Az írás eredeti megjelenési helye: Vasárnapi Újság, 1900, 47. évfolyam, 690-695.

A magyar olvasóközönség sokat hallott már a csángókról, amaz idegenbe szakadt magyarokról, akik hosszú idő óta élnek ott, de azért anyanyelvüket, ősi szokásaikat, nemzeti jellemvonásaikat annyira, amennyire megőrizték mind e mai napig.

A bukovinai csángók jobban megőrizhették nemzeti vonásaikat. Ők legfeljebb másfél száz esztendeje, hogy kikerültek hazánkból, a magyar határ közelében laknak, ugyanazon uralkodó alattvalói maradtak, s a politikai alakulás is könnyített sorsukon; mindazáltal az utóbbi években sokan visszatértek hazánkba. Egészen másképp van a voltaképpeni, az igazi csángók, a moldvaiak dolga.

Történetük a múlt homályába vész. Ők maguk sok helyen szittya ivadéknak mondják magukat, és ősükül Attilát emlegetik. Őutánuk több utazó is hun maradékoknak nevezte őket. De történeti adatok szerint csak annyit állíthatunk biztosan, hogy ezek a csángók magyar földről, talán a székelyek közül kerültek ki Moldvába.

Azok a magyar utazók, kik régebben írtak a csángókról, úgy mint Bandinus Marcus vizitator (1646—47), Zöld Péter (1770), Pater Gegő Elek (1838), Jerney János (1844--45.), Veszely, Imets és Kovács társaikkal (1870), és legutóbb Ballagi Aladár (1887) foglalkoztak történetükkel is, míg Szarvas Gábor (1873), Munkácsi és Kunos (1880) tisztán a szaknyelvészet szempontjából írtak a csángókról.

A moldvai csángóknak — kik mind katolikusok — története összefügg a moldvai misszionáriusok történetével, s a kutatásnak csakis ebben az irányban lehet helyes az útja.

A moldvai katolikus misszió 1252-ben kezdődött. Egy 1874-es moldvai kalendárium ismertetvén röviden a moldvai misszió múltját, történeti források alapján azt mondja egy helyen, hogy: "1370-ben Lajos, Magyarország királya, mikor néhány területet meghódított volt Keleten, több papot Moldvába küldött a katholikus vallás terjesztésére." Eszerint a moldvai csángók már több mint hét évszázada elszakadtak hazájuktól. Azóta átmentek tatár rabságon, oláh vajdák zsarnokságán, török rabigán, de nyelvüket, a legfőbbet, úgy-ahogy megőrizték, mint szintén a vallásukat is.

A múlt nyáron főkép nyelvészeti célokból kint jártam közöttük. Ebből az utamból szolgálok itt egy kis ismertetéssel.

*

A moldvai csángók tudják magukról, hogy magyarok, mert hiszen él még emlékezetükben "Nagy-Magyarország", ahol "tisztább a tanács" (beszéd), mint őnáluk.

A Szereth partján és mellékein laknak, s éjszaki és déli csángókra oszlanak.

Északi csángók

A déliek Bakau nevű román kerületi székvárostól délre laknak. Ezek között találhatjuk a legnépesebb és legtisztább csángó falvakat.

A mint az ember Bakauból délre elindul, a Szereth partján, sorra éri Lúzi Kalugara, Bogdánfalva, Nagypatak, Forrófalva, Klézse magyar falvakat, a Szereth jobb partján, a túlsón: Valeni, s messze délen Ad Jud-dal szemben Ploskucén falukat. Ezek a nagyobbak s azok, amelyekben az összes lakosság magyar. Rendszerint három ember van ezekben a falvakban, aki nem tud magyarul: a pap (többnyire német vagy olasz misszionárius barát; a világi papok csak most kezdenek tért foglalni, s ezek tanulgatnak is magyarul), a jegyző és a tanító. Amikor a gyermek az iskolába kerül, alig tud egy hangot oláhul, mikor pedig kikerül, már szavainak egyharmada oláh.

A falvak szép fekvésűek. Egy sem a völgy fenekén épült, mert a Szereth termékeny lapályát termőföldnek használják mindenütt. A falvakat a hegyoldalakban építették úgy, hogy a vasútról, amelynek állomása van Forrófalva és Bogdánfalva mellett, csaknem mindet látni lehet. Csak egyet nem, azt, amelyik túl van a hegyeken, egy eldugott völgyben, és a melyiket idehaza a legjobban ismernek. Klézsét értem, a melyet annyira híressé tett szerencsétlenül járt, csángó születésű régi papja, Petrás Incze János, vagy ahogy a nép ismerte és emlékszik rá: páter János, a ki Rokonföldi név alatt írogatott a "Magyar Nyelvőr"-be. Ő maga gyakran eljárt hozzánk, az Akadémiával érintkezésben állott, sőt egy könyvecskét is írt a csángókról feleletül azokra a kérdésekre, amelyeket régebben Döbrentey Gábor tett közzé.

Petrás Incze János negyven esztendeig volt pap Klézsén, mígnem 1886 szept. 6-án a még életerős aggastyán rablógyilkosoknak esett áldozatul. Megöletésének körülményeit nem derítette ki az akkori román hatóság. Annyi bizonyos, hogy saját szobájában támadtak rá, a klézsei paplak ama kis, hosszúkás szobájában, amelynek egyetlen ablaka az épület mellett való kamarára szolgál. Amikor Neumann, a bogdánfalvi pap megtudta az esetet, gyalog sietett át székhelyéről a szerencsétlen pap lakására, ahol borzasztó látvány tárult elébe.

Véres fejjel, sárga arccal, de egyenes fejtartással sétált a szobában a szálas termetű Petrás. Neumannt nagyon szerette Petrás, és bár megismerte gyilkosait hangjukról, nevüket nem akarta neki sem megmondani. Vagy két havi szenvedés után titkát magával vitte a klézsei temető kicsiny kápolnájába, a melyben örök álmát alussza.

Fakereszt van a földbe állítva azon a helyen, ahol nyugszik, s ez van rávésve primitív alakú betűkkel:

"Tisztelendő Pater Petrás János klézsei megyének 45 esztendős lelki pásztora itt fekszik. Kimúlt ez világból a rablók keze által életének 75. esztendejébe, papságának 50. esztendejében, szeptember 6. napján, Anno 1886." (Egy kis hiba van a feliratban, mert csak 42 évig volt Klézsében ; 3-ig Pusztinában lelkészkedett).

Vagy hat német és olasz pap megpróbálkozott Klézsével, e leggyengébb moldvai parókiával, de egy sem boldogult Petrás után; oda magyar ember kellett.

Most is magyar pap végzi ott nehéz, kettős misszióját. Méltó arra, hogy megemlítsük s arcmását megismertessük, mert e magyar eredetű és érzelmű pap az idegenben élő magyarok támasza, tanácsadója, mindene.

Kárpáti Graczián javakorban levő férfi. 1853-ban született Nagybányán. Ott és Nagyváradon tanult, 1878-ban lépett be a minoritákhoz, s 1881-ben szentelték fel. Szilágysomlyói, nagybányai és aradi tanárkodása után 1889-ben egri tanulmányi felügyelő lett, azután aradi hitoktató; 1894-ben pápai küldéssel Klézsébe ment misszionáriusnak.

Ő az egyetlen magyar pap a csángóknál. A többire sem lehet panaszunk, mert jó papok s idegen létükre is hívei a magyar nyelvnek, amennyire tehetik.

Bizony szükség is van erre, mert a mi csángóink sok olyat eltanultak szomszédaiktól, a mit nem kellett volna.

Az, hogy ruhájuk oláhos, még nem nagy hiba, viseletük különben mégis eltér az oláhokétól annyira, hogy nem lehet őket egymással összetéveszteni. A férfiak vállán elomló hosszú haj, a gagya (gatya), a széles öv, vagy az asszonyok katrincája (a szoknya helyett használt ruhadarab, amelyet egyszerűen derekuk köré csavarnak és kötnek), a szoknya, ahogy a daróc téli kabátot nevezik oláhosan, még nem bántana bennünket. De ezek alatt az idegen ruhák alatt a test sem olyan igazán magyar már.

A csángók mind jómódú emberek. Még a legszegényebbet sem nevezhetjük igazán szegénynek, mert annak is terem annyi szőlője (ez a fő jövedelmi cikk délen), hogy nem jár koldulni. Nincsen csángó koldus. Jómóduk folytán nem szorultak a kukoricára, és mamaliga nélkül mégis szomorú az életük.

Nagyobb baj, hogy erkölcseik is oda simultak az oláh erkölcsökhöz.

Nagy, szálas, izmos embereknek véltem őket, és csenevész, vézna, sokszor alacsony legényeket találtam (persze van kivétel), akik már 18 éves korukban házasodnak. A legények kalapjukon gyöngysorokat viselnek: géjtán-1. Amelyik legénynek géjtánja van, az annak a jele, hogy van szeretője, mert a legény maga nem vásárol gejtánt. Ha van a kalapján, azt a szeretőjétől kapta. Némelyik aztán annyit felrak belőle néhol széles karimájú s néhol félcilinder alakú kalapjára, hogy kilószámra mérhetjük a terhet, amely így a fejét nyomja. A leányok tizennégy éves korukban pirulás nélkül nevezik meg szeretőjüket.

Fiatal csángó házaspár

A csángók házai nem oly tiszták, mint a mi alföldi magyar népünk házai, a vendégszeretetük azonban tiszta magyar.

Eleinte bizalmatlanul fogadják az idegent. De amikor egy kicsit elbeszélgettem velük, olyan figyelmesen hallgattak, úgy körülvettek, kérdezgettek, hogy milyen az élet odaát Nagy-Magyarországban, sok-e ott is az adó, igaz-e, hogy a németnek meg a magyarnak egy a császára, hogy bizony beleizzadtam a feleletekbe. Hoztak fel bort, mert vizet — mint mondták — Moldvában rendszerint csak a halak isznak, meg az oláhok, akiket ők nemigen szeretnek.

A csángók munkája híres Moldvában. Maga a bakaui prefektus mondta nekem, hogy az "ungur"-ok a legjobb napszámosok, és hogy a bojár földesurak őket szeretik legjobban.

Akinek a saját fekvősége engedi, szívesen elmegy napszámba. Mert náluk nem szégyen a munka. Fodor Márton például Nagypatakon százezrek ura, s azért mégis mamaligát eszik és kapál. Legfeljebb a felesége nem dolgozik, ami megint ritkaság, mert még a jobb módúak is beleteszik a gyermeket egy tekenőbe, és hajnaltól késő estig odakint kapálnak, munkálnak az "ember"-ük mellett. Náluk a férj "ember", az asszony nem ember, csak "nép" vagy "fehérnép", aki az urát magázza, holott az ura őt tegezi. A templomban elöl ülnek padokon a férfiak, és hátul guggolnak az asszonyok.

Fodor Márton nagypataki gazda

De azért bizony-bizony nagyon sok porcikájukban oláhok a mi moldvai csángóink. Költészetük, ami van, már csaknem teljesen oláh, és csak nagy nehezen, hosszas kérés és rimánkodás után mondtak el egy pár igazi csángó dalt és néhány székelyes nótát. No meg vasárnaponként tánc közben is magyarul kurjongatnak rímpárokat, de ezekről jó lesz hallgatni.

Sokszor, mikor magyarul énekelnek, már csak dúdolgatnak, de a dal szövegét nem értik.

Bogdánfalván például vasárnapi napon voltam, és ott dalolt nekem egy pár leány nótákat.

Dallamuk nem volt felvételre érdemes. Vagy oláh dallam volt, vagy ettől csak kicsit különböző, széles hullámokból álló olyan melódia, a milyen a sokat szenvedett, leigázott népeknél gyakori szokott lenni.

Egyszerre csak hallom ezt a strófát:

Csivófából csinátasson koporsót,
Arany szegvel írja rívá a jajszót.
Édes anyám "kosutcucár" nem leszek.
A csákómba kakastollat nem teszek.

Kérdeztem tőlük, mi az a "kosutcucár", s nem tudták.

— Az ének így ménén. — Evvel magyarázták. Ki tudja, majd száz esztendő múlva micsoda csodabogár lesz a Kossuth-huszárból ?

Már ez az ének se csángó, aminthogy délen a nyelvükben is több a székely sajátság, mint a csángó. Odalent sokat érintkeznek székelyekkel; talán maguk se nagyon régen kerültek ki a Székelyföldről; bár találtam Forrófalván egy mondát, amely "Estyéfán" vajdáig viszi fel a forrófalvi csángók eredetét, s ezen a vajdán azt a Stefant kell értenünk, a ki a XV. században uralkodott (1457—1504).

*

Túl a Szerethen is sok a csángó. Csakhogy az utazónak lépten-nyomon ügyelnie kell arra, hogy valamiképpen a székelyeket össze ne tévessze a csángókkal.

Alig van csángó falu, amelyikben ne volna egy-két vagy több székely család. Ha más nem, legalább a kántor magyarföldi. A kántorok mindenütt magyarok, mert még ahol a legtöbb tért hódított is az oláh nyelv, az isteni tiszteletben még ott is magyarul morzsolják le a Miatyánkot és az Üdvözlégyet.

Túl a Szeretben is sok a keverék lakosságú falu, de ezek közt van egy pár tiszta is, mint amilyen pl. Valeni, vagy délen Ploskucén, a melyeknek lakossága jórészt északról, különösen Szabófalváról telepedett ide.

Szabófalva, az északi csángók fő helye, Romántól, a románi kerület székvárosától éjszaknyugatra fekszik a Szereth jobb partján. Legnagyobb csángó helység: 3400 magyar lélek lakik benne. Papjuk olasz ember, aki most épített nekik szép kőtemplomot. De ez a 3400 lélek már csak félig magyar.

Ruházatuk még inkább odasimult az olhokéhoz, mint odalent. Talán az a legfőbb különbség az oláh és a szabófalvi csángó közt, hogy ennél soha sem hiányzik az ing keskeny gallérjáról a veres hímzés, míg ezt az oláhok nemigen alkalmazzák. A könnyű libegő, rikító selyemnyakkendő pedig a déli csángóktól különbözteti meg az északiakat.

Az a család, amelynek fényképét ide mellékelem, az első család Szabófalván. A Rab-ok famíliája ez. Gazdag és értelmes család, amelynek egy tagja, Rab Márton, képviselőjelölt is volt itt, de megbukott. Veleszületett hibája volt az, hogy "ungur" (magyar), mégpedig "katholik".

Ezek a csángók itt már nem bortermesztők. Szép sík az egész határuk; olyan a földjük, mint a mi nagy Alföldünké, ahol ez a legtermékenyebb. Megterem rajta minden. Mintha ezek az északi csángók már annak idején olyan ravaszok lettek volna, hogy kiválasztották még Moldvában is a legtermékenyebb vidéket. A Moldva és a Szereth folyók között vannak ezek a falvak.

Szabófalva körül több tiszta magyar csángó falu is van, olyan helység pedig az egész kerületben, talán egész Moldvában sincs, ahol ne járna a magyar szó, kisebb-nagyobb mértékben.

De az oláh hatás mégis e vidéken nyilvánul a legmegdöbbentőbb módon. Egész falvakra akadhatunk, amelyek a köztudat szerint magyar eredetűek, hiszen katolikusok, és mégis egy szót sem tudnak magyarul, de azért mindig akad köztük egy-egy bevándorlott vagy bennszülött öreg, akivel beszélhet az utazó magyarul. Különben Szabófalvába is beleesett már a féreg. Van egy része, amelynek külön neve van: Likoseni. Ott már nem sokat tudnak magyarul. Amit pedig tudnak, az nagyon furcsa magyarság. Nem azért furcsa és gyarló, mert nagyon dialektikus a beszédük, hanem mert rengeteg benne az oláh elem. Beszéd közben minden harmadik szavuk oláh.

Az első nap, hogy megérkeztem a faluba, beszéltem egy bennszülött csángóval. Eleinte csak bólintott, rázta a fejét, mintha nem értette volna beszédemet. Türelmetlenül kérdeztem:

— Vajon tud-e hát magyarul?

—Da-da! — Ez volt a válasza. Értett magyarul, tudott is, de már még az igenlő szót is az oláhból kölcsönözte.

Nyelvüknek igen sok dialektikus sajátsága van, a melyeknek egy része a régi időből maradt meg, s egyezik nyelvemlékeink némely tulajdonságaival; másik része oláh hatás szülötte, a harmadik pedig székely eredetű.

Itt csak egy pár érdekesebb sajátságot említek fel.

Minden s helyett sz-féle hangot ejtenek, s a cs helyett c-t. Tehát felnőtt emberek így beszélnek : Dicértesszék a Jézusz Krisztusz. Sőt a zsidóra is azt mondják: zidó.

A magánhangzókat gyakran egy fokkal zártabban ejtik, mint mi. A Rabok azt mondják magukra, hogy ők: Robok, ellenkezőleg, mint az erdélyi magyar, aki inkább így ejtené: Rabak.

Többnyire gyorsan beszélnek, de azért hangsúlyozásuk általában magyar. Aki nincs szokva beszédjükhöz, bajosan érti meg őket, így voltam velük eleinte én is. Szabófalvi házigazdám, Martinás Antal, művelt csángó, aki az ezredévi kiállításon is járt Budapesten. Különösen az Andrássy út tetszett neki, meg az "öreg" Buda. Őt is csak azért értettem eleinte olyan könnyen, mert — úgymond — lopott idefent egy pár szót, mikor itt járt "Pest-Budán".

A klézsei kántor és felesége

Iskoláik a csángóknak eddigelé egyáltalában nem voltak. Most építgetnek, Klézsén Kárpáti páter csinált. Az oláh kormány természetesen nem magyar iskolákat állít. A gyermekek oláh iskolában tanulnak, s felnőve oláh katonák lesznek, ahol sokat megsimogatja hátukat a puskatus, ha nem értik meg a kommandót. De azért nem vágynak el mihozzánk.

A csángók lassan-lassan teljesen elfelejtik nyelvünket. Sok idő beletelhetik ugyan, de végre is csak az oláhban fönnmaradó sok magyar vendégszó fogja hirdetni a moldvai csángók emlékét. Ezek a kölcsönszók lesznek a mi — most még 20.000 főnyi — csángóink fejfái.

Rubinyi Mózes