Miért volna ez tévhit?

Ha több nyelvet ismersz, egy nagyobb társas utazásnál mindegyik nyelvednek a tolmácsa lehetsz, nem kell erre a célra a társaságnak külön személyeket felfogadnia, tehát speciális tudásodnak az értéke akár pénzben is kifejezhető.

Az idegen nyelveknek, amelyeket megtanultál, írásos fordítója is lehetsz, és így több pénzt keresel. Vagy könnyebben jutsz egy jól fizető álláshoz, amelyhez egy vagy több idegen nyelv ismerete követelmény, az esélyeid tehát jobbak, mint több személynek együttvéve.

Érezzük persze, hogy az ismert mondás nem csak az anyagi előnyök miatt helyezi kilátásba a személy megsokszorozódását a nyelvtanulás révén. Egy más nemzet nyelvének megismerése kitágítja tudatunkat, ismereteinket, megkönnyíti kapcsolatainkat annak a nyelvnek a beszélőivel. Ha korlátozott mértékben is, de egy újabb nemzeti identitást szerezhetünk ilyen módon.

 Wilhelm von Humboldt

Voltaképpen csak helyeselhetjük ezt a biztatást, és ilyen áttételes, jelképes értelemben, enyhe túlzásként tekinthetjük úgy is, hogy egy új nyelv elsajátításával újabb személyiséget szereztünk magunknak.

Egészen apró kifogás csak azért érheti a szólást, mert mögötte a tizenkilencedik század nagy német nyelvfilozófusának, Wilhelm von Humboldtnak az elmélete húzódik meg. Ő sokat foglalkozott az emberi nyelv eredetével és működésével. Mint sokan előtte és utána, azzal a paradoxonnal küszködött, hogy vajon a nyelv szerkezete és alkata szabja meg, miként fogják fel és tapasztalják meg beszélői a világot, avagy ellenkezőleg, az ő világfelfogásuk, megismerési folyamataik alakítják a nyelvet olyanra, amilyen. Humboldt határozottan az utóbbi elvet vallotta, és kijelentette, hogy a nyelv a nemzet lelkének a kifejezése. Ez azt jelenti, hogy akinek a német az anyanyelve, az egészen másképp fogja fel a világot, mint aki az olasz vagy a török nyelv közegében nőtt fel, ennélfogva más a karaktere, a lelkülete, tehát a személyisége.

A zseniális Humboldtnak ezt a nézetét azonban a nyelvészek többsége elutasította. A német, az olasz és a török karaktere és személyiségjegyei, mondták, valóban lehetnek egészen eltérőek, de ezt a társadalmi környezetük, nemzetük eszmevilága és történelmi sorsa közötti különbségeknek lehet tulajdonítani, nem pedig a nyelvük saját karakterének. Később, a fasiszta korszakban újra előkerült Humboldt ideája, és a német nyelv páratlan kiválóságát a német nép állítólagos felsőbbrendűségével próbálták igazolni, és vice versa.

Ettől azért még használhatjuk a mondást, de talán nem árt, hogy tudásunk hátterében ott van ez az ismeret is.

Tótfalusi István