Ez a kijelentés a Hír TV Értékmentés című adásában hangzott el 2011-ben, de a téma már régebben „a levegőben van”, és egy-két évtizede sajtóhírekben, egyes folyóiratok cikkeiben egyre gyakrabban értesülhettünk róla, hogy mekkora fontossága van ennek az írásfajtának nemzeti kultúránk szempontjából. Néhány éve az országúti helységnévtáblák alatt olykor – hasonlóan a helybeli nemzetiségre utaló szlovák, német vagy szerb névváltozatokhoz – a község neve is megjelenik rovásírásos betűkre átírva. Nagy valószínűséggel a település lakói, s talán a polgármester sem ért egy kukkot sem az ilyesmiből; legfeljebb az iskolák valamelyikében van egy lelkes honfiú, aki néhány gyerekből szakkört tudott alakítani ennek az ártatlan hobbinak a gyakorlására, mármint hogy megtanulják a magyar írás betűinek megfeleléseit a hozzájuk tartozó rovott jelekkel. A mai idősebbek némileg hasonló helyzetben voltak a cirill írással, amikor meg kellett kezdeniük orosz nyelvű tanulmányaikat. De aztán ennek révén megtanulhattak úgy-ahogy egy idegen nyelvet.

Ám hogy aztán a kis rovásírók ezt az ismeretüket mire használják? Talán titkos levelezést folytathatnak vele egymást közt az avatatlanok kizárásával, vagy hivalkodhatnak vele olyanok előtt, akiknek ez imponál?

A politikai hátszél, a múltat minden való vagy vélt formájában felmagasztaló nacionalizmus „rovására” írható, hogy egy ideje ennyire felkapták ezt a relikviát. Nyári táborokban képzik, tanítják rá a fiatalokat, de idősebbeket is, nagy nemzetközi találkozókat szerveznek a vele foglalkozó tudósoknak és érdeklődőknek. Már arra is kísérletet tettek, hogy a Nemzetközi Fonetikai Társaságtól kódszámot nyerjenek eme írás számára, de ez nem járt sikerrel.

Mi is hát ez a mi rovásírásunk?

Erről az írásmódról, amelyet pontosabban „székely rovásírás” néven emlegetnek, igen keveset lehet elmondani tárgyilagosan és történelmi pontossággal.

A székely írásról legelsőként Kézai Simon krónikája tett említést 1285-ben, arról adva hírt, hogy a székelyek a honfoglalás idején „a vlachokkal együtt a határvidék hegyei között kapták meg a részüket, így hát a vlachokkal elkeveredve állítólag azok betűit használják”.

Kétszáz évvel később Thuróczy János, Mátyás király történetírója védelmébe vette a székelyeket: „Ők nem keveredtek idegen vérrel. Ők még nem felejtették el a szkíta betűket, nem is használnak tintát és papírt, hanem botokra vésik azokat rovás módjára.” Ő tehát a rovásírást a szkítáktól eredeztette, de a maga korában ez a megnevezés többnyire a hunokra értődött, akiket Thuróczy és még sok későbbi történész és krónikás a magyarok ősének tekintett. Tudnivaló, hogy ezt a legendát Mátyás király határozottan kedvelte és támogatta, mert hadvezérként szívesen tetszelgett a „második Attila” szerepében.

Maga az írás, módja és anyaga szerint tehát bevésés, azaz berovás fára, többnyire botokra, pálcákra, ritkán bekarcolás agyagba vagy fémbe. Az írásjelek (amelyek lehetnek betűk, de szótagok vagy úgynevezett ligatúrák, betűkötések is) a technikának megfelelően többnyire hosszabb-rövidebb vonásokból állnak. Ez nem meglepő, jórészt ilyenek voltak a legősibb görög és latin feliratok betűjelei is, nem beszélve az ősi germán rúnaírásról, amelyet leginkább kőbe véstek.

A rovásírás igen nagy területen volt elterjedve Belső-Ázsiától a dél-orosz sztyeppékig, sőt még a Kárpát-medencében is felbukkant néhány szerény lelet, de ezek éppúgy eredhettek a honfoglalás előtti, mint a későbbi időkből. Ezen az óriási területen igen régóta a törökös, tehát a törökkel rokon nyelveket (főleg a türköt) beszélő, túlnyomórészt nomadizáló népek éltek, és ezek között számosan használtak rovástechnikai jellegű írásrendszert. Sok ilyen írásemlék fennmaradt; a legrégebbi a 8. századból mongol földről. (Ez kivételesen kőfelirat volt, az ún. Orkhoni sztélé ótörök nyelven, és ezt egy dán tudós leleményesen megfejtette.) Nyugatabbra, a Volga és a Kárpátok közti területen számos türk rovásírás fejlődött ki, de szövegüket máig csak elég ritkán sikerült megfejteni. Annyi mindenesetre kiderült, hogy ezek az írások egymás közt erős rokonságot mutattak: húsz betűjel úgyszólván mindegyikben előfordult, és feltehetőleg azonos hangot jelölt. A honfoglalás előtti másfél században a magyarság főleg ezen a területen tartózkodott, türk nyelvű népek között (a bizánci krónikák még a honfoglalás után is türköknek nevezték őket). Könnyen lehet, hogy a magyarok átvették valamelyik türk írást, használták és akár alakíthatták is. Lehet, de semmiképp sem bizonyítható, mert a csekély számú leletből keveset sikerült megfejteni; mindössze annyi állítható, hogy egy maroknyi a türk betűkből hasonlít ugyan a székely írásból ismertekhez, de mindössze kettőről valószínűsíthető, hogy azonos hangot jelöltek. A legkorábbról ismert néhány erdélyi templomfelirat talán azért megfejthetetlen, mert valószínűleg nem is magyar nyelvű szöveget rögzítettek velük.

Csallány Dezső: A székely-magyar rovásírás emlékei 

A ma székelynek nevezett rovásírás valószínűleg a 13. század táján jött létre nagyjából a mai formájában, de még vagy két évszázadig alakult tovább. Azért nevezik székelynek, mert a legtöbb nyelvemléke Erdély keleti részén bukkant fel. Mivel a székelyekről régi feltételezés, hogy utólag elmagyarosodott törökös népcsoport volt eredetileg, amely a honfoglaló magyarokkal együtt költözött be a Kárpát-medencébe, könnyen adódik, hogy ezt az írást ősi örökségként hozták magukkal nomadizáló őseiktől. Egy 15. századból való, nikolsburginak nevezett kódexből előkerült egy hártyapapíron a rovásírás ábécéje, de ez csak részleteiben egyezik a később kialakult írásmóddal. A mérvadónak tekinthető székely rovásírás a 19. század elejére öltötte fel végleges formáját: 42 írásjel, több ligatúra (betűkapcsolás), jobbról bal felé haladó írás. Ezután azonban teljesen megszűnt ennek az írásnak a használata a huszadik századi „újrafelfedezésig” és romantikus divatjának kialakulásáig.

A rovásírásnak a legszembetűnőbb vonása más írásokkal összevetve, hogy roppant szűk körű volt a használata. Fel­iratok, főleg sírfeliratok legfeljebb két-három sorban, felirat edényeken, használati tárgyakon, például a készítő mester vagy a tulajdonos megjelölése, több semmi. Tehát nem arra szolgált, hogy üzenetet továbbítsanak vele, közöljenek valamit, megörökítsenek holmi eseményt vagy valakinek a tetteit, parancsot vagy tilalmat közöljenek, törvényeket rögzítsenek, netán művészi igényű írást bízzanak rá. Egyetlen sornyi emlék sem maradt fenn, amelyre érdemleges információt bíztak volna, tehát egy nyúlfarknyi magánlevél sem. Kénytelenek vagyunk ennek nyomán arra gondolni, hogy a rovásírás kommunikációs célra nem is nagyon szolgált.

A címben idézett nagy igényű kijelentés, hogy nyelvünk ősi műveltsége a rovásíráson alapult, körülbelül olyasmit sugall, mint például az a tétel, hogy „a sumer nyelv ősi műveltsége az ékíráson alapult”. A folyamközi civilizációnak nem az alapja volt az, hogy létezett ékírásuk, ez az írás sok egyéb mellett a kifejlett civilizáció eredményeként jött létre és fejlődött ki, a szerepe pedig inkább az adott műveltség fenntartása, kibontakoztatása és megőrzése volt.

Ám itt nem az állítás precizitása a lényeg, hanem a mondat alanya, „nyelvünk ősi műveltsége”. Mindnyájan szeretjük anyanyelvünket, büszkék vagyunk rá, hogy a török kor végi elesett állapotától milyen sikeresen fejlődött mai szintjére, de nyilván eszünkbe sem jutna olyan ősi műveltségre gondolni, mint ahogy, mondjuk, a görögöknek joga volna rá.

A mondat szerzője viszont kétség nélkül ilyesmit állít, teljes összhangban azokkal, akikről A magyar a legősibb nyelv című bejegyzésünk végén lehet olvasni.

Ugyanezt a szellemet képviseli egy másik büszke közlés a jobboldalról:

„Tudjuk-e, hogy a Honfoglalás idején Európában csak a görögöknek és a rómaiaknak volt írásbeliségük, és amikor mi megérkezünk a Kárpát-medence területére, már kiforrott, kész, mintegy 6000 éves írásbeliséget hoztunk magunkkal?”

Talán nincs is értelme firtatni azokat az évezredeket, amelyek a legősibb ismert írás, az egyiptomi kezdetét is meghaladják, sem annak a kulturális gazdagságnak a roppant méreteit vizsgálni, amelyek a pár tucat rovásírásos emlékből bontakoznak ki. Inkább nézzünk szét Európában, hogy a 9. század végén valóban nem volt-e itt nyelv önálló írás birtokában, eltekintve a latintól és a görögtől.

Elsőként is ott voltak az északi germán nyelvek meg az angolszászok, és mind jó néhány évszázada használták a rúnaírást. Az ír szigeten az 5–6. század óta írták az óír nyelvet az úgynevezett Ogham-írással. A 9. század derekán már létezett a szláv nyelveknek mind a glagolita, mind a cirill írása, az előbbi egy ideig Horvátországban és Lengyelországban, az utóbbi pedig Bulgáriában és Macedóniában volt használatos. Az is ide tartozik, hogy akkorra már két új nyelv, a francia és a német is a latin betűs ábécét választotta írásának. Ez az a semmi, amit őseink itt találtak – bizonyára nem néztek szét elég alaposan…

Tótfalusi István