Mi tagadás, sokakban él ez a meggyőződés, bizonyára iskolai tanulmányaik során is kaptak intelmeket, hogy igyekezzenek mindig szép, kifejező magyar szókat illeszteni a szövegükbe.

Különösen a 19. századi nagy nyelvújításnak, Kazinczy és kortársai sikeres mozgalmának az emléke kötelez minket rá, hogy továbbra is adjunk bizonyságot nyelvünk teremtő erejéről. A huszadik század eleje óta gyakran jelentek meg magyarító szótárak azzal a céllal, hogy egy adott idegen szó helyébe színmagyar szinonimákat ajánljanak a kedves olvasónak.

Nem csak a magyar nyelv érzi szükségesnek, hogy lehetőleg szabaduljon az idegenek gyámságától, hogy saját erejének bizonyítékát adja. Volt idő, amikor a német a rádióból Rundfunkot (’körszikra’), a telefonból Fernsprechert (távbeszélő), az autóból Kraftwagent (erőszekeret), a hidrogénből Wasserstoffot (’vízanyag’) formált. A kis izlandi nyelv szinte minden fontos nemzetközi szót honosított neologizmusokkal vagy régi szavakhoz új, modern jelentést csatolva. A horvát azzal különbözteti meg magát a lényegében azonos szerbtől, hogy a nemzetközi szavakat „lefordítja”, úgy, mint mi a geográfiát meg a kémiát földrajzra, illetve vegytanra.

Rundfunk, azaz 'körszikra'

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A 2. magyar hadsereg a Dunakanyarnál vesztegelt.

Az Odüsszeia főhőse Candide, aki hajót ácsol, mert a munka arra jó, hogy elűzze a három legnagyobb bajt, ami az unalom, a baj, a düh.

Lajos király modernizálni akarja az országot, mert föl kell zárkóznia Európához.

Jónás egy hal szájában élt.

Ez a riasztó hír időnként fel-felröppen, hallunk és olvasunk róla. És természetesen együtt jár a buzdítással és követeléssel, hogy védjük meg anyanyelvünket a veszélytől. Egyesek úgy gondolják, hogy ez egyenesen nemzetstratégiai kérdés, a hatóságoknak is meg kell tenniük mindent a veszély kivédése érdekében.

A nyelvünkért való végletes aggodalom, amelyet olyan könnyű felszítani a tájékozatlan nagyközönségben, valószínűleg egy régi történelmi epizódban, az úgynevezett Herder-jóslatban gyökerezik.

Johann Gottfried Herder német író egy 1791-ben kiadott történelemfilozófiai művében azt jósolta, hogy a szláv és más idegen nyelvek gyűrűjében szorongó, csekély lélekszámú magyarságnak egy évszázad múlva talán a nyelvére sem fog emlékezni senki. Ma már nem igazán értjük, hogy a nálunk alig ismert szerző egyetlen odavetett mondata, amely valahogy nálunk is közismertté lett, miért okozott akkora és olyan tartós megdöbbenést hazánkban. Mert azt okozott; még Vörösmarty is erre utalt a sírral, „hol nemzet süllyed el”. A megdöbbenés egyszersmind dacot is váltott ki a kortársakból. Vigyázzunk nyelvünkre, mentsük meg az elavulástól, tegyük korszerűvé és erőssé, amilyen a nagy és sikeres nemzetek nyelve! Ez az elszánás volt a mi nyelvújításunk igazi mozgatóereje.

Johann Gottfried Herder

A laikusok között igen sokan elégedetlenek a közbeszéd új jelenségeivel. Panaszkodnak, ismert nyelvművelőknek vagy az akadémiának írnak, és szóvá teszik a megfigyelt ferdeségeket. Gyakoriak a zúgolódók között az idősebbek, a „laudatores temporis acti”, az elmúlt idők dicsérői. Háborognak, hogy miket beszélnek a mai fiatalok, milyen szavakat használnak, milyen modortalanok, bezzeg az én időmben... Persze a nyelvi illem sérelmeit, a fiatalok nyelvének durvulását és sivárodását többnyire joggal sérelmezik, de azért kifogásaikat leginkább azzal indokolják, hogy „ez eddig nem így volt, megvan ennek a régi jó módja, minek mindent fenekestől felforgatni?”

Az elégedetlenkedők nyilván úgy gondolják, hogy a változások nyelvünk épségét fenyegetik, és aki szereti anyanyelvét, az igyekszik megóvni ilyen veszélyektől.

A nyelvtudomány ezt a szemléletet ortológiának nevezi, míg az újítást értékelőt neológiának. Kazinczyt és híveit, akik a nyelvújítást meghirdették és végbevitték, az ortológus ellenfelek próbálták nevetségessé tenni a „Mondolat” című gúnyirattal. Egyébként maga Kazinczy írta le, hogy az a legjobb nyelvész, aki tüzes neológus és makacs ortológus egy személyben, tehát az újítást pártolja, de azért a nyakló nélküli felforgatást ellenzi, mert az csak zavart és bizonytalanságot kelthet.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Pangloss a háziúr kisasszonyát, Candide-ot tanítja, akivel a boldogságot keresik.

Az asszonánc a disszonánc ellentéte.

Mit jelent az egyel? Foglalja mondatba!

• Ilyen magyar szó nincsen.
• Nyáron a legtöbb ember vidéken egyeli a meggytermést.

Sokan vélekednek így, és tulajdonképpen „van benne valami”, de ha alaposabban megnézzük, kiderül, hogy fél­igazságról van szó. A magyar mondat szórendje ugyanis nem teljesen kötetlen, bár sok más nyelvvel való összehasonlítás érthetően kelt ilyen benyomást.

Az angolban például valóban bajos a szigorú alany + állítmány + tárgy vagy alany + állítmány + részeshatározó + tárgy sorrendtől eltérni, mert egészen más értelmű vagy értelmetlen lesz a közlés. Még az sem igazi szabadság, hogy más határozók az angol mondat elején is meg a végén is állhatnak, mert az előbbi esetben hangsúlytalanok, az utóbbi esetben pedig nyomatékosak, és ez jelentős különbség lehet a mondandó szempontjából.

A magyarban, főleg ha a nyomaték az állítmányon (az alábbi példáinkban a megüli igén) van, kétségtelenül kevesebb a kötöttség, túl azon persze, hogy a jelzőnek a jelzett szó előtt kell állnia. Este a füvet megüli a harmat – e mondat értelme nem, legfeljebb lejtése, dallama, hangulata változik, ha tetszés szerint átrendezzük: Este a füvet a harmat megüli; A harmat este a füvet megüli; Megüli este a harmat a füvet; Megüli este a füvet a harmat; Este megüli a harmat a füvet… és így tovább, még jó néhány változatban.

Vagyis a magyar ember úgy beszél, ahogy le van írva, és úgy ír, ahogy beszél.

És persze erre nagyon büszkék lehetünk, merthogy ez így helyes, és így logikus.

Sokan már azt is rosszallják, hogy a német sch-t ír, amikor s-t mond, bezzeg amikor s-t ír, akkor azt sz-nek ejti. A képzetlen ember naiv módon azt hiszi, hogy anyanyelvének beszédhangjai és a hozzájuk rendelt betűk között valami eleve elrendelt, szükségszerű kapcsolat van. Persze előbb-utóbb találkozik idegen nyelvekkel, és megtapasztalja, hogy ugyanazt a betűt más nyelvekben „másképp mondják”, azaz más hanghoz kapcsolják, de ebbe nehezen nyugszik bele, ösztönösen helyteleníti, és megmarad benne az az érzés, hogy csak a magyar beszél úgy, ahogy, ír, a többi nyelv erre nem igazán képes.

Aztán ha tanulni kezd egy idegen nyelvet, ahogy ma már mindenki elkezd gyerekkorától legalább egyet, de sokan kettőt vagy hármat is, egy idő után képes elfogadni, hogy más házban más a szokás a helyesírást tekintve, és igyekszik megtanulni a megszokottól eltérő hang–betű kapcsolatokat.

Azzal nincs igazán gondja, hogy az angolban az ő s-ét sh-nak írják, és ha s-t lát, sz-nek kell ejtenie. Azaz… többnyire annak, de esetleg z-nek (house) vagy éppen zs-nek (leisure). Az ea betűkapcsolatról már nem is érdemes megtanulnia, hogy í-nek ejtendő (sea, eat), mert rögtön találkozik olyan szavakkal, ahol éj-nek kell mondania (break, steak), majd előáll a bread és a dead, ott pedig e-nek hangzik…

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Mi az epigon?

• Mitológiai alak, Ady témái közt is szerepel az epigon-lét.
• Az a tábla, amelyre az epigrammát írják.
• Aforizmaszerű anekdota.
• Kötött strófaszerkezet.
• A görög dráma szerkezeti egysége.
• Gúnyolódó, rövid ércmű, például Petőfi Sándor jelentős epigonszerző.
• Az epikai művek összessége.

A közbiztonsági hibákat úgy lehet orvosolni, hogy az emberek és a kutyák érdekében több sintért alkalmazunk.

A futurizmusban az a fontos, hogy a művész mit érez, ezt kifejezi, például tárgyak összeragasztásával.

Arany János csak téblábol, a hely, ahol ezt teszi, az a hazája, amelyben levágták a tollát, csak egyetlen tollra szorítkozhat, a költői pennára.

Babitsnak Fogarason volt hétvégi háza.

Az Élet és Irodalom 3 hetente jelenik meg. Minden kedden.

Mind a két kijelentés elhangzik időnként, persze nem ugyanannak a szájáról vagy a tollából. Az előbbi párhuzamos a „kis nép, kis nemzet vagyunk” megállapítással, amely hol panaszosan, kishitűen vagy mentegetőzve értődik, („ugyan, mit akarunk mi a nagy népek közt, úgyis eltipornak minket”), hol meg épp ellenkezőleg, dicsekvésképpen: „kis nép vagyunk, de hány olimpiai bajnokságot nyertünk már, hány Nobel-díjasunk van stb.”. A nyelvünk kicsisége általában olyan aggodalmakat támaszthat alá, hogy veszélyeztetett nyelv a miénk, erősen óvni kell a nyelvromlástól, az idegen hatásoktól, főleg az angol nyelv hegemóniájától.

Hogy valóban kicsi-e a nyelvünk, arról bőven lesz szó az alábbiakban, előbb azonban vizsgáljuk meg a címben szereplő másik állítást.

Ezt a büszke kijelentést gyakran halljuk vagy olvassuk. Akár közvetlenül ebben a formában, akár úgy fogalmazva, hogy 15 millió magyar él a világon. Emlékezetes a néhai Antall József kijelentése, amelyet kormányfővé választása alkalmával tett a nemzetgyűlésben:

Én tizenötmillió magyar miniszterelnöke akarok lenni.

Antall József

Amikor Sajnovics János korszakalkotó nyelvészeti műve, a Demonstratio megjelent 1770-ben, hazai értelmiségi körökben nagy felzúdulást keltett. A terjedelmes értekezés ugyanis azt igyekezett bebizonyítani, hogy a magyar az eredete szerint rokonságban áll a lapp nyelvvel és néhány más északi kis népével.

Az éledő nemzeti öntudat ez idő tájt, sőt még sokkal később is, a keleti származás dicsfényében sütkérezett; nyelvünket a legszívesebben a héber örökösének látta, amely a bibliai választott nép nyelve volt, de meghallgatásra találtak a hun, szittya, török, arab és perzsa eredet hirdetői is. A „halzsíros eszkimó rokonság” gondolata ellen tehát hevesen tiltakozott a konzervatív irodalmi közvélemény. El kellett telnie egy évszázadnak, hogy a magyar tudományos körökben a finnugor származás gondolatát elfogadják és elismerjék.

A laikus közönség azonban jórészt bizalmatlan maradt, és ennek tulajdonítható, hogy továbbra is lelkes fogadtatásra számíthattak a hun, török, turáni, párthus, ősgermán és sok más leszármazás hirdetői is. A huszadik században már nemzetközi „iskolává” szerveződtek a sumer eredet szószólói (erről lásd korábbi bejegyzésünket), újabban pedig a magyar ősnyelv szógyökös prófétái hirdetik üdvtanukat (róluk is szól egy bejegyzés).

Mi sem természetesebb, mint hogy minden új tan kénytelen leszólni, cáfolni, hitelteleníteni és érvénytelennek nyilvánítani azt a tudományos álláspontot, amelynek ellenében a saját tanát szegezi. És mivel ezt a csatát a tudomány szintjén nem tudják megvívni a nyelvi szakértelem többnyire tökéletes híjával, kerülő úton próbálnak megcélzott közönségük érzelmeire hatni. Az ókori eredetű latin tanácsot szívlelték meg: audacter calumniare: csak bátran rágalmazzunk (valami mindig megragad belőle.)

A múlt század dereka óta egyre gyakrabban és egyre cizelláltabban jön elő a következő történet.

A magyar szabadságharc leverése után a bécsi udvarban egy agytröszt, a császári kamarilla úgy ítélte meg, hogy a rebellis magyarok, Rákóczi után immár másodszor, azért keltek fel kegyes uralkodóik ellen, mert mérhetetlenül büszkék hun eredetükre és dicső múltjukra. Ha sikerül ettől a múltjuktól megfosztani őket, és bebizonyítani, hogy nem a hunoktól, hanem egy megvetett, kulturálatlan és dicstelen néptől származnak, akkor a jövőben ők is alázatos hívei lesznek az uralkodóháznak. A terv találkozott a császár tetszésével. Ezután az udvari bölcsek megállapodtak abban, hogy mivel egy nemrég kialakult nyelvészeti iskola, a finnugor elmélet félbarbár északi népek nyelveivel foglalkozik, ezt fogják a magyarokra rá­erőszakolni, hogy megalázzák őket. Ügynökeik felkutattak egy fiatal tudóst, Josef Budenz nevűt, aki ezt a tudományt művelte, állást szereztek neki a pesti egyetemen, és azzal bízták meg, hogy bizonyítsa be, miszerint a magyar nyelv a finnugor családba tartozik. A tudós megtelepedett Magyarországon, magyarrá lett, és Budenz József néven a megbízás szerint kidolgozta a magyar–finnugor rokonság elméletét. Osztrák nyomásra Trefort Ágoston kultuszminiszter 1877-ben egy rendelettel kötelezővé tette az elméletet az egyetemek és az Akadémia számára, és így azok a tudósok, kutatók, akik nem akarták a Habsburg érdekeket kiszolgálni, nem kaptak életteret.