A TINTA Könyvkiadó a legnagyobb magyar szótárkiadó. Piacvezető a különböző típusú magyar szótárak fejlesztésében és közreadásban. Első kiadványa, a Magyar szókincstár 24 évvel ezelőtt, 1998. november 27-én jelent meg. Mondhatjuk bátran, hogy ez a gazdag szinonimaszótár berobbant a magyar könyvpiacra. Ez volt A magyar nyelv kézikönyvei sorozatnak az első tagja, melyet az elmúlt 24 év alatt 32 vaskos és népszerű kötet követett. A nyomtatott szótárak kiadása mellett a kiadóban párhuzamosan folyt egy elektronikusan, számítógépről, mobiltelefonról elérhető online szótárrendszer fejlesztése, tervezése és építése. A kiadó munkatársai ennek a nagy szótárrendszernek a SzóTudásTár nevet adták. A SzóTudásTár online szótárrendszerbe 11 nagyszótárt emeltek be a kiadó munkatársai A magyar nyelv kézikönyvei sorozatból. Kijelenthetjük, hogy nemzetközi szinten is egyedülálló a TINTA Könyvkiadó online SzóTudásTára, hívhatjuk a magyar nyelvi szótárak szótárának. Összességében 250.000 szót tartalmaz, így ez a legnagyobb magyar szótár, amelyből megtudhatja a köz-, idegen és régies szavak pontos jelentését, eredetét. A SzóTudásTárban megtalálja a szó rokon értelmű párjait is. Az online nagyszótár felvilágosítja önt a szólásokról, közmondásokról is.

Az alábbiakban közreadjuk a SzóTudásTárat részletesen bemutató diasort.

Ismét kapható a TINTA Könyvkiadó első és máig legsikeresebb kiadványa, a Magyar szókincstár! Ennek apropóján közzétesszük blogunkon az Alkalmazott Nyelvtudomány 2002/1. számában közölt írást a kiadvány felhasználási lehetőségeiről az anyanyelvi nevelésben Bodnár Ildikó és Kegyesné Szekeres Erika tollából.

Miért, a matematikai tehetség talán nem? A zenei, a rajzolói, a színészi tehetség mindennapos? És talán valamely sporthoz vagy épp műszaki kiválósághoz nem kell különös rátermettség?

Természetes, hogy mindenki más-más dolgokban képes kifutni az igazi formáját. Megesik, hogy ugyanabban a valakiben egész sor tehetség rejtőzik, és jó esetben három-négy területen is képes rendkívülit alkotni, vagy párhuzamosan, vagy úgy, hogy élete folyamán sorra fedezi fel magában és fejleszti ki az újabb talentumokat.

A nyelvtehetség többnyire akkor kelt figyelmet, akkor tekintik rendkívülinek, ha valaki szokatlanul sok idegen nyelven ért és beszél.

Öt-hat nyelv ismeretét már „díjazza” a környezete, hacsak nem tartozik az illető hivatásához. Ilyen hivatás a diplomácia, ahol hagyományosan sok a poliglott, ahogy a soknyelvű embert nevezik, de tolmácsok, tevékeny fordítók is lehetnek ilyenek, még inkább a nyelvtudósok, akik több nyelvcsaláddal is foglalkoznak, és azok minden tagját ismerniük kell valamilyen fokon.

Vannak aztán olyanok, akik egy tucatnál több nyelvet sajátítottak el az anyanyelvük mellett, ezeket nyelvfenoménnak, nyelvzseninek nevezzük általában, nemzetközileg ismert angol szóval hiperpoliglottnak.

A jelenség nem új. Az ókorban feljegyezték Mithridatész Eupatórról, Pontosz királyáról, hogy huszonkét idegen nép követeivel volt képes tolmács nélkül tárgyalni.

A nyelvfenomének legnagyobbjának sokáig az olasz Giuseppe Mezzofanti (1774–1849) bíboros, pápai levéltáros számított, aki a saját állítása szerint 34 idegen nyelvet, élőt és holtat tudott beszédfokon; a kortársi tanúságok kutatása nyomán azonban ebből csak 28 tekinthető bizonyítottnak.

Guiseppe Mezzofanti 

Miért volna ez tévhit?

Ha több nyelvet ismersz, egy nagyobb társas utazásnál mindegyik nyelvednek a tolmácsa lehetsz, nem kell erre a célra a társaságnak külön személyeket felfogadnia, tehát speciális tudásodnak az értéke akár pénzben is kifejezhető.

Az idegen nyelveknek, amelyeket megtanultál, írásos fordítója is lehetsz, és így több pénzt keresel. Vagy könnyebben jutsz egy jól fizető álláshoz, amelyhez egy vagy több idegen nyelv ismerete követelmény, az esélyeid tehát jobbak, mint több személynek együttvéve.

Érezzük persze, hogy az ismert mondás nem csak az anyagi előnyök miatt helyezi kilátásba a személy megsokszorozódását a nyelvtanulás révén. Egy más nemzet nyelvének megismerése kitágítja tudatunkat, ismereteinket, megkönnyíti kapcsolatainkat annak a nyelvnek a beszélőivel. Ha korlátozott mértékben is, de egy újabb nemzeti identitást szerezhetünk ilyen módon.

 Wilhelm von Humboldt

"Az idegen nevek kiejtésében legjobb a német szabályait követni." - Ilyen tanácsot biztosan senki sem hangoztatott, de a jelek szerint azok, akik kevés idegen nyelvet ismertek, bizonyos esetekben sokáig ahhoz a nyelvhez folyamodtak, amelyet a legtöbb ember ismert, és ha egy szokatlanabb idegen nyelvhez tartozó név kiejtése gondot okozott, a német hangtan szabályaiban próbáltak fogódzót találni. Ez a helytelen szokás a jelek szerint mindmáig nem vesztett erejéből.

A 2014-es év egy szakaszában Neelie Kroes, az Európai Bizottság vezetője fontos szerepet játszott a magyar politikai életben, és ezért rádióhírekben, tévéhíradókban és politikai vitaműsorokban naponta sokszor elhangzott a neve ilyen formában: [nelli krősz], esetleg [nelli krössz]. Köztudottnak számított, hogy holland nemzetiségű a hölgy, és nem hiszem, hogy hazánkban áthághatatlan akadálya lenne megtudni, hogyan ejtik a hollandok a szavaikat és neveiket. A jelek szerint azonban ez nem érdekelt senkit. Ha Goethe nevét ejthetjük úgy, hogy [gőte], akkor a Krősz legyen jó Kroes asszonynak is.

Az idegen tulajdonnevek és szavak kiejtése természetesen csak olyan nyelv esetében gond a magyarnak, amelyeket latin betűkkel írnak. Az Akadémia helyesírási szabályzata szerint minden más nyelv esetében a kiejtés szerint kell írnunk a megfelelő magyar betűkkel.

Az előbbi esetben kétféle mód van melléfognunk. Az egyik a betűejtés, amikor nem vagyunk tekintettel rá, hogy az idegen nyelvekben egy-egy betű vagy betűkapcsolat más hangot (hangokat) jelölhet, mint a magyarban. Ez a gyakoribb eset, a kevésbé műveltek, legalábbis az adott idegen nyelvhez nem értők jellegzetes hibája. A másik véglet a finomkodás, amikor az idegen név vagy szó eredeti kiejtését mértéken túl erőszakoljuk.

A helyes középút: az idegen ejtést igyekszünk követni, de csakis magyar beszédhangokkal; a nyelvünkben nem létező magán- és mássalhangzókat a hozzájuk legközelebb állókkal kell helyettesítenünk. Lehetőleg úgy, hogy az adott név vagy szó fontos jellemzői, elsősorban is a szótagszáma ne változzék.

A forgalomban lévő szótárak és lexikonok kiejtési útmutatói egy másfajta szemléletről tanúskodnak, amely így summázható: az adott idegen szó kiejtésekor a lehető legtökéletesebben utánoznunk kell az illető nyelvben szokásos hangzást.

Féligazsággal van dolgunk. Ha angol (francia, norvég, litván) társalgást folytatunk, valóban a lehető legangolosabban (legfranciásabban stb.) kell kiejtenünk az illető szót vagy nevet. Ám ha magyar emberrel magyarul beszélünk, az idegen hangkészlettel és idegen hanghordozással kiejtett név csúnyán ki fog ütni a beszédünkből!

No persze valóban törekednünk kell rá, hogy a hangoztatott idegen név hasonlítson az eredetihez, de – ismétlem – csak olyan mértékben, ahogy az nyelvünk természetes beszédhangjaival megközelíthető! Eddig a határig azonban igenis illendő elmennünk, ne elégedjünk meg pl. a megszokott slampos sekszpir ejtéssel, ha egyszer, a nagy angol drámaírót említve, erőlködés nélkül ki tudjuk mondani az angolhoz sokkal közelebb álló séjkszpírt is!

Sekszpir vagy séjkszpír?

Azt tapasztaltam, hogy a laikusokat, vagyis a nyelvekhez hivatásból nem értő nagyközönséget élénken érdekli a Mennyi Birodalom nyelve bizonyos vonásai miatt, úgy is mondhatnám, hogy némi titokzatosság övezi. Mi tagadás, a kínai valóban méltó a kiemelt figyelmünkre, és ha itt csak a címben említett tárgykörökből szerzünk néhány fontos ismeretet, akkor járulékos haszonként más nyelvekről is megtudunk egy-két érdekes dolgot.

Akik a címben szereplő első állítást kockáztatják meg, ilyen formában tévhitet fogalmaznak meg. Egy kis csevegés után kiderül, hogyan értik ezt: úgy, hogy nincsen olyan nyelvtana a kínainak, mint mondjuk az ismert európai nyelveknek: se ragozások, se szófajok, se toldalékok, csak csupa különálló szó, leginkább egytagúak.

Nos, mi tagadás, a kínai valóban nem olyan.

Nem ragozó, mint a finnugor vagy a törökségi nyelvek: ezekben a szavak tövekből és a hozzájuk illesztett, jól elkülöníthető ragokból és más toldalékokból állnak. Nem flektáló, más néven hajlítgató, mint az indoeurópai nyelvek, amelyek szintén használnak ragokat, de kissé más funkcióban, és ahol nagy szerepet játszik a szótő magánhangzóinak a váltakozása.

Nem, a kínai a harmadik legfontosabb nyelvtípust, az izolálót, vagyis elszigetelőt képviseli. Az ilyen nyelvekben az egyes szavak szerepét és szófaját a mondatban elfoglalt helyük, tehát a szórend határozza meg, a jelentést pedig zenei elemek befolyásolják.

Nihon soki

Bizonyára sokan úgy képzelik, hogy egy kis törzs az Amazonas őserdeiben vagy egy beduin törzs a szavannákon primitív nyelvet beszél. Szűkös és nem túl változatos környezetben élnek, egyhangú munkában telik életük, kevés a tapasztalatuk, emberi kapcsolataik egyszerűek és jól áttekinthetők. Nincsen szükségük bonyolult, fejlett nyelvre, se írni vagy olvasni tudásra, kevés szóból is megértik egymást.

Nem úgy a városi ember a maga zsúfolt környezetében, tömérdek különféle élethelyzetével és bonyolult kapcsolatrendszerével, ahol magas szintű műszaki eszközökkel kell bánnia egy írásra alapozott kultúrában. Létszükséglet számára egy fejlettebb, gazdagabb nyelv ismerete, amelyet iskolákban oktatnak akár magas szinten is.

Primitívebb lenne a nyelvük?

A TINTA Könyvkiadó Szómúzeumának a közelmúltban második, jelentősen bővített kiadása látott napvilágot. A Szómúzeum összeállítója, a soproni matematikatanár, Hajdu Endre folyamatosan gyűjti a nyelvünk furcsaságait. A Magyar Narancs így örvendezett a könyv megjelenésekor. Ajánljuk mindenkinek, akit érdekel a megszületett, de nyelvünkben soha gyökeret nem eresztett szavak sora.

Ilyenkor, kalászonyos idején, a hibernális hónapoktól távol, midõn nem jósol hóhömpöt a légtüneménytan, annál gyakrabban fias ménkût, jólesik begördülni nyargonczánkon, jobban mondva gyorsonyánkon, ha már bérszáguldóra nem telik, a serkápolna kertjébe, hol a hömpöc mellett ajánl helyet az étnök. Mindenféle hajdanócokról, õsotrombról, ásatagemberrõl beszél éppen a baromtudományban is eligazodó, amúgy a taglalati mértanban otthonos, föllengész cimboránk, aki belefáradt mára a dülények, hegyes gömbölyegek, tetények és egyéb önmik külzeléki hánylás útján végzett tanulmányozásába. Szimatoló látogatás céljából lép hozzánk egy napirmány hitdühös újdondásza, de aztán ő sóhajtozik nagy magamosságában a fenyegetõ államtönk és pénzdagály, s a haszonkémlők éndisége miatt, majd minden kedvi csiklandot mellőzve, komorbolond módra és immár borreszketegen, röbögve meséli nagy bajait: hiába is volna ő életfi, ha egyszer fitymaszor gyötri, s ez olyannyira kínozza begyeredéskor, hogy az epehagymáz, a fojtókeh és a fájdalmas seggvérözön mellett immár a nőszhetetlenség réme is fenyegeti. – Belõled sem lesz már hírész nemhogy az Alapi Trombitásnál, de még a Bohóci Éjlapnál sem, fekteremben volna amúgyis a helyed! – legyintünk keservgúnnyal a havas eszű közönykórosra, s tovább állunk.

Az írás eredeti megjelenési helye: Vasárnapi Újság, 1900, 47. évfolyam, 690-695.

A magyar olvasóközönség sokat hallott már a csángókról, amaz idegenbe szakadt magyarokról, akik hosszú idő óta élnek ott, de azért anyanyelvüket, ősi szokásaikat, nemzeti jellemvonásaikat annyira, amennyire megőrizték mind e mai napig.

A bukovinai csángók jobban megőrizhették nemzeti vonásaikat. Ők legfeljebb másfél száz esztendeje, hogy kikerültek hazánkból, a magyar határ közelében laknak, ugyanazon uralkodó alattvalói maradtak, s a politikai alakulás is könnyített sorsukon; mindazáltal az utóbbi években sokan visszatértek hazánkba. Egészen másképp van a voltaképpeni, az igazi csángók, a moldvaiak dolga.

Történetük a múlt homályába vész. Ők maguk sok helyen szittya ivadéknak mondják magukat, és ősükül Attilát emlegetik. Őutánuk több utazó is hun maradékoknak nevezte őket. De történeti adatok szerint csak annyit állíthatunk biztosan, hogy ezek a csángók magyar földről, talán a székelyek közül kerültek ki Moldvába.

Azok a magyar utazók, kik régebben írtak a csángókról, úgy mint Bandinus Marcus vizitator (1646—47), Zöld Péter (1770), Pater Gegő Elek (1838), Jerney János (1844--45.), Veszely, Imets és Kovács társaikkal (1870), és legutóbb Ballagi Aladár (1887) foglalkoztak történetükkel is, míg Szarvas Gábor (1873), Munkácsi és Kunos (1880) tisztán a szaknyelvészet szempontjából írtak a csángókról.

A moldvai csángóknak — kik mind katolikusok — története összefügg a moldvai misszionáriusok történetével, s a kutatásnak csakis ebben az irányban lehet helyes az útja.

A moldvai katolikus misszió 1252-ben kezdődött. Egy 1874-es moldvai kalendárium ismertetvén röviden a moldvai misszió múltját, történeti források alapján azt mondja egy helyen, hogy: "1370-ben Lajos, Magyarország királya, mikor néhány területet meghódított volt Keleten, több papot Moldvába küldött a katholikus vallás terjesztésére." Eszerint a moldvai csángók már több mint hét évszázada elszakadtak hazájuktól. Azóta átmentek tatár rabságon, oláh vajdák zsarnokságán, török rabigán, de nyelvüket, a legfőbbet, úgy-ahogy megőrizték, mint szintén a vallásukat is.

A múlt nyáron főkép nyelvészeti célokból kint jártam közöttük. Ebből az utamból szolgálok itt egy kis ismertetéssel.

*

A moldvai csángók tudják magukról, hogy magyarok, mert hiszen él még emlékezetükben "Nagy-Magyarország", ahol "tisztább a tanács" (beszéd), mint őnáluk.

A Szereth partján és mellékein laknak, s éjszaki és déli csángókra oszlanak.

Északi csángók