Tévhit az elképzelés, hogy a ma létező nyelvek számát pontosan meg lehet állapítani. Még a hozzávetőleges megállapítás is roppant ingatag.

Egyebek közt az is tanúsítja ezt, hogy mindkét fenti adatot tekintélyes, hitelt érdemlő tudományos művek vagy testületek nyilvánították ki, míg más tekintélyek ezektől eltérő, akár jóval szerényebb adatot közölnek és közöltek nemrégiben.

Egy intézmény például, amely a keresztény missziók tevékenységéhez kapcsolódik, nyilvántartja, mely nyelvekre fordították le a Bibliát, akár egészében, akár csak néhány részletében. 2009-ben ez a lista 2508 nyelvet mutatott. Ez fogható és megbízható adat, de azt még csak sejteni sem lehet, hogy hány nyelvhez nem juthattak el a keresztény missziók.

A legmagasabb számot ugyanabból az évből egy texasi nyelvtudományi intézet, az Ethnologue SIL tette közzé, eszerint a világon 6909 nyelv van, vagyis kicsi híján hétezer.

Az intézet kiváló szakembereket foglalkoztat nagy számban, de az előttük álló feladat roppant bonyolult, és a feltételeit igen nehéz pontosan megjelölni. A népszámlálás semmi ehhez képest, egy ember minden szempontból egy ember, és ha csak néhányan el nem rejtőznek valami okból, vagy csalárd módon többször nem számláltatják meg magukat, az eredményt hitelesnek tekinthetjük.

De hogy két vagy három vagy hat nyelv valóban különálló idióma, avagy csak egymásnak rokonai, kissé távol eső dialektusai, azt sokszor igen nehéz eldönteni a legelfogulatlanabb nyelvésznek is. 

Vegyünk elsőnek egy kis kelet-ázsiai államot, Pápua Új-Guineát, ahol 7 millió ember él, és összesen 832 különféle nyelvet beszélnek, vagyis az összes ma élő nyelvek 12 százalékát, ezek pedig 50 különféle nyelvcsaládba sorolhatók be. Ezt a tarkaságot valószínűleg az idézte elő, hogy a szárazföldet nagy és elágazó hegységek tagolják, és egyes kis népcsoportok szinte el vannak vágva a többitől, a környező szigetek nagy részének pedig szintén különálló nyelve alakult ki.

Hasonlóan kaotikus képet mutat Afrika számos régiója, vagy például a brazíliai őserdők hatalmas területe, ahol még mindig százszámra élnek apró, eldugott törzsek, olyanok, amelyeknek a nyelvéről alig tudni valamit.

***

Sokféle oka lehet, hogy a nyelv avagy dialektus kérdését nehéz eldönteni. Erre a közelünkben, Európában számos példát találhatunk.

A szerbhorvát nyelv sokáig elfogadott tudományos elnevezés volt, mert kétségtelen, hogy az egybefoglalt két nyelv csak dialektálisan különbözik egymástól, pontosabban a szerbet a horvát nyelv három dialektusának egyikével szinte azonosnak mondhatjuk. A csekélyke különbség történelmi és vallási eltérések miatt erősebb hangsúlyt kapott a századok során: az ortodox szerbet cirill betűkkel írják, a katolikus horvátokét pedig latinnal. Amióta Jugoszlávia szétesett, Szerbia és Horvátország önálló állam lett, és azóta itt is meg ott is minden erejükkel a szerb és horvát nyelv különbségét hangoztatják. A bosnyákok olyan nyugati szerbek, akik egy időben török uralom alá kerültek, és jórészt felvették a muszlim vallást, de ősi nyelvüket változatlanul beszélik. Hanem amióta Bosznia-Hercegovina állami önállóságot nyert, ott is kardoskodnak a külön bosanski nyelvük mellett. Így lehet három alig-dialektusból három önálló nyelvet csinálni.

Macedónia nyelve a bolgárnak nyilvánvalóan dialektusa csupán, és ezt a bolgárok így is tekintik; ám amióta a volt jugoszláv tagköztársaságból Macedónia önálló állam lett, nyelvüket „önállósították”, és amikor az elnök hivatalos látogatásra megy Szófiába, „macedón nyelvű tolmácsot” visz magával.

Az olasz nyelvet, annak standard változatát viszont egynek számítják hivatalosan. A félszigeten és a körzetébe tartozó három nagy szigeten (Szicília, Szardínia és Korzika) azonban mintegy húsz markánsan eltérő dialektust tartanak nyilván, amelyek mind a népi latinból származnak; ezek egyikéből, a toszkánból fejlődött ki a normanyelv, nálunk régi nevén talján. A Nyugat-római Birodalom bukása után úgy hozták a történelem fordulatai, hogy ennek a nagy területnek különböző darabjai koronként más és más állam, királyság vagy városállam részei voltak, ennél fogva a helyi dialektusok különböző mértékben megerősödtek, koronként önállósultak. Néhánynak, például a velenceinek külön helyesírása is volt. Az olyan északi tájnyelvek, mint a piemonti vagy a lombard, annyira különböznek sok délitől, mondjuk az apuliaitól vagy a szicíliaitól, hogy a kölcsönös megértésre nincs sok lehetőség. Szardínia szigetén éppenséggel három olyan dialektus van, amelyek nemhogy a többi régió nyelvétől ütnek el erősen, hanem szinte egymás számára is idegenek, és sok nyelvész valóban külön nyelvnek minősíti őket. Ha a történelem sok mindenben másként alakul, és Itáliában hat külön állam jön létre, akkor ma hat regionális nyelv szerepelne államnyelvként, mégpedig sokkal alaposabb okkal, mint a fentebb említett balkáni nyelvek esetében. Mert hogy ezek az itáliai dialektusok mennyire távol esnek egymástól, azt jól szemléltethetjük a Miatyánk kezdő sorainak bemutatásával. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen a földön is. Ha hallhatnánk a kiejtést is, még inkább éreznénk a nagy eltéréseket. 

• Olasz: Padre nostro che sei nei cieli, sia santificato il tuo Nome,venga il tuo Regno, sia fatta la tua Volontà, come in cielo così in terra.
• Szárd: Babu nostru sughale ses in chelus, santu siada su nomine tuo, bengiad su rennu tuo, faciadsi sa voluntade tua comenti in chelo et in sa terra.
• Korzikai : Patre Nostru chì sì in celu, ch'ellu sia santificatu u to nome; ch'ellu venga u to regnu, ch'ella sia fatta a to vuluntà, in terra cum'è in celu.
• Szicíliai: Patri nostru, ca siti nnô celu, Fussi santificatu lu nomu vostru, Vinissi lu regnu vostru, fussi faciuta la vostra Vuluntati, comu nnô celu, d'accussì nnâ terra.
• Venét: Pare Nostro che te si nei ciei sia santificà el to nome; vegna el to regno, sia fata ea to voeontà in tera così come in ciel.
• Nápolyi: Pate nuoste ca staje ncielo santificammo ’o nomme tujo faje, vení ’o regno tujo, sempe c’ ’a vuluntà tuja, accussí ncielo e nterra.

Ezek után lássuk ugyanezt az imaszöveget az olasztól jócskán távolabb eső, lényegében portugál (galego) dialektusban:

• Paire nosso que estás no ceu, santificao sia tei nome, veña a nós o teu reino, fágase tua vontade, assi na terra como no ceu.

Bizonyára olvasóim is úgy találják, hogy ez utóbbi sem esik távolabb az irodalmi olasztól, mint az öt bemutatott olasz regionális nyelv, tehát ha állami önállóságot kapott volna egy vagy több tartományuk, kiválóan önálló nyelvként működhetnének.

És valóban ez a legnagyobb bizonytalansági tényező a nyelvek számlálása során, és nem csak Európában. Gyakori, hogy az erősebb helyzetű nyelv azzal emeli jelentőségét, hogy eléggé önállósult rokonait csak dialektusoknak deklarálja, de még szokványosabb eset, hogy egymáshoz közel álló nyelvváltozatok, ugyancsak politikai vagy gazdasági okokból, önállósághoz szeretnének jutni, és kijelentik, hogy a rivális nyelveket egyáltalán nem értik, tehát ők egyedülálló nyelvek. Ezért egészen nagy területeken is ingatag lehet a nyilvántartott nyelvek száma, valószínűleg jóval nagyobb számot jelez a valóságosnál.

A következő nagy bizonytalansági tényező a nyelvek százainak, sőt ezreinek a veszélyeztetettsége. A gazdasági fejlődés és a városiasodás előrehaladása világszerte nem kedvez a változatosságnak. Egy nagyobb területen egy vagy néhány nyelv helyzete számottevően megerősödik, esetleg egy világnyelv tör az élre, az apróbbakat pedig ez nehéz helyzetbe hozza. A néhány ezer beszélővel bíró kis nyelveket a gyerekek már nem tanulják meg rendesen, vagy nem használják, és el is felejtik, az ő gyerekeik pedig már nem is fogják hallani senkitől. És az ilyen folyamatok főleg a világ távol eső, korábban civilizálatlan régióiban erősödnek meg, mint amilyen a fentebb említett Pápua Új-Guinea, ahol a legtöbb van a törpe nyelvekből.

Bár ez sajnálatos, mégis biztonsággal megjósolható, hogy az idő nem nekik dolgozik, két-három nemzedék alatt kivesznek, legfeljebb múzeumban lehet majd megőrizni őket hangfelvétellel és fonetizált szöveggel.

Tótfalusi István