Azt tapasztaltam, hogy a laikusokat, vagyis a nyelvekhez hivatásból nem értő nagyközönséget élénken érdekli a Mennyi Birodalom nyelve bizonyos vonásai miatt, úgy is mondhatnám, hogy némi titokzatosság övezi. Mi tagadás, a kínai valóban méltó a kiemelt figyelmünkre, és ha itt csak a címben említett tárgykörökből szerzünk néhány fontos ismeretet, akkor járulékos haszonként más nyelvekről is megtudunk egy-két érdekes dolgot.

Akik a címben szereplő első állítást kockáztatják meg, ilyen formában tévhitet fogalmaznak meg. Egy kis csevegés után kiderül, hogyan értik ezt: úgy, hogy nincsen olyan nyelvtana a kínainak, mint mondjuk az ismert európai nyelveknek: se ragozások, se szófajok, se toldalékok, csak csupa különálló szó, leginkább egytagúak.

Nos, mi tagadás, a kínai valóban nem olyan.

Nem ragozó, mint a finnugor vagy a törökségi nyelvek: ezekben a szavak tövekből és a hozzájuk illesztett, jól elkülöníthető ragokból és más toldalékokból állnak. Nem flektáló, más néven hajlítgató, mint az indoeurópai nyelvek, amelyek szintén használnak ragokat, de kissé más funkcióban, és ahol nagy szerepet játszik a szótő magánhangzóinak a váltakozása.

Nem, a kínai a harmadik legfontosabb nyelvtípust, az izolálót, vagyis elszigetelőt képviseli. Az ilyen nyelvekben az egyes szavak szerepét és szófaját a mondatban elfoglalt helyük, tehát a szórend határozza meg, a jelentést pedig zenei elemek befolyásolják.

Nihon soki

A kínaiban minden szó egy szótagos, az írása pedig képírás, egy szóra néha több írásjel is esik. A többi izoláló, azaz elszigetelő nyelvek, mint például a tibeti, a burmai, thai, laoszi és vietnámi, több szótagú szavakat is használnak, és többféle betűírás ismeretes közöttük.

(Van egyébként még egy negyedik, igen ritka nyelvtípus, amit bekebelezőnek vagy inkorporálónak nevezünk, ezekre a nyelvi elemekből bonyolultan felépített hosszú mondatszavak jellemzőek. Ilyen az eszkimó, valamint több észak-amerikai indián nyelv.)

Nincs itt hely és alkalom, hogy a kínai nyelv rejtelmeibe behatoljunk. Itt csak egy kis szórakoztató példával szeretném szemléltetni, hogyan képes egy elszigetelő nyelv hagyományos „nyelvtan” nélkül is, merőben szórendi eszközökkel kifejezni a különböző jelentéseket.

A nyelvtan szót azért tettem idézőjelbe, mert az, amit a fentebb említettek hiányolnak a kínaiból, voltaképpen annak egyik ágával, az alaktannal (tudományos nyelven a morfológiával) azonos; a nyelvtan nagyon sok más nyelvi eszközt is magába foglal, amivel a nyelv a célját elérheti. Így tehát a szórendet is.

A példámat, hogy minél többen megértsék, az angol nyelvből veszem.

– De hisz az angol nem elszigetelő nyelv! – kiálthat fel meglepett olvasóm.

Valóban nem az, de kevés az olyan nyelv, amely színtiszta példája volna egyik vagy másik típusnak. A mi ragozó nyelvünkben is vannak példák a flektálásra egyes szótövek váltakozásában (tó-tavak, alszik-alvó, jön-jövő).

Az angol éppen azáltal, hogy szinte teljesen leépítette a ragozási rendszerét, eltávolodott némileg az indoeurópai nyelvek alapszerkezetétől, és a csökkentett alaktan funkcióinak egy részét a szórendre ruházta át, tehát kialakult benne az elszigetelő rendszernek egy neme.

 És most lássuk a példát.

The boy I see gave the girl a book. ’A fiú, akit látok, adott a lánynak egy könyvet.’

Elég egyszerű, iskolás kis mondat. De most kezdjük cserélgetni a szavak helyét, és lássuk, hány eltérő értelmű mondatot tudunk még előállítani ezen az úton.

I see the boy give the girl a book. ’Látom, hogy a fiú ad a lánynak egy könyvet.’

I see the book the girl gave to the boy. ’Látom a könyvet, amelyet a lány a fiúnak adott’

The girl gave the boy the book I see. ’A lány a fiúnak adta a könyvet, amelyet látok.

The girl I see gave the boy a book. ’A lány, akit látok, a fiúnak adta a könyvet.’

Give the book to the girl I see! ’Add a könyvet a lánynak, akit látok!’

Egy helyett immár hat mondatunk van ugyanabból a szóanyagból!

Ha nem tudok jól angolul, csak tátom a számat, miről van itt szó:

’A fiú én lát ad lány könyv. Én lát fiú ad könyv lány. A fiú adott lány könyv én lát.’ És így tovább. De ismerem az angol szórend rejtett szabályait, és így tökéletesen azt értettem, amit a mondatok írója közölni akart velem.

Igaz, hogy megmaradt a flektálásnak egy morzsája, a give és a gave a tőmagánhangzó váltakozása révén jelezte az eltérő igeidőt, de ezzel a kis mutatóval talán sikerült jeleznem, hogy a nyelvnek hatásos kifejezőeszközei vannak az alaktanon kívül is.

***

Köztudomású, hogy a kínait egy sajátos, bonyolult írásmóddal rögzítik, amely eredete szerint képírás, és 412 elemi jelből épül fel. Ezeket nem lehet betűnek nevezni, mert semmi közük a kiejtéshez. Mindegyik egy-egy eszmét, fogalmat vagy valós dolgot jelenít meg, néha ezt is meg azt is együtt. Mindez annyira stilizálva van, hogy a „kép” már csak igen nehezen ismerhető fel a piktogramon – így hívják a képírás elemi jeleit. A valóságos szót két, néha három jel kapcsolata fejezi ki, gyakran bonyolult gondolattársítás révén. A ’tűz’ + ’szekér’ = ’vonat’ persze kézenfekvő, a ’kicsi’+ ’szív’ = ’fél, félelem’ sem áll messze a mi felfogásunktól, de már a ’kéz’ + ’dárda’ = ’én’ szemléleti hátterét nehéz megsejteni – állítólag a fegyverével harcra kész férfit tölti el így az Én büszke tudata. Az elemi jelek két-nyolc kis ecsetvonásból állnak, három jel egybekapcsolása, pontosabban egymásba komponálása tizenöt, sőt annál is több vonásból állhat össze, miközben az egész együtt egyetlen egytagú szót képvisel, esetleg egyetlen magánhangzót. Nem csak egy idegen riadhat meg ezek miatt attól, hogy kínaiul tanuljon. Gondoljunk arra a milliárdnál több gyerekre, aki négyéves korára már tökéletesen beszéli anyanyelvét, és azután öt-hat évet kell eltölteni az iskolában azzal, hogy valamilyen elfogadható szinten írni és olvasni tudja a nyelvet!

A 'sár' jelentésű írásjegyet a 'víz' jelentésű írásjegy első elemének és a 'talaj' jelentésű második írásjegynek összevonásával hozták létre (Wikipédia)

Nem lehet csodálni, hogy sokan értetlenül állnak a jelenség előtt: miért nem jutott már régen eszébe a kínaiaknak, hogy áttérjenek egy ilyen elképesztően bonyolult rendszerről az akusztikus írásra?

Először is azért nem, mert nagy erő a hagyomány, a több ezer éves megszokás. A kínai képírás az emberi kultúrának egyik legcsodálatosabb alkotása. A nyelv szellemének megfelel, azon kívül szép is, szemet gyönyörködtető. Ezen felül költői, képzeletmozgató, az agyat pedig olyan tevékenységre kényszeríti a megismerése, amely a szellemi fejlődés más területein bizonyára meglepő előnyt ad a kínaiaknak.

piang – „egy tésztaféle étel Senhszi tartományban” (Wikipédia)

A képírást mindezeken túl azonban egy nagyon egyszerű gyakorlati tény tartja életben: a kínai nyelvnek féltucatnyi nagy dialektusa van (egyenként 50–70 millió beszélővel a standard változat, a pekingi „mandarin” nyelv mellett, amelyek a pekingiek és egymás számára is szinte teljesen érthetetlenek). Vagyis Kínában az írás tartja fenn a birodalmi vagy állami egységet, mert azt mindenütt egyformán tanulják, és semmi köze a hangzó nyelvhez.

Valójában a kínai írást olyan is megtanulhatja, akinek fogalma sincs róla, hogyan hangzik. A Távol-Keleten a kínai írás kereskedelmi szinten hatalmas területen számított nemzetközi nyelvnek, az árucikkek feliratát, a hirdetéseket mindenki értette. Akár egyszerűbb szerződéseket is köthetett kínai írással két olyan fél, akik sem egymás nyelvén, sem kínaiul nem tudtak. Olyan ez, mint mondjuk egy matematikai levezetés vagy egy kémiai folyamat leírása az egyezményes jelekkel és az arabs számokkal: ugyanúgy megértik a világ bármelyik pontján, legfeljebb a felolvasása különbözik az egyes nyelvek szerint.

Tótfalusi István