Vagyis a magyar ember úgy beszél, ahogy le van írva, és úgy ír, ahogy beszél.

És persze erre nagyon büszkék lehetünk, merthogy ez így helyes, és így logikus.

Sokan már azt is rosszallják, hogy a német sch-t ír, amikor s-t mond, bezzeg amikor s-t ír, akkor azt sz-nek ejti. A képzetlen ember naiv módon azt hiszi, hogy anyanyelvének beszédhangjai és a hozzájuk rendelt betűk között valami eleve elrendelt, szükségszerű kapcsolat van. Persze előbb-utóbb találkozik idegen nyelvekkel, és megtapasztalja, hogy ugyanazt a betűt más nyelvekben „másképp mondják”, azaz más hanghoz kapcsolják, de ebbe nehezen nyugszik bele, ösztönösen helyteleníti, és megmarad benne az az érzés, hogy csak a magyar beszél úgy, ahogy, ír, a többi nyelv erre nem igazán képes.

Aztán ha tanulni kezd egy idegen nyelvet, ahogy ma már mindenki elkezd gyerekkorától legalább egyet, de sokan kettőt vagy hármat is, egy idő után képes elfogadni, hogy más házban más a szokás a helyesírást tekintve, és igyekszik megtanulni a megszokottól eltérő hang–betű kapcsolatokat.

Azzal nincs igazán gondja, hogy az angolban az ő s-ét sh-nak írják, és ha s-t lát, sz-nek kell ejtenie. Azaz… többnyire annak, de esetleg z-nek (house) vagy éppen zs-nek (leisure). Az ea betűkapcsolatról már nem is érdemes megtanulnia, hogy í-nek ejtendő (sea, eat), mert rögtön találkozik olyan szavakkal, ahol éj-nek kell mondania (break, steak), majd előáll a bread és a dead, ott pedig e-nek hangzik…

A franciával is meggyűlik a baja a tanulónak. Egy sereg betűje van, amit a szó végén ki sem ejtünk, kivéve, ha…, az igeragok egy részét lenyeljük, pedig három betűből is állhatnak; a szó elején a h néma, de néha úgy kell beszélnünk, mintha mégis ott volna, néha pedig nem…

Mindezek a következetlenségek, a kiszámíthatatlan kivételek érthetően irritálják a nyelvtanulókat, és ezért vélik úgy honfitársaink, hogy a magyar bezzeg igazán fonetikus írású nyelv, és mivel nekünk semmi gondunk nem akad vele, máris kezdjük úgy érezni, hogy minden más nyelvnél következetesebben ír.

Ez az érzés azonban csalóka.

Mert az igaz, hogy a francia és az angol e tekintetben súlyos nehézségeket állít a nyelv tanulói elé, főleg az angol, persze az angol anyanyelvűeket is beleértve. Mert ők is kénytelenek az iskolában minden szónak külön-külön megtanulni az írásmódját, nem hagyatkozhatnak a fülükre és az analógiai érzékükre. Azaz hiába emlékszik rá a kisdiák, hogy az éjl hangcsoportot a tail ’farok’ szóban hogyan írta, más lesz az ale-ben (’sör’), megint más a veil-ben (fátyol). Mindennek főként az a magyarázata, hogy a nyelvben az évszázadok alatt nagyon sok hangváltozás következett be, de ezeket a hagyománytisztelet okából az írás nem követte. Még a franciánál és angolnál is archaikusabb az ír nyelv írása. Fővárosuknak, Dublinnak az ír neve Baile Átha Cliath, és ezt úgy ejtik, hogy [bljaklje], ehhez közel van egy tengerparti város, Laoghaire, ezt pedig úgy mondják ki, hogy [líri].

Dublin, azaz Baile Átha Cliath [bljaklje]

E háromhoz képest viszont Európa szinte összes latin betűs írása igen nagy mértékben fonetikusnak tekinthető.

Az élen a latin betűkkel író szláv nyelvek járnak, a cseh, a szlovák, a horvát és a szlovén. Megtanulásukat a mi számunkra nemcsak a következetes helyesírás könnyíti meg, hanem az is, hogy hangkészletük szinte azonos a miénkkel. Mindegyikben előfordulnak a mellékjeles č, š, ž mássalhangzók – azaz cs, s, zs. Ebből a nyelvcsaládból csak az egy lengyel üt ki, egyrészt azért, mert sok magán- és mássalhangzójuk elég szokatlan a mi számunkra, másrészt azért, mert a következetessége sem tökéletes, több olyan mássalhangzója van, amely kétféle írásmóddal fordul elő.

A franciát kivéve a neolatin nyelvek, az olasz, spanyol, portugál és a román helyesírás is jól eligazít a kiejtést illetőleg, ha megtanultuk a szabályait és a sajátos betűkombinációkat meg a mellékjeles betűket. Az angol nyelv rokonai közül a holland kínál sok szokatlan hangot, a skandináv nyelvek közül pedig a dánnak a hangzását nehéz igazán megsejteni az írása alapján.

Térjünk most már vissza anyanyelvünkhöz, amelyben a számunkra olyan tökéletesen harmonizál a hangzás az írással.

Vagy talán mégsem olyan tökéletes az a harmónia?

Nem lenne elegáns, ha rögtön a j és az ly kettősségére terelném a szót, amely nem csak a kisiskolások életét keseríti egy ideig, de a gondja sokakat a felnőtt korig is elkísér.

És mégis kénytelen vagyok vele.

Nemegyszer felmerült már a helyesírási módosítások vitáiban a szakemberek között is, hogy a legjobb volna eltüntetni ezt a különbséget, és a j hangot minden esetben j betűvel írni.

Valóban… de azért az eredménye… nem nézne ki egy kicsit hüjén?

De bizony!

Talán nem mindenki tudja, hogy az a bizonyos ly azért maradt fenn ilyen makacsul írásunkban, mert sokáig önálló hangot jelölt, amely a magyar nyelvterület jelentős részén létezett, leginkább lj módjára hangzott. Írásmódja is jelzi, hogy palatalizált mássalhangzóink, a gy, ny és ty sorozatába illik, amelyeknek a képzésekor a nyelv a szájpadlást, a palatumot érinti. A lj csak megközelítően jellemzi a ly eredeti hangját, ahogy a dj, nj és tj is csupán „vázlata” a gy-, ny-, ty-nek, mankó, hogy pl. egy idegen megtanulja helyesen kiejteni őket, teljes összeolvadással. Ez a hang egyébként megvan két ismert európai nyelvben, az olaszban és a spanyolban; az előbbiben gli az írásmódja (pl. moglie ’feleség’), az utóbbiban ll (mint allá ’ott’).

Ez az egybeolvadt ly hang sok nyelvjárásunkban élt sokáig, de idővel némelyikben elváltozott. Egyes vidékeken elveszítette palatális elemét, és egyszerű l maradt belőle. Én még jól emlékszem Tolnában született nagyapámra, aki mérgében így kiáltott rám: Ollan pofot kapsz tőlem, hüle kölök, hogy megemlegeted!... Más vidékeken viszont épp az l tűnt el ebből a hangból, és maradt a puszta zöngés palatális réshang, a j. Ez a változás pedig éppen abban a közép-magyarországi dialektusban következett be, amelyhez a fővárosi nyelv is tartozik, ennek pedig döntő befolyása van a mértékadó magyar köznyelvre, tehát a ly megmaradt helyesírási kuriózum gyanánt, és nem túl valószínű, hogy ez a helyzet megváltozzék.

No de ha ettől az egytől eltekintünk, akkor azért helyesírásunk ugye tökéletesen fonetikus… vagy mégsem?

A mai felnőttek már ritkán emlékeznek rá, milyen küzdelem árán tanultak meg helyesen írni. Ám gyerekeik vagy unokáik füzeteiben megszemlélhetik, hogy milyen eredménnyel jár, amikor a kicsi, aki az ábécét már ismeri, a fülére bízza magát, és így kezd hozzá a betűvetéshez. Tuttam, láttyuk, mongya, láccik, annya, naccerű, szabaccság, úccse és hasonlók akadnak ott bőven pirossal aláhúzva vagy bekarikázva, gyakran még a második, sőt a harmadik osztályban is.

Mert igaz ugyan, hogy helyesírásunk első számú alapelve a kiejtés szerinti (azaz fonetikus) írásmód, de ezt felülírhatja, és felül is írja a második alapelv, a szóelemzés elve, ami azt jelenti, hogy az írásban világosan fel kell tüntetni a szóelemeket, tehát a szótőtől el kell különíteni a toldalékokat (jeleket, ragokat és képzőket), illetve összetett szókban az összetétel elemeit. Ezért így helyesek a fenti példák: tud-tam, lát-juk, mond-ja, lát-szik, nagy-szerű, szabad-ság, úgy-se.

Mire idáig ér olvasóm, talán már be is látta, hogy nyelvünk bizony nem esélyes a dobogóra ebben az elképzelt versenyben, amely a hangzó és írott nyelv lehető legszorosabb megfeleléséért folyna – ha folyna. Jó néhány szláv nyelv, vagy például rokon nyelveink, a finn és észt feltétlenül leköröznének minket.

Ámde ez egyáltalán nem baj. És az angolt sem kell sajnálnunk a fentiekben taglalt kaotikus helyesírása miatt. Tudj isten, valahogy egészen jól megvan vele évszázadok óta, és alighanem meglesz még sokáig, sőt. Egyre többen vannak, akik már beszélik, és ha még nem, akkor ezután igyekeznek megtanulni, fittyet hányva a kiejtés bonyodalmainak. És kevesen fogják helyette inkább a szlovént vagy a finnt választani pusztán azért, mert azokban az írás jobban eligazít a kiejtés dolgában.

Tótfalusi István