A laikusok között igen sokan elégedetlenek a közbeszéd új jelenségeivel. Panaszkodnak, ismert nyelvművelőknek vagy az akadémiának írnak, és szóvá teszik a megfigyelt ferdeségeket. Gyakoriak a zúgolódók között az idősebbek, a „laudatores temporis acti”, az elmúlt idők dicsérői. Háborognak, hogy miket beszélnek a mai fiatalok, milyen szavakat használnak, milyen modortalanok, bezzeg az én időmben... Persze a nyelvi illem sérelmeit, a fiatalok nyelvének durvulását és sivárodását többnyire joggal sérelmezik, de azért kifogásaikat leginkább azzal indokolják, hogy „ez eddig nem így volt, megvan ennek a régi jó módja, minek mindent fenekestől felforgatni?”

Az elégedetlenkedők nyilván úgy gondolják, hogy a változások nyelvünk épségét fenyegetik, és aki szereti anyanyelvét, az igyekszik megóvni ilyen veszélyektől.

A nyelvtudomány ezt a szemléletet ortológiának nevezi, míg az újítást értékelőt neológiának. Kazinczyt és híveit, akik a nyelvújítást meghirdették és végbevitték, az ortológus ellenfelek próbálták nevetségessé tenni a „Mondolat” című gúnyirattal. Egyébként maga Kazinczy írta le, hogy az a legjobb nyelvész, aki tüzes neológus és makacs ortológus egy személyben, tehát az újítást pártolja, de azért a nyakló nélküli felforgatást ellenzi, mert az csak zavart és bizonytalanságot kelthet.

A nyelvi változások azonban csak igen ritkán mennek végbe olyan szervezett kampány keretében és olyan rohamosan, mint a mi 19. századi nyelvújításunk. Ehhez hasonló történt már máshol is, például Törökországban az 1930-as években, amikor hatósági rendeletre cserélték ki az arab és perzsa kölcsönszavakat friss török neologizmusokra.

Mondom, a változások lassan, de biztosan működnek minden nyelvben. A változás éppoly biztos jele egy nyelv életének, mint egy élőlény esetében az anyagcsere meg a növekedés. A klasszikus latint azért nevezzük holt nyelvnek, mert kétezer éve nem változik. Pompásan bebalzsamozott halott, de halott. A századok során ennek a kivételes vonásának megvolt a pozitív szerepe a tudomány világában, főleg a nevezéktanban: az anatómiai atlasz vagy az állat- és növényvilág rendszertana épp ezt a biztos állandóságot követelte meg.

Az élő nyelvek azonban változnak, térben is és időben is. Térben úgy, hogy egy nagyobb területen különféle változások lépnek fel, amelyek aztán megerősödnek, és ekkor már dialektusokról, tájnyelvekről beszélünk. Időben pedig úgy, hogy mindegyik dialektusban további folyamatos változások állnak elő az évtizedek és az évszázadok során. A hatalmi tényezők folytán az egyik dialektus lesz a nemzeti nyelv, a normanyelv, de természetesen akkor is változik tovább.

Ámde miért törvényszerű az örökös változás? Miért nem marad a nyelv úgy, ahogy van valamely időszakban?

Ennek sokféle oka van, és maga a változás sokféle formát ölthet. Elemibb szinten bizonyára egyes személyek egyéni beszédmódja is elindíthat változást, utánzás révén terjed tovább, és ha többeknek megtetszik, akkor egy adott körben általános lesz. A hangzó nyelv változásának fő mozgatója a törekvés, hogy könnyebb kiejtési formára találjanak, például úgy, hogy egy túl tömör mássalhangzócsoportot fellazítanak közbeiktatott magánhangzókkal, egy vagy több mássalhangzót elhagynak, vagy átrendezik őket a szóban. Az utóbbira jó példa egy magyar madárnév, amely az átadó szláv nyelvben straka volt. A három szókezdő mássalhangzó közül a magyar kiejtette a középsőt, így szraka lett belőle. Nyelvünknek még ennyi is sok volt a szó elejére, ezért a következő lépésben a második mássalhangzót hátrább tolta eggyel, ekképp jött létre a végérvényes magyar szóalak, a szarka.

A szraka alak is sok volt nyelvünknek, így lett szarka

Ha a nyelvi közösség életében egy új fogalom vagy cselekvés tűnik fel, amely megnevezésre tart számot, akkor a nyelv eszközeivel (toldalékok, összetétel) új szót alkotnak rá, vagy más nyelvből átvesznek, befogadnak egy odaillő szót.

A szavak jelentése is módosulhat, bővül vagy szűkül idővel, dicsérő vagy rosszalló jelentésárnyalatot vesz fel. A jelentések inkább bővülni hajlamosak, elsőként megjelenésük alapján – például a fa levele a papír egy lapját is jelölheti, majd a másnak papírlapon elküldött üzenetet, az írószerszám, amely előbb lúd tolla volt, megtartotta a nevet, bármilyen anyagból és technikai rendszerrel működik. A szó jelentésköre szűkülhet is. A hírhedt, hírhedett valaha csak annyit jelentett, hogy ’elhíresült’, Vörösmarty még úgy köszöntette Liszt Ferencet, mint „hírhedett zenésze a világnak”, de ma már ez a melléknév kizárólag ’rossz hírűt’ jelent, és csak hírhedt alakban használatos.

A nyelv lényeges szerkezeti jegyei is szüntelen változások során jönnek létre, de ez persze hosszú folyamat. Szerencsés esetben, írásos nyelvemlékek révén ezeknek a változásoknak egy-egy fázisát dokumentálva szemlélhetjük. Azt például tudjuk, hogy 1055-ben nyelvünkben a helyhatározóragok helyén még csak névutós kifejezések voltak: varu rea, utu rea, azaz ’várra, útra’, ahogy a Tihanyi Alapítólevélben olvashatjuk. Nem sokkal később, 1200 táján, a Halotti beszédben már szinte teljes a ragok rendszere: Paradisumben, gyimilcsektűl, milosztben.

A Halotti beszéd első sorai

A nyelv nem is csak önmagán belül változik. Vannak olyan nyelvi tünetek, amelyeknek a divatja akár a szomszédos nyelvekbe is átterjedhet. A szláv nyelvekben a hangsúly általában szabad, tehát a szó különböző szótagjaira kerülhet, a lengyelben pedig mindig az utolsó előtti szótagra esik. Egyedül a szlovák és a cseh hangsúlyoz az első szótagon. Tekintélyes nyelvtudósok szerint ezt a hangsúlyozási módot bizonyosan előbb a szlovákok vették át a velük egy országban élő magyaroktól, majd tőlük terjedt át nyugati szomszédaikhoz, a csehekhez.

A nyelvet tehát nem kell óvnunk a változástól, mert az minden nyelvben természetes jelenség. Egyébként hiába is szállna szembe vele valaki vagy valamilyen hatóság, mert a nyelvet beszélők közössége dönt minden új jelenségről. Ha elfogadja, akkor azt sajnálhatjuk éppen, de mást nem tehetünk, mint hogy ebbe beletörődünk.

Tótfalusi István