Bizonyára sokan úgy képzelik, hogy egy kis törzs az Amazonas őserdeiben vagy egy beduin törzs a szavannákon primitív nyelvet beszél. Szűkös és nem túl változatos környezetben élnek, egyhangú munkában telik életük, kevés a tapasztalatuk, emberi kapcsolataik egyszerűek és jól áttekinthetők. Nincsen szükségük bonyolult, fejlett nyelvre, se írni vagy olvasni tudásra, kevés szóból is megértik egymást.

Nem úgy a városi ember a maga zsúfolt környezetében, tömérdek különféle élethelyzetével és bonyolult kapcsolatrendszerével, ahol magas szintű műszaki eszközökkel kell bánnia egy írásra alapozott kultúrában. Létszükséglet számára egy fejlettebb, gazdagabb nyelv ismerete, amelyet iskolákban oktatnak akár magas szinten is.

Primitívebb lenne a nyelvük?

Pedig ez a nézet tévedés, mert a különbség nem olyan nagy a kétfajta nyelv között. Az alapszinten szervezett társadalom megértéséhez és a benne éléshez is bonyolult, sok mindenre képes nyelv szükséges. A primitívnek nevezett életmód nem mindig olyan primitív, mint gondoljuk. A természeti környezetben élőknek sokkal több mindent kell ismerniük, jól megfigyelniük ebből a környezetből, mint annak, aki faluban vagy városban él. Közmondásos, hogy az eszkimóknak tucatnál több szava van annak a tüneménynek a sokféle változatára, amit mi az egyetlen hó megjelölés alá foglalunk be. Tehát a törzsi környezetben élőknek igazában egyetlen szempontból „szegényesebb” a nyelvük: a szókincsükben, az általuk ismert és használt szavak mennyiségében.

Ez vajon olyan sokat jelent? Egy fiatal, néhány méter magas tölgyfa éppúgy tölgyfa, mint az évszázados, hatalmas lombkoronájú óriás. Mind a kettőnek azonosak a levelei, a kérge, anyagcseréje és életműködése, és mindkettő makkot terem. És hogy az egyiken ötezer levél van, a másikon nyolcvanezer, az sem lényegi különbség. Idő kérdése, és a kis fa is meg fog nőni.

A szókincs nagyságának tehát nem túl nagy a jelentősége. Amint a „primitív” nyelv beszélői új helyzetbe kerülnek, és rászorulnak, hogy sok új fogalomra új szavakat szerezzenek, megalkotják nyelvük készleteiből képzéssel, összetétellel, ha másképp nem megy, kölcsönveszik egy más nyelvből, és az is az ő szókincsüket bővíti.

Az emberi társadalmak a történelem tanúsága szerint állandóan fejlődnek, növekednek, erősödnek, hódítanak, anyagi és szellemi javakban gazdagodnak. Gondoljunk csak a latiumi faragatlan nőrabló pásztorokra, akik megalapították a kis Rómát a Tiberis partján, hogy lassan maguk alá gyűrjék a környező települések népét, többek közt a jóval fejlettebb kultúrájú etruszkokét. Fél évezred múlva már háborúkat vívtak a Földközi-tenger nyugati medencéjének korlátlan birtoklásáért. További kétszáz év múlva készen álltak a latin nyelv legpompásabb irodalmi remekei, Caesar emlékiratai, Cicero esszéi és Horatius meg Vergilius költeményei. A kezdetben ez a nyelv is fejletlen volt, ahogy a fennmaradt korai írásos emlékekből megállapítható, de nem is oly nagy idő alatt hová jutott? További két évezredig a tökély példája és mintája maradt a többi nyelv számára.

Saját nyelvünk alakulásának nyolcszáz esztendejét tudjuk végigkövetni az első összefüggő szövegemlék, a Halotti beszéd idejétől napjainkig. A fejlődést megszakítatlannak mutatják az írásos emlékek. És ha szétnézünk Európa kisebb és nagyobb nyelvei között, úgyszólván mindet a fejlettség hasonló szintjén találjuk.

A címben olvasható állítást tehát úgy kell módosítanunk a tényekhez igazodva, hogy a mai nyelvek fejlettségüknek eltérő fokán állnak, de mindnek megvan az elvi eshetősége, hogy magas szintre fejlődjék.

Tótfalusi István