A skalp és skalpol fogalmak és szók elterjesztésében Európa-szerte jelentős szerepe volt Fenimore Cooper regényeinek, a Bőrharisnya-történeteknek, melyek a múlt század közepe, 1846 óta kedvelt ifjúsági olvasmányok hazánkban is. Cooper azonban némileg megszépítette a valóságot. A Bőrharisnya főszereplője által például a Vadölő című kötetben megfogalmazott ama nézet, miszerint a skalpolás nem a fehér ember tulajdonsága, korántsem volt általánosan elterjedt elv a XVIII. és XIX. század fordulóján az indiánok lakta ősvadonnak a gyér fehér településekkel szomszédos, kezdetleges erkölcsű szegélyterületein. Ellenkezőleg. A fehér ember megjelenése és technikailag fölényes civilizációja még terjesztette is, sőt üzletileg is hasznot hajtó vállalkozássá tette a skalpgyűjtést. Az amerikai közigazgatási és katonai hatóságok ugyanis díjat fizettek minden indián skalp beszolgáltatásáért, tekintet nélkül arra, hogy azt rézbőrű vagy fehér kéz húzta-e le.

A skalpolás művelete az indiánok nagy részének kiirtása következtében már majdnem egy évszázada megszűnt. De Széchenyi Béla gróf 1863-ban megjelent Amerikai utam című naplójában, a polgárháború eseményeiről helyszíni tapasztalatok alapján beszámolva, még megdöbbenve írta, hogy a Déliek oldalán harcoló indiánok a Bull Run-i egyik csatában „ellenséget s barátot egyaránt öldöstek és scalpiroztak” (40). A skalpolás szokását azonban még virágkorában sem minden indián törzs űzte, hanem csak a mai Egyesült Államok északkeleti részén és a Szent Lőrinc-folyó alsó folyása tájain élő irokézek és muskhogee törzsek.

Különös jelenség, hogy az indián nyelvek egyikéből sem sikerült kimutatni saját alkotású szót sem a koponyatető bőrének hadizsákmányként figyelembe vehető része jelölésére, sem a fejbőrrész lefejtésének műveletére. Ha ilyen létezett volna, akkor alighanem az indián szó terjedt volna el spanyol, angol, francia és német műveken át, s nem a jelentésszűkítéssel alkalmazott angol scalp szó. A wigwam, tomahawk és totem esetének ellenkezőjével van tehát dolgunk.

5. Figyelmet érdemel még az angol szó beilleszkedése a magyar nyelvbe. A szókezdő mássalhangzót valószínűleg zöngétlen palato-alveolaris réshanggal ejtette mindenki a múlt század első felében, aki a szót csak olvasmányaiból ismerte. A szkalp ejtésre nincs adatunk, de ha az előfordult, csak Amerikát jártak vagy angolul, franciául jól tudók akkoriban nagyon szűk körében képzelhető el. Az alaki beilleszkedés a rendelkezésre álló számos adat alapján az ige esetében egyértelműen az egyszerűsödés, az idegen morféma kiküszöbölése irányában folyt. A kezdeti skalpiroz-t a múlt század utolsó harmadában felváltotta a skalpoz, ezt meg századunkban a skalpot. (Vö. a tátoviroz, tetovál stb. kapcsán: Nyr. XCIV. 475.) Érdekes, hogy e jelenség fordítottját észlelhetjük a német nyelvterületen, ahol a pennsylvaniai német eredetű skalpen háttérbe szorult az óhazai skalpieren-nel szemben (Ph. M. Palmer, Neuweltwörter 124–6). A magyarban a denominalis eredetű igei alak az egész elmúlt évszázadban gyakoribb, mint az alapul szolgáló főnév.

A skalp(ol) szónak társadalmi érvénye nyelvünkben nagyon szűk körű. Ritka, egzotikus szaknyelvi szó lévén, magyarnak tekintett szóval való pótlására tudomásunk szerint nem is történt más kísérlet, mint Bajza-Velenczeié a hajnyúzás nomen actionis kapcsán, s az is eredménytelen maradt. Szókészletünk perifériáján él e szó, s időnkint mint stílusélénkítő elemmel találkozunk vele. A sportújságok zsargonjában nem túl ritka az X. Y. skalpját tűzi övébe vagy akasztja övére, vagy X. Y. skalpjáért száll a harcba frázis békés jellegű mérkőzések leírásának felhevítésére a húszas évektől kezdve mindmáig. A Magyar Nemzet napilap 1971. pünkösdi számában (május 30.) meg arról olvasunk, hogy az Üllői úti aluljáró építésekor hogyan skalpolják a vízgyűjtő főcsatornát.

Országh László