Az idegen tulajdonnevek és szavak kiejtése természetesen csak olyan nyelv esetében gond a magyarnak, amelyeket latin betűkkel írnak. Az Akadémia helyesírási szabályzata szerint minden más nyelv esetében a kiejtés szerint kell írnunk a megfelelő magyar betűkkel.

Az előbbi esetben kétféle mód van melléfognunk. Az egyik a betűejtés, amikor nem vagyunk tekintettel rá, hogy az idegen nyelvekben egy-egy betű vagy betűkapcsolat más hangot (hangokat) jelölhet, mint a magyarban. Ez a gyakoribb eset, a kevésbé műveltek, legalábbis az adott idegen nyelvhez nem értők jellegzetes hibája. A másik véglet a finomkodás, amikor az idegen név vagy szó eredeti kiejtését mértéken túl erőszakoljuk.

A helyes középút: az idegen ejtést igyekszünk követni, de csakis magyar beszédhangokkal; a nyelvünkben nem létező magán- és mássalhangzókat a hozzájuk legközelebb állókkal kell helyettesítenünk. Lehetőleg úgy, hogy az adott név vagy szó fontos jellemzői, elsősorban is a szótagszáma ne változzék.

A forgalomban lévő szótárak és lexikonok kiejtési útmutatói egy másfajta szemléletről tanúskodnak, amely így summázható: az adott idegen szó kiejtésekor a lehető legtökéletesebben utánoznunk kell az illető nyelvben szokásos hangzást.

Féligazsággal van dolgunk. Ha angol (francia, norvég, litván) társalgást folytatunk, valóban a lehető legangolosabban (legfranciásabban stb.) kell kiejtenünk az illető szót vagy nevet. Ám ha magyar emberrel magyarul beszélünk, az idegen hangkészlettel és idegen hanghordozással kiejtett név csúnyán ki fog ütni a beszédünkből!

No persze valóban törekednünk kell rá, hogy a hangoztatott idegen név hasonlítson az eredetihez, de – ismétlem – csak olyan mértékben, ahogy az nyelvünk természetes beszédhangjaival megközelíthető! Eddig a határig azonban igenis illendő elmennünk, ne elégedjünk meg pl. a megszokott slampos sekszpir ejtéssel, ha egyszer, a nagy angol drámaírót említve, erőlködés nélkül ki tudjuk mondani az angolhoz sokkal közelebb álló séjkszpírt is!

Sekszpir vagy séjkszpír?

A „hűség” túlhajszolásának példája az az általános rossz szokás, hogy a kiejtési útmutatások azt a rövid á-féle hangot erőltetik, amely a magyarban nem, az idegen nyelvek többségében viszont használatos. Így a Lamarck, Calatrava és Guadalajara nevek ejtésére többnyire ily tanácsokat olvasunk: [lámárk, kálátrává, gvádáláhárá]. Képzeljük csak el, hogy valaki szót fogad a bölcs tanácsoknak, és valóban ilyen nevetségesen kántálja végig a két, négy, sőt öt szótagot! A hangszínben adódó csekélyke nyereségért nagy árat fizet a szótagok képtelen túlnyújtásával! Ráadásul ez a nyereség is ugyancsak vitatható. Ha sikerül is a hang rövid képzésére utasítást adni (pl. ha az á ékezete helyébe pontot teszünk), illetve a hangot röviden képezni, akkor is fölösleges volt a nagy erőfeszítés. Nyelvünktől idegen hangot ugyanis kár erőltetnünk, az eredmény természetellenes lesz, árisztokrátikus áffektálásnak fog hatni csupán.

A legtöbb kiejtési útmutató fontosnak tartja a magyartól eltérő hangsúly jelölését. Márpedig ez fölösleges, sőt helytelen, mert ha egy idegen név vagy szó a mi nyelvi környezetünkbe kerül, ahol a nyomaték mindig az első szótagon van, ehhez a szabályhoz kell alkalmazkodnia! Mégpedig nem holmi magyaros kivagyiságra való tekintettel, hanem egyszerűen azért, mert magyar nyelven a hallgató számára a hangsúly jelzi, hogy új szó kezdődik! Ha valaki orosz módra hangsúlyozza Puskin ismert hősének nevét, a hallgató azt hiheti, hogy Lenszkij a párbajt a Nyegin ellenében vívta; Monteverdi nevét olaszosan hangsúlyozva olyan félreértésre is adhatunk okot, hogy itt Giuseppe Verdi névrokonáról, Monte Verdiről van szó. Ezt a vétséget egyébként, az idegenes hangsúlyozást leginkább olasz nevek kapcsán szokták elkövetni rádió- és tévébemondóink, amikor például zeneművek olasz szerzőit és előadóit konferálják. Már csak azért is veszélyes ez a mutatvány, mert az olasz nevek nem mindig az utolsó előtti szótagon hangsúlyosak, ahogy a közkeletű vélekedés tartja.

Lenszkij nem a Nyegin ellenében vívta a párbajt!

Az alábbiakban néhány számunkra is fontos nyelvvel kapcsolatban említem meg a gyakoribb kiejtési (és írásmódbeli) gondokat.

Közismert tény, hogy az angol nyelvnek igen kevés olyan beszédhangja van, amely pontosan megfelelne valamely magyar hangnak. Kétségtelenül itt a legnehezebb meglelni a hanghelyettesítést, amely megmarad azon a kívánatos középúton. Itt a legnagyobb a veszélye, hogy az eredetihez való hűség túlhajszolásával torzításhoz jutunk.

A következő példám az állatorvosi ló nyelvi megfelelője lesz az angol nevek magyar kiejtése körüli bajok szemléltetésére.

A neves amerikai drámaíró, Arthur Miller nevét a közkeletű lexikonok szerint így kell ejteni: [áször milör], de még olyat is láttam, hogy [ászö milö]!

Itt rögtön három, sőt négy makacs tévedés nyilvánul meg.

Az első és a legszembetűnőbb, hogy a th zöngétlen hangját, amely pl. a thank, three angol szavakban szerepel, a legjobb magyarul [sz]-nek ejteni. Pedig ez az alma messze esett a fájától. Az angol nyelvnek több dialektusa is van, ahol a th t-nek vagy hehezetes t-nek hangzik, de olyan, ahol sz-nek, nincs egyetlenegy sem. Ezért jobb magyarul is t vagy (kissé hehezett th) hanggal visszaadni.

A következő félreértés, hogy mássalhangzó előtt és szó végén az r az angolban néma. Pedig ez így nem pontos. Az r a brit angolban valóban nem perdül ilyen helyzetben, de a nyelv megközelíti a kiejtés helyzetét, és ez hallható a beszédben is. Arról nem is szólva, hogy az amerikai angol igencsak vígan ropogtatja azokat az r-eket!

Harmadszor nem igaz, hogy az angol nyelv úgynevezett sorvadó magánhangzója, amely a hangsúlytalan szótagokban lép fel, a magyar ö hangnak felel meg. Egyik magyar magánhangzóval sem azonos, ezért a legokosabb, ha azt a magánhangzót ejtjük ki helyette, amely az adott helyzetben „elsorvadt”. (Azaz a Pampers nem [pempőrz], hanem [pemperz]).

Végül: elvben igaz, hogy az angolok a hosszú mássalhangzókat leginkább röviden ejtik, de ez is, hogy úgy mondjam, az ő „nyelvi belügyük”, nem szükséges követnünk őket akkor, ha emiatt a hangzó forma messze esik a jól ismert írásképtől.

Az [ászö milö] révén sikerült tehát olyan hangzást előállítanunk, amely az eredeti angollal egyáltalán nem azonos (egyetlen brit vagy amerikai sem értené meg ebből, hogy kiről beszélünk), s közben mit nyertünk vele? A magyar ember, aki ezt hallja, még véletlenül sem fogja felismerni azt a nevet, amelyet írásban jól ismer.

Tehát: ejtsük csak így: [artur miller], esetleg, a hosszú magánhangzót jelezve: [ártur miller]!

Nem [ászö milö], hanem [artur miller]!

Más.

A rövid nyílt o (pl. a John Fox névben) nem áll olyan messze a magyar rövid o-tól, hogy érdemes lenne a-val ejteni, ahogy a kiejtési útmutatók általában ajánlják, tehát [dzson, fox], nem pedig [dzsan, fax].

Nem kell a hangsúlytalan szótagok eltűnő magánhangzóját magyarul is elnyelnünk pl. a Dickens, Jackson, Brighton nevekben [diknsz, dzsekszn, brájtn] módra, nyugodtan ejthetjük így: [dikensz] (sőt [dikkensz]), [dzsekszon, brájton].

Végül ügyelni kell arra, hogy a tudni vélt kiejtési szabályok alól mindig vannak kivételek, Roosevelt elnök neve pl. nem [rúzvelt], ahogy majdnem mindenki mondja nálunk, hanem [rózevelt], a Worcester-mártás ejtése [vuszter], a londoni Grosvenor Street pedig [grovnor].

Nem [rúzvelt], hanem [rózevelt]!

A francia hangrendszere nem tér el túlzottan a miénktől; az egyetlen fontos kivétel az orrhangúság. Az orrhangú magánhangzók helyett az írásképben lévő n vagy m betűt ejtjük ki, pl. Toulon, Amboise [tulon, amboáz]. Ám kerüljük mindenképp a volt francia pénznem, a frank [fran] ejtését, amely a szinkronizált filmek szövegében kapott lábra, s mára már széltében elterjedt. Ez éppoly affektálás, mintha utazásunkhoz markot, paundot, dalört vagy korunát akarnánk kiváltani.

A német kiejtésével kevés a gond, csak azt nem veszik figyelembe gyakran a rádió bemondói, hogy a hangsúlyos nyílt szótag magánhangzója rendszerint hosszú. A Peter, Felix, Adam, Schubert, Telemann, Bamert neveket többnyire úgy mondják ki, ahogy le van írva, holott így kellene: [péter, félix, ádam, súbert, téleman, bámert].

Az olasz hangsúlyviszonyairól már esett szó. Ügyelnünk kell a zenei tempójelzésekre, a crescendót például nem mindenki ejti helyesen, így: [kressendó].

Fontos tudni, hogy magánhangzók előtt az i nem alkot külön szótagot, hanem j-ként ejtendő: piazza [pjacca] vagy [pjaddza], Pietro [pjetro], chianti [kjanti], chiostro [kjosztro], Chioggia [kjoddzsa], Fiori [fjóri], chiesa [kjéza], Bianca [bjanka].

Gyakori ejtési hiba, főleg filmek szinkronszövegében, hogy a gui- szótag u-ját külön szótagként ejtik, pl. Guidót így: [guídó], holott ez a hang úgynevezett félhangzó (az angol w hangjához hasonló), tehát magyarul v-nek ejtendő: [gvídó]; persze az sem vigasz, ha „franciásan” ejtik: [gidó]. A gue- szótagot inkább az fenyegeti, hogy a szóban forgó hangot elhagyják, és például a középkori pápapártiak, a guelfek nevét [gelf]-nek ejtik, holott ide is a fenti szabály érvényes: [gvelf].

Éppen ellentétes a szokás a spanyolban. Itt a gu- mindig puszta g-nek hangzik e és i előtt. Hányszor halljuk a Miguelt betű szerint ejtve a helyes [migel] helyett! A ll kettős betű ejtése [lj], pl. Sevilla, Lloret [szevilja, ljoret]. Ügyelni kell arra is, hogy a magánhangzók ékezete nem a hosszúságot jelöli, hanem az alapszabálytól eltérő hangsúlyt, tehát nem kell figyelembe vennünk a kiejtésnél: López, Plácido, Málaga, Guillén [lopesz, plaszidó, malaga, giljen].

A környező országok nyelvei közül a lengyel okozza nekünk a legtöbb gondot, mert sok benne a mi nyelvünkben ismeretlen beszédhang, és a helyesírása tucatnyi mellékjeles betűt alkalmaz. A kiejtés sok bonyolult szabálya helyett álljon itt csupán négy ismert lengyel név, amely ritkán hangzik el nálunk korrektül kimondva: Warszawa, volt autómárka [varsava]; Wałęsa, néhai államférfi [valensza]; Kosciuszko, szabadsághős, akiről Budán utca van elnevezve [koscsuskó]; Sienkiewicz, Nobel-díjas író [senkjevics]; legvégül pedig a lengyel pénznem, a złoty: [zloti].

Sienkiewicz kiejtve helyesen: [senkjevics]

A görög körül elsősorban nem kiejtési, hanem írásbeli zavarok vannak. Mivel a görög nem latin ábécével ír, az akadémiai szabály alapján kiejtés szerint kell átírnunk. Azaz csak kellene. A modern görög nyelvnek (az újgörögnek) van ugyanis egy nemzetközileg használt latin betűs átírása, amely többnyire nem a hangokat, hanem a betűket tükrözi. (Ráadásul ez sem egységes és következetes. A görög városokban, ahol az utcanévtáblákon ott van a latin betűs átírás is, nem ritka, hogy ugyanaz a név az utca elején, közepén és végén három különféle alakban olvasható.) Minthogy hozzánk általában nemzetközi forrásokból érkeznek a görög nevek, a sajtó révén ezek az idegen formák váltak megszokottá: Irene Papas, Mercouri, Papadopoulos, Kazantzakis, Onassis, holott így volna helyes: Irini Papasz, Merkuri, Papadopulosz, Kazancakisz, Onasszisz.

Irini Papasz

Lényegében azonos a helyzet a japánnal. Az angol kiejtésre alapozott nemzetközi átírás itt is erősebben hat a szabályos fonetikus átírásnál. Az autómárkák esetében nincs is mit tenni, hiszen ott áll írva a gépkocsikon, hogy Mitsubishi, Toyota, Suzuki, nem volna értelme lándzsát törni a szabályos Micubisi, Tojota, Szuzuki mellett. Az viszont nem ártana, ha megszüntetnénk a kiváló karmester Kobayashi Ken-Ichiro, ill. Kobajasi Ken-Icsiro vagy a tokiói napilap Asahi Shimbun, ill. Aszahi Simbun névírási módjának kettősségét, az utóbbi változatok javára. Ez a kettősség gyakran okoz kiejtési zavart egy másik világhírű karmester esetében. Seiji Ozawa nevét a bemondók többnyire [szeiji]-nek ejtik, holott ha következetesen szabályos formában írnánk, Szeidzsi Ozavának, nem merülne fel kétség a kimondásával kapcsolatban.

Tótfalusi István